rss      tw      fb
Keres

Mielőtt tettestárssá lennénk


A jövő előttünk romokban hever           
És ha nem akarjuk, nem jön el.            
  (EK)        



Hétfőn este több tízezren nyújtottunk ízelítőt az Új Ellenállásból. A köztársaság hívei jelt adtak magukról. Felvillantottunk valamit a reményből, hogy Narancsországon kívül is van és az után is lesz élet.

De aztán haza kellett menni. És a kérdésre, hogy akkor most hogyan tovább, ugyanúgy hebegünk-habogunk, mint a tüntetés szervezői és fő politikai támogatói. Pedig az ellenállás jelszavát a mindennapokban kell megtölteni tartalommal. Nem lehet minden nap az utcára menni, de a zsarnokságnak naponta ellen kell állni.

A zsarnokság – Illyés Gyula esztétikailag és gondolatilag is tökéletes képet adott róla – teljesen át akarja szőni az életünket. Néha egy-egy morzsát hullajt az asztal alá, és eléri, hogy máris neki csaholjunk. Kedvtelve nézegeti, ahogy egy-egy cubák miatt egymásba marunk. Kegyeket oszt, másoktól pedig kegyeket tagad meg. Cserébe hallgatást, a szolidaritás megtagadását kívánja tőlünk.

Tettestárssá kíván tenni bennünket.

Sokszor ad úgy, hogy közben kirabol másokat. „Hálásaknak kell lennünk neki”, mert olyasmit tesz meg – „értünk” –, amihez más kormányzat a maga morális aggályoskodásaival nem juttathatna hozzá. A végtörlesztés nem más, mint államilag irányított rablás egy nagy Robin Hooddal az élén, aki azt mondja, hogy „a rohadt gazdagok”-at (lásd a francia plebejus hagyomány jelszavát: „les riches sont pourris”) nincs miért sajnálni. Maga is elvehetné, ha akarná, de maga mellé vesz bennünket, maga elé tart, és ránk hivatkozik, merthogy mindez értünk van. Ugyanaz a logika mozgatja ezt a jótéteményt, mint a zsidólakások és a kitelepítettek lakásainak kiutalását. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy a bankárokat ma nem viszik Auschwitzba, Recskre, a Gulágra. Miért is ne élhetnénk vele, miért is ne költözhetnénk be azokba a lakásokba, ugyebár?

Tettestárssá kíván tenni bennünket.

Úgy állunk helyt ezekben a helyzetekben, mint az egyházak túlnyomó többsége az egyházi státusért folytatott hajszában. Aki tudta, mozgósította a nemzetközi kapcsolatait, hosszú levelekben taglalta társadalmi hasznosságát, hitcikkelyei ártalmatlanságát, hallatlan mennyiségű munkaórát töltött el parlamenti előszobázásokkal. Ki-ki a maga hasznát kereste. Mindenki csak annyiban védte a vallás szabadságát, amennyiben a maga gesztenyéjét kikaparhatta. Volt, ahol kussolásra szólították fel a tagságot, nehogy egy kritikai élű rossz kiszólás miatt rossz tárgyalási pozícióba kerüljenek. Az ő szánalmas magatartásukat semmi sem mentheti. Azokról nem is beszélve, akik a 14-es klubban azzal próbálják mentegetni a lelkiismeretüket, hogy a klub kibővítését javasolják a kormányzatnak. Mintha ezzel alapvetően más színezete lenne ennek az egész politikának!

Kevesen voltak Iványi Gáborok, Soós Péterek, Izsák-Bács Jeremiások, Erdélyi Lászlók, akik nem a maguk partikuláris érdekei felől közelítették meg a kérdést, hanem azt mondták, hogy vagy mindenki, vagy inkább ők sem!

De ez a történet nem 2011-es keltezésű. Azt gyakorlatilag mindenki elfelejti megemlíteni, hogy tizenkét éven keresztül a vallásszabadság rettenthetetlen bajnokainak sem szúrta különösebben a szemét, hogy az egyházfinanszírozásnak az a rendszere, amelyet a köztársaságiságot súlyosan arcul csapó vatikáni-magyar szerződés, majd annak valamennyi egyházra történő kiterjesztése szentesített, máris éket ver – akkor még nem egyház és egyház, hanem – az egyházak és a civil társadalom közé. Az egyházak, mindenféle szofisztikált érvelések alapján, rendjén valónak nevezték az egyházi személyek közteherviselés alóli nagybani mentességét, oktatási és szociális intézményeik kiemelt – általában az önkormányzati és magánkézben lévő intézményeknek járó támogatás másfél-kétszeres mértékű – állami támogatását. Középkori állapotokat idéző gazdasági előjogaik mögül bombázták hallgatóságukat a mindent elárasztó világiasságról és erkölcstelenségről szóló szónoklataikkal. Vagy ha nem nevezték rendjén valónak, azt végképp nem mondta senki közülük, hogy „az állam és az egyház elválasztása elvének nevében köszönöm, de ezek a gazdasági előnyök nem illetnek bennünket”. (Tudok olyan egyházról, amely azt mondta, hogy ő ugyan nem, holott a lényeget tekintve nagyon is „de” volt.)

