rss      tw      fb
Keres

Orbán „tiszteletben tartja a demokrácia formáit, hogy alaposabban elárulhassa a lényegét”

Paris Match – Jean-Christophe Rufin:  Orbán Viktor – az ember, aki nem szereti a demokráciát


A magyar miniszterelnök reformról reformra szűkíti a szabadságjogokat, és idegesíti Európát – írja a francia képes hetilap legújabb számában Jean-Christophe Rufin, francia orvos, író, diplomata, a Francia Akadémia tagja. Ez a második cikke Orbánról a nagy nevű francia hetilapban. Az első 2011. február 5-én jelent meg (Paris Match: Orbán a szabad pálinkafőzésre a legbüszkébb)



A diktatúrák, mint a ruhák, a divatot követik. A harmincas években a tendencia az államcsínyek szabásvonalát követte. De már messze az az idő, amikor Hitler és cinkosai Malaparténál kerestek inspirációt, ezért Az államcsíny technikáját olvasgatták. A háború utáni időkben a forradalom lett a napi divat. A maoizmus, castroizmus, arab nacionalizmus mindenki számára elérhető volt. Ha kifáradt is, Fidel még tartja magát (de micsoda állapotban!), és ha Kim Ir Szen túlélte is magát ivadéka révén, az idő ma már nem kedvez Lenin tanítványainak. Az időjárás pillanatnyilag nem kegyes az önkényurakhoz. Kadhafitól Asszadig, Ben Alitól Mugabéig a zsarnokoknak ma nincs könnyű életük.

Ma a diktátorjelölteknek muszáj ravaszabbnak lenniük. A katonai gyakorlóruhák vagy a kitüntetéssel teletűzdelt díszegyenruhák a szekrényben maradnak. Napjainkban mindazoknak, akik abszolút hatalomra törnek, az álcázás a leghasznosabb módszer – demokratának kell álcázniuk magukat. Választásokat kell tartani, még ha meghamisítják is őket; választási bizottságokat kell kijelölni, és nyomban függetlennek kikiáltani őket; tiszteletben tartani az alkotmányt, természetesen csak az után, hogy saját igényeinkre szabtuk. Az idő – nem győzzük eléggé hangsúlyozni – a demokráciának kedvez. Ha meg akarnak győződni róla, nézzék csak meg, hogy egy Ahmadinezsád vagy egy Putyin milyen gondosan vigyáz rá, hogy kifogástalan választási folyamat győztesének látsszon. Emlékezzenek Laurent Gbagbóra. Sohasem mondta: „Hatalmon maradok”, csak azt: „Megnyertem az elnökválasztást”. Afrika a vérbeli, választásról választásra megerősített „demokraták” sok más példájával is szolgál, mint a kipusztíthatatlan Paul Biya Kamerunban.

A mi nagyon öreg, és úgy hisszük, nagyon demokratikus Európánk kellős közepén azonban nekünk is van egy tökéletes mintapéldányunk arra, amit demokratikus arculatú diktatúrának vagy ha úgy tetszik, az önkényuralmi metamorfózis útján haladó demokráciának nevezhetnénk. Volt már alkalmam rá, hogy felvázoljam a Match olvasóinak az illető portréját [ez a bevezetőben említett cikk – a szerk.], annak a hosszú beszélgetésnek a nyomán, amelyet Budapesten folytathattam vele. Ám akkoriban még nem bújt ki teljesen a szög a zsákból. Magyarország töltötte be az Európai Unió soros elnöki tisztét, és a ravasz Orbán kissé visszafogta meggyőződéseinek hangoztatását. Ma már nyíltan megmutatja önmagát. Január elsején ellenfelei kővé dermedve vették észre, hogy mostantól kezdve új államban élnek, amelyet új alkotmány ural. A tüntetések, Brüsszel nyugtalansága, Franciaország ingerültsége, hiszen az emberi jogok hazájaként mindig kész demokráciából leckét adni, feltéve, ha nem kerül túl sokba (e tekintetben a magyarok könnyebben kezelhetők, mint a törökök), mit sem használtak. Orbán Viktor meg, mint Budapesten mondják, eljátszhatja a naivat: „Hogy mi van? Bennünket merészelnek bírálni?! Minket a nép választott meg, a néptől kaptuk meg a parlamenti mandátumok kétharmadát. Az alkotmányunkat és minden törvényünket, amelyeket Önök bírálnak, megszavazták a képviselők.” És a magyar miniszterelnök hozzáfűzi, kezét a szívére téve: „Nálam jobb demokratát sohasem fognak találni!”

