Megye, nem megye – Régiók és autonómiák

Mint oly sok más, az európai uniós csatlakozásunkkal kapcsolatos ügyben, a magyarországi régiók esetében is az a helyzet, hogy a folyamat csak lassan és tétován halad előre. Koncepcionális átgondoltságot az ügyben akkor sem tudunk észlelni, ha tudjuk, hogy a kérdésről számos kiváló szakember készített számos kitűnő tanulmányt – méghozzá évtizedek óta. Már egy 1971-es rendszabály nyomán Budapest és az öt vidéki nagyváros köré tervezési-gazdasági körzetet szerveztek, úgymint: Központi (Budapest), Észak-Magyarország (Miskolc), Észak-Alföld (Debrecen), Dél-Alföld (Szeged), Észak-Dunántúl (Győr), Dél-Dunántúl (Pécs); a tervhez Bibó István egy alapos tanulmányban fűzött megjegyzéseket, a regionális átalakulás különböző változatainak fölvázolásával. Az 1998-as újraszervezés, mely – az uniós követelményeknek engedve – úgynevezett tervezési-statisztikai "régiókat" hozott létre (amelyekről mindenki tudja, hogy nem valóságos régiók), az előző beosztástól csak abban tér el, hogy kialakított egy "közép-dunántúli" régiót is: teljesen véletlenszerű szempontok, mint az ún. köztársasági megbízottak hatásköre vagy a más régiókhoz csatlakozás bürokratikus nehézségei okán.

Régiókat azonban nem lehet tetszés szerint kialakítgatni, hiszen ezeknek megfelelő földrajzi és történelmi alapjai kell hogy legyenek, továbbá határaikat sem lehet összevissza huzigálni vagy központjaikat önkényesen kijelölgetni. (E cikkben több helyütt támaszkodom a következő tanulmányra: Agg Zoltán – Nemes Nagy József: A politika térségi és helyi szintjei. In: A globális világ politikai földrajza. Szerk.: Bernek Ágnes; Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002 – az írásra az általánosabb geográfiai összefüggések iránt érdeklődő olvasó figyelmét külön is fölhívom.) Az Európai Unió Nomenclature des Unités Territoriales Statistiques (NUTS) rendszerének irányelvei 2–3 milliós lakosságú régiókban gondolkodnak, ami az ún. NUTS 2. szintet jelenti. E szint fölött áll a NUTS 1. a maga nagyobb tartományaival, alatta a NUTS 3. a kisebb közigazgatási egységekkel. Magyarország a NUTS 1. szintjén – több más kisebb álamhoz hasonlóan – egyetlen egységet képez, a NUTS 2. szinten három régiót tud kialakítani, amelyek azután a NUTS 3. szinten kisebb egységekre (megyék? járások? kistérségek?) lesznek tagolhatók. Csak bízni tudunk abban, hogy a legújabb intézkedésben, amely 3 x 2 "pólusvárost" (Budapest mellett Miskolc, Debrecen, Szeged, Győr, Pécs) jelölt ki fejlesztésre, már ennek az irányelvnek a tudatos figyelembevétele jelentkezik.

Mindamellett nem mondhatjuk, hogy kizárólag a bürokratikus tehetetlenkedés vagy a politikai akaratképzés hiánya hátráltatja a probléma megoldását. Magyarországon ugyanis a régiók létének nincsenek igazi és főleg tartós hagyományai.

***

Így volt ez már a történelmi Magyarországon is. A Szent István kialakította megyerendszer tradíciói minden másnál erősebbnek bizonyultak; eleinte azért, mert az egy központból kormányzott megyék összetartották az országot, később azért, mert az autonóm kormányzatú megyék őrizték az ország tradícióit. (Mind II. József, mind a Bach-kormányzat törekvései a nagyobb körzetek kialakítására a megyék ellenállásán buktak meg.) Bár a XVIII–XIX. században a magyar rendi-nemesi állam a magyarországi megyéket négy nagyobb kerületbe szervezte – Dunáninnen, Dunántúl, Tiszáninnen, Tiszántúl (Erdély és az akkori Határőrvidék a beosztásból kimaradt) –, ennek nem volt tartós hatása.