És a fickónak igaza van! Minden érve igazolható, és mégis, csúfot űz belőlünk, mert a programja igazi zsarnoki program. Az orrunk előtt rendezkedik be élethosszig tartó hatalomra. De kétségtelenül elég intelligens ahhoz, hogy ezt a mai divat szerint tegye, azaz: tiszteletben tartja a demokrácia formáit, hogy alaposabban elárulhassa a lényegét. Emberünk nagy alkotó. Ő az a diktátor, aki a divatban Yves Saint Laurent volt. A legjobb bizonyíték rá a saját zavarodottságunk: nemcsak fellépni nem tudunk ellene, hanem még a magatartását megítélni sem tudjuk. A felháborodás elmúltával még mindig halljuk, Franciaországban is, másutt is, hogy sokan felteszik a kérdést: miféle rendszer valójában ez az Orbán-rezsim? Mert kétségtelen, hogy demokratikusan választották meg, és sok magyar támogatja. És itt visszajutunk a régi problémához, amelyet Platón felvetett: Ha a nép zsarnokot akar… Sokan szélsőjobboldalinak tartják és összekeverik a Jobbikkal, ami teljes tévedés. Mások a szocialisták felelősségét hangoztatják, akik előtte kormányoztak, és a botrányaikkal diszkreditálták magukat.  Mit higgyünk és mit gondoljunk? Orbán Viktor mit sem szeret jobban, mint ezt a bizonytalanságot, és ilyenkor, felhagyva a hetvenkedéssel, elmosolyodik, szép kék szemével ránéz az emberre, mintha azt mondaná (magyarul): „Hogy gondolhatja, hogy én veszélyes vagyok?”


A Paris Match ezzel a képpel illusztrálta a cikkét – Benoit Gysembergh fotója

Nos hát, igen! Orbán veszélyes. A veszélyt nem Magyarország hatalmához kell mérni. Ez a kis ország se nem Oroszország, se nem Irán. Az Orbán-rendszer veszélyessége nem a nemzetközi fellépéshez szükséges eszközeiben rejlik, hanem a példaadó értékében. Van veszélye a fertőzésnek. Mert a mai demokráciák ellenfele nem egy konkurens modell, mint a szovjet korszakban. A veszély a karikatúra, a belső bomlasztás, a demokrácia átalakítása az ellenkezőjébe, olyan pártok tevékenysége nyomán, amelyek demokratikusnak mutatják önmagukat, de a programnak, amit képviselnek, semmi köze a köztársasághoz. A magyar gyakorlat az Európai Unió szívében több mint kellemetlen – halálos példa. Hát ezért muszáj szétszálazni és lerántani az álarcait.

Orbán módszere, amellyel a tekintélyelvű uralmat akarja meghonosítani, három pontban foglalható össze: az országban meglévő ellentétekkel játszani; ápolni demokratikus hírnevét; az intézményeket olyan vírussal beoltani, amely lebénítja őket és minden változást megakadályozhat.

Az ellentétekből Magyarországon nincs hiány. Az ősi magyar nép germán, szláv és latin népektől körülvett ázsiai sziget. Ám ezt a szigetet, amelyet egy védhetetlen síkságon helyeztek el, folyamatosan bombázta a kívülről érkező erőszak: az utolsó 1948-ban az erőszakos szovjetizálás volt. Az ország egyszerre érzi magát igazi európainak és olyannak, akivel Európa rosszul bánik, hiszen 1920-ban, a híres trianoni szerződéssel amputálta területének kétharmadát. Orbán folyamatosan rájátszik erre az ellentmondásra. Magyarország fénykora 1867 és 1914 közé esik, a maga kifinomult és kozmopolita kultúrájával, amikor dúskált alkotókban, festőkben, irodalmárokban, zenészekben. A magyar demokraták, különösen a külfölddel kapcsolatban álló értelmiségiek, akik ma tüntetnek az új alkotmány ellen, erre a modern aranykorra hivatkoznak.

Orbán a maga szerény származásával, a népi sportok és a paraszti élet iránti vonzalmával, szembe tudott állítani velük egy másik Magyarországot, Árpád fejedelem, a nagy hódító és a nemzet atyja középkori hősi mondáinak világát. Ezzel a szélsőjobb alól is kihúzza a talajt, hiszen saját javára gyűjti be az identitásügyeket. Polgártársainak többségét sikerült meggyőznie arról, hogy léteznek „tiszta magyar” értékek, amelyek felsőbbrendűek „a külföldi eszmékhez”, mindenekelőtt a köztársasági eszméhez képest. A nemzeti értékek legfontosabbika szerinte az ellenállás, a híres „kuruckodás”, amelynek, állítja, ő a megtestesítője.

Az ország ellenmondásainak felhasználása egy olyan ideológia létrehozása érdekében, amely Európai Unió-ellenes, büszkén nacionalista, és többre tartja az ellenállást, mint a demokráciát, másutt is alkalmazható, hogy ne mondjuk: mindenütt. Európa minden országa, kezdve Franciaországgal, eltérő történelemmel ugyan, de rendelkezik „nemzeti” referenciákkal, amelyeket könnyű szembeállítani az Európai Unió nehézkes eljárásaival, a demokratikus kényszerekkel, a szabadság kockázataival. A jelenleg Franciaországban folyó választási kampányban a bezárkózásra irányuló, a külfölddel szembeni ellenállásra felszólító, a „magunk közt vagyunk” aranykorához való visszatérésre buzdító felhívásokból nincs hiány. Orbán kellemetlen példa ezekben a veszélyes időkben.

Orbán demokrata hírneve egy régi félreértésből származik: harcolt a kommunizmus ellen. A hidegháború idején a Nyugat mindent bevetett a szovjetek ellen, és könnyen odaítélte „a szabadság bajnokainak” a demokratikus okleveleket. Magának Bin Ladennek is… Orbánra visszatérve: a Nyugat kicsit gyorsan összekeverte a nacionalista harcot és a demokratikus harcot. De saját demokrata bizonyítványához Orbán ragaszkodik. Azt hangsúlyozta, hogy ő önként hagyta el a hatalmat, miután elvesztette a 2002-es választásokat, és hogy pártja, a Fidesz törvénytisztelő. Minden döntés, amelyet meghoz, gondosan be van burkolva demokratikus csomagolópapírba. A kommunista bűnök elítéléséről szóló programját például úgy állítja be, mintha az a jobboldal által kivívott eredmény lenne, holott a folyamat nem más, mint riválisainak, a szocialistáknak állított csapda. Ugyanígy, a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek szavazati jogának elismerését is demokratikus előrelépésként mutatja be – miközben egy veszélyes választási manőverről van szó, amellyel be akarja gyűjteni ezeknek a közösségeknek a szavazatait, azon az áron is, hogy feltámasztja a Nagy-Magyarország kísértetét. Ez a módszere is veszedelmes exportcikk lehet.

Sok más ország, így a miénk sem kivétel, tekintettel azokra a pártokra, amelyek végcélja autoritárius, de kettős nyelvet használnak és tudják, hogyan kell becsomagolni szabadságkorlátozó terveiket állítólag republikánus frazeológiába. Beinjekciózni a halálos vírust a demokrácia testébe: Orbán egy sajtótörvénnyel kezdte, amely – mintha a mi Médiahatóságunkat [CSA] utánozná – egy egész zárrendszert hozott létre, hogy beszorítsa a szólásszabadságot. Az utóbbi hetekben a Nemzeti Bank függetlensége tűnt el. Az új alkotmány aztán befejezte a zárrendszer kiépítését, amikor a Fidesz számára kedvező választási rendszert állított fel. Egyébként számos új törvény erősíti a hatalom ellenőrzését a politikai és gazdasági élet fölött. Ehhez még hozzájön az is, hogy a miniszterelnök a saját embereit építette be a kulcspozíciókba. A legriasztóbb azonban az, hogy ez az ellenőrzés alatt álló rendszer formálisan megmarad köztársaságnak. Orbán bebizonyította, és a leckét érdemes megtanulni, hogy a demokrácia, ellentétben azzal, amit Montesquieu óta hiszünk, nem csak intézmények kérdése. A három hatalmi ág, sőt még a negyedik is, a sajtó, formálisan ugyan nagyon is kiegyensúlyozható, de igazi demokrácia nincs, ha a politikai váltógazdaság ellehetetlenül.

Őszintén szólva nem hiszek Orbán politikájának a sikerében. Országa gazdaságilag túlságosan is függ Európától ahhoz, hogy a saját kísérletét olyan messzire vigye, mint Putyin (gondolkodásbeli mestere) Oroszországban. Remélem, hogy az Európai Unió tudni fogja, hogyan használja azokat a fegyvereket, amelyekkel rendelkezik, hogy megbuktassa Orbán Magyarország rovására elkövetett hold-upját.

Ez a győzelem azonban, ha bekövetkezik is egyszer, semmit sem ér majd, ha nem vonjuk le az ügy minden tanulságát. Holnap lehetnek Orbánok más országokban, talán a miénkben is,  ha nem védelmezzük a demokráciát azok ellen, akik éppen rá hivatkozva semmisítik meg.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!