Hogy a történelmi Magyarországnak is, mely lényegében azonosnak vehető a Kárpát-medencével, voltak földrajzi nagytájai, persze korábban is tudták. Mivel Horvátország nem a magyar állam része, hanem ún. "társországa volt", a Mohács előtti Magyarországon három nagytájat tartottak számon: Erdélyt, valamint Alsó- és Felső-Magyarországot. Erdély medencéje a környező peremhegységekkel eléggé világosan elkülönül a Kárpát-medencén belül, s az ember azt gondolná, hogy éppily világos Alsó- és Felső-Magyarország különbsége is: az előbbi nyilván az alföldi, az utóbbi meg a felvidéki részeket jelenti. De ez nem így van, illetőleg eredetileg nem így volt.

Mai szemléletünk szerint az akkori Magyarország (Erdély nélkül) földrajzilag valóban a kárpáti Felvidékre és az Alföldre oszlik. Az előbbi fölosztható egy nyugati és egy keleti részre; az utóbbitól viszont nyugaton elkülönül a dombos tagoltságú Dunántúl, délen meg talán elkülöníthető egy némileg lapályosabb és kevésbé tagolt terület. A mai politikai egységek többé–kevésbé szintén megfelelni látszanak ennek a fölosztásnak: Erdély, Szlovákia, Kárpátalja, Alföld és Dunántúl, Vajdaság. E "megfelelés" azonban csak az idők során, történetileg alakult ki.

A Mohács előtti időkben azonban Alsó-Magyarországon az ország dunai, Felső-Magyarországon a tiszai részeit értették. (E beosztás maradványaként később is "alsó-magyarországi" és "felső-magyarországi" bányavárosokról beszéltek a Felvidéken.) Az oszmán hódítás nyomán azonban a helyzet megváltozott. A hódításnak elsősorban az Alföld esett áldozatul, s a "Felső-Magyarország" elnevezés így lassanként átcsúszott a "tiszai" Magyarország megmaradt részére: a keleti Felvidékre. A hódítás elleni védekezésre megszervezett ún. főkapitányságok egyike csakugyan a felső-magyarországi volt, ezzel szemben a többiek egyikét sem nevezték alsó-magyarországinak. (A nyugati Felvidék a "bányavárosi" főkapitányságot alkotta.) Amikor pedig Thökölynek sikerült kiterjesztenie ún. "felső-magyarországi" fejedelemségét a Felvidék egészére, ennek nyomán elkezdett kialakulni Felső-Magyarországnak a Felvidékkel, Alsó-Magyarországnak meg az Alfölddel és a Dunántúllal történő azonosítása.

Ugyancsak az oszmán hódítás közvetett következménye volt a keleti Felvidék (nagyon hozzávetőlegesen: a mai Kárpátalja) időnkénti elkülönülése is a nyugatitól: részint a nevezetes "hét vármegye", részint a Thököly-fejedelemség politikai keretében – bár mindennek (látszólag) nem maradt hatása. Egyértelmű és nem is oly közvetett következmény volt viszont a déli vidékek politikai elkülönülése. Ismeretes, hogy nagyjából a Pécs-Szeged vonaltól északra a rendi-nemesi magyar államnak sikerült megőriznie némi befolyást (itt volt nagyjából az ún. kettős adózás zónája), ettől délre viszont végül szinte teljes volt a pusztulás. E déli zóna visszahódítása után a császári-királyi hadvezetés a Határőrvidéket hozta itt létre (mégpedig eleinte egy sokkal északabbra, Szegednél húzódó határvonallal), a Temesköz visszahódítása nyomán pedig ott a Temesi Bánságot, s ezen a nyomon haladva alakították ki a Bach-korszakban a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság tartományát, a mai Vajdaság közvetlen előzményét. És végül ugyancsak az oszmán hódítás közvetett következménye volt az ún. Partium átcsatolása Erdélyhez, majd ennek nyomán a terület döntő elrománosodása; éppen így a nyugati peremvidék szilárd kapcsolódása Ausztriához és ennek nyomán döntő elnémetesedése. (Ez a ma önálló tartomány eredetileg nem képezett külön egységet a magyar szemléletben: ha Burgenlandot manapság "Várvidék" néven emlegetik, az egyszerűen a mesterséges német szó tükörfordítása.) Mindennek azután meglettek a maga következményei Trianonban.

***

Nem mintha a régi magyar állam széthullása valamiféle végzetszerűséggel következett volna be. A polgárosodó magyar politikai elit elképzelése az egységes magyar politikai nemzetről, mely többnyelvű nemzetiségeket egyesít, önmagában véve nem tekinthető abszurdnak: alapvetően a francia politikai nemzet eszményének átvétele volt. Az ún. államnemzet azonban csak akkor válik valódi nemzetté, ha közös kultúrát sikerül kialakítania, ahogyan az ún. kultúrnemzet is csak akkor válik valódi nemzetté, ha saját államkeretet tud létrehozni. A közös kultúra azonban nem jelent föltétlenül azonos nyelvet: klasszikus példa rá Svájc, ahol a három- vagy négynyelvű svájciaknak saját közös svájci kultúrájuk van. (A mai nyugati, az ún. multikulturalizmus problémájával küszködő államok is ezt a fajta közös politikai kultúrát igénylik, Németországban például gyakran a sok tovább élő kultúra mellett s fölött egzisztáló Leitkultur névvel illetve.) Az elképzelés sikeréhez egyetlen dolog szükségeltetett volna, illetőleg hiányzott: az, hogy Magyarország és a vele újra egyesített Erdély nemzetiségei elfogadják.

De éppen ez nem történt meg. A magyarországi-erdélyi nemzetiségek 1848/49-ben autonóm régiókat kívántak maguknak. A románoknál ennek alapja Erdély hagyományos politikai szerkezetének megfelelő átformálása lehetett volna, amit ők – bár formailag hibásan – az erdélyi "negyedik nemzet" emancipációjának neveztek. A szerbeknél természetesen a Határőrvidékre lehetett volna kiindulásként támaszkodni; egyedül a szlovákok nem tudtak fölmutatni korábbi politikai kereteket autonómiaigényük alátámasztására, hanem csak a Felvidék (vagy Felföld: Horná zem) földrajzi és etnikai különösségeire hivatkoztak. E kedvező történelmi alkalom elmulasztásával, illetőleg azzal, hogy e lehetőséget 1867/68 után a magyar politikai elit tudatosan elszabotálta, a történelmi Magyarország sorsa megpecsételődött: innen kezdve minden regionális–föderatív magyar elképzelés már csak naiv illúzió lehetett.

A mai Magyarország sem föltétlenül túl kicsi azonban ahhoz, hogy régiói legyenek. Minden kézikönyvünk szerint három földrajzi nagytájból áll: Dunántúl, Alföld, Észak-Magyarország. És ez nemcsak földrajzi egységeket jelent, de történelmi régiók maradványait is. Itt van mindenekelőtt az egykori dunántúli kerület, gyakorlatilag teljes egészében. Itt van továbbá az egykori dunáninneni kerület egy nagy része: Pest megye és a Kiskunság, valamint Nógrád, Hont, Esztergom megye jelentős részei. Éppígy az egykori tiszáninneni kerületből Heves és Borsod, valamint Abaúj, Torna és Zemplén részei. Az egykori tiszántúli kerületnek pedig – ha Kárpátalja és a Bánság megyéitől eltekintünk – nagyjából a fele: Szabolcs, Békés, Csongrád megye, valamint Szatmár, Bihar, Csanád jelentős részei. Hogy a Dunántúl egyetlen önálló régiót képezzen, annak tehát mind a földrajzi, mind a történelmi alapjai egyértelműen megvannak. A Felföld (nevezzük így az egyszerűség kedvéért a Felvidék itt maradt részét: ma már senki sem használja az utóbbi kifejezést az előbbi szinonimájaként) mint régió szintén jól megalapozható földrajzilag és némi módosításokkal történelmileg; s éppígy az Alföld is. Egyértelmű központjaik azonban nincsenek: éppen azért, mert mint földrajzi régiók nem egzisztáltak a történelem során, s így soha nem jelölték ki a központjukat. Ezért mindegyiküknek két pólusa alakult ki: a Felföldnek Budapest mellett Miskolc, az Alföldnek Debrecen és Szeged, a Dunántúlnak Győr és Pécs. Ha tehát e földrajzi nagytájakból egyszer csakugyan territoriális régiók jönnének létre, e kétpólusú szerkezetet kellene alapul venni a közigazgatási szervezetben.

Magyarországon belül autonóm régiókról – noha régebben voltak ilyenek: a Jászság, a Kis- és Nagy-kunság, a Hajdúság kiváltságos kerületei – ma nyilván értelmetlen volna beszélni. Időnként fölvetődik azonban autonómiák létrejöttének lehetősége az egykori történelmi Magyarország, vagyis a Kárpát-medence területén, nevezetesen az itteni magyar kisebbségek számára, s ilyenkor gyakran hivatkoznak az egyes nyugat-európai államokban létező autonómiákra. Ezzel kapcsolatban azt kell mindenekelőtt világosan látni, hogy a nyugat-európai országok nemcsak általában a régióikat, de az esetlegesen létező autonóm régióikat is az évszázados történelmükből örökölték, s egy kisebbségi autonómia megadása sehol sem úgy történt, hogy a térképen körberajzolták valamiféle európai indián rezervátum területét. A keretek földrajzilag, történelmileg és politikailag mindenütt adva voltak: az Shetland-szigetektől és Skóciától kezdve Katalóniáig és Alto-Adigéig.

A Kárpát-medencéről – előrebocsátva, hogy ezek a kérdések gyakorlati szempontból kizárólag az illető államok belügyét képezik – pusztán teoretikusan a következőket mondhatjuk. Szlovákia, Burgenland, a Vajdaság önálló, illetve autonóm állam vagy tartomány, s tisztán elvileg a Kárpátalja is lehetne autonóm régió. Azonban egyikük sem túl nagy kiterjedésű és lélekszámú, ezért a NUTS 2. szinten aligha tudnának – különösen az idevágó földrajzi alapok és történelmi hagyományok nélkül – területi autonómiákat kialakítani. A NUTS 3. szinten viszont tág tere nyílhat a helyi autonómiáknak. A jelenlegi értelemben vett Erdély kisebb lélekszámú, de nagyobb területű térség, mint Magyarország, ám eleve két nagy zónából áll: az eredeti (és e formájában Magyarországnál jóval kisebb), a tulajdonképpeni Erdélyből, valamint a kárpátaljai-partiumi-bánsági "részek" csatolt zónájából. A szűkebb értelemben vett Erdély igazi földrajzi sajátosságát és történelmi érdekességét azonban az adja, hogy földrajzilag rendkívüli módon tagolt, és hogy – részben nyilván ennek megfelelően is – léteztek történelmi autonómiái: a székely és a szász székek. Ahogyan Spanyolország az egykori autonóm baszk tartományok csoportjából létrehozta a baszkföldi autonómiát, látszólag éppígy Románia is létrehozhatná elvileg az egykori székely székekből a székelyföldi autonómiát (amint azt sokan követelik). Csakhogy a székely székek korábban sem általában Magyarországon, hanem speciálisan Erdélyben léteztek. Spanyolországban meg nemcsak (baszk és katalán) területi autonómiák vannak, hanem általánosságban tartományok és régiók is. Rövidre zárva a dolgot: egy esetleges székelyföldi autonómiának csak Erdélyen belül van értelme: vagyis a jelen körülményekből kiindulva a NUTS 3. szinten.

Néhány évvel ezelőtt erdélyi román és magyar értelmiségiek elkezdték kidolgozni egy autonóm Erdély koncepcióját, mintegy megelőlegezve e vonatkozásban a Románia uniós csatlakozásával automatikusan együtt járó NUTS 2. szintet. A kezdeményezés azonban rövidesen hamvába holt, éspedig a magyar kormány által bevezetett ún. magyarigazolványok propagálása nyomán. Hiszen hogyan is bízhatna az erdélyi román állampolgár abban a magyar polgártársában, aki nem ővele, hanem a magyar állampolgárokkal kíván szolidarizálni, sőt netán maga is inkább magyar állampolgár óhajt lenni?! Államoknak, régióknak és autonómiáknak csakis az Európai Unió képviselte modern európaiság szellemében van értelmük és jövőjük a Kárpát-medencében is.

 

Megjelenés helye: Magyar Narancs 2006. 01. 05.