Így lettek tettestársak az egyházak.

Két területet villantottam fel, de nem lehet kétségünk afelől, hogy a zsarnoki kormányzat célja az élet minél több területén tettestárssá tenni bennünket.

Ellen kell állni.

Hogy miként lehet?


Pretext – flickr/partjos

Induljunk ki a példánkból: azt meg sem merem pedzeni, nehogy szívtelennek tűnjek, mi lett volna, ha Robin Hoodot egy emberként kosaraztuk volna ki. Hadd dobjak fel hát egy másik kérdést – nem mintha ez nem vezetne ugyanúgy az utópiák szférájába: mi lett volna az egyházügyi törvényből, ha lett volna tíz egyház – közülük legalább egy, amelyik kedvezményezett és jelentős társadalmi befolyással is rendelkezik –, amely mindenestül elutasítja a törvényt, úgy, hogy sem most, sem a jövőben nem kívánnak annak jótéteményeivel élni? Annak lett volna igazán nemzetközi visszhangja, az adott volna idehaza is szilárd morális útmutatást, amit talán még ez a kérlelhetetlenül pökhendi rezsim sem törölhetett volna csak úgy képen!

S ha már szilárd morális útmutatást említettem…

Kaufer Virág LMP-s honanya a minap bejelentette, hogy lemondott képviselői mandátumáról. Kaufer azzal indokolta a lépését, hogy egyrészt az új alaptörvény és a hozzá kapcsolódó sarkalatos törvények következtében Magyarországon de facto megszűnt a parlamentarizmus, másrészt inkább a társadalmi szolidaritás meggyengült szöveteinek erősítésén szeretne fáradozni.

Na mármost szerintem a hír inkább az, hogy a demokratikus pártok miért nem teszik ezt ugyanezt testületileg. A pártoknak a frakciókkal egyetértésben vissza kellene hívniuk képviselőiket a parlamentből (bojkott), újakat nem delegálva. Kívánatos lenne, ha mindezt megelőzné az európai pártcsaládokkal való konzultáció és erkölcsi támogatásuk elnyerése.

Nyilvánvalóvá kell tenni, hogy Monornál és a szamizdat Beszélőnél kell felvenni újra a fonalat. Mellébeszél az, aki még mindig azt hajtogatja, hogy „a 2014-es választásokon elzavarjuk az Orbán-rendszert”. Miként az is, aki arra tesz javaslatot, hogy a kormányzó pártok konstruktív bizalmatlanságival mozdítsák el Orbánt. Tényleg azt hisszük, hogy van olyan, hogy Orbán megy, de nem viszi magával a gránitszilárdságú alkotmányát és az összes bűzös sarkalatosát? Meg tudják koreografálni azt az „alkotmányos” utat – pláne az új választási törvény után –, amelynek révén, egy esetleges választási győzelem esetén, vissza lehet állítani a köztársasági berendezkedést?

Biztos van, aki azt veti ellenem, hogy ő azt várja a demokratikus pártok képviselőitől, hogy maradjanak a helyükön, mert ő azért szavazott rájuk, hogy ott legyenek. Velem viszont Kaufer Virág, Nagy Navarro Balázs, Szávuly Aranka példája azt mondatja, hogy egzisztenciális kockázat nélkül nem lehet megdönteni az Orbán-rendszert!

Kaufer Virág döntése – számomra megütköztető módon – Bolgár György Megbeszéljük című műsorának ingerküszöbét sem lépte át. De milyen mozgósító hatású lenne mind külföldön, mind belföldön, ha a lényegét tekintve máris csonka parlament de iure is azzá válna. Orbán még a retusált ellenzékkel is legitimálhatja rendszerét a Nyugat és a hazai közvélemény előtt, de az üres ellenzéki padsorokkal nem. (Ugye nem próbál senki párhuzamot vonni e között és Orbánék ülésteremből való kivonulásai között?) Annak felmérésére kérem Mesterházyékat, Schifferéket és Gyurcsányékat, hogy milyen ereje lenne annak, ha példát mutatnának a szükséges passzív ellenállásra, az ebből fakadó morális tartásra, amelyek a zsarnok által leginkább rettegett fegyverek! Végül, csak ugyanerre tudom felszólítani őket abban az esetben is, ha kíváncsiak arra, miként lehet a politikától elfordult választókorúak mára közel ötvenszázalékosra duzzadt táborának nagy részét maguk mellé állítani!

December 23-a, január 2-a után szerintem nincs visszaút ebbe a parlamentbe. Szolidaritást kell vállalni a tettestársi szerepre kiszemelt megalázott, morálisan kizsigerelt néppel, és mindenekelőtt erkölcsi vereséget kell mérni erre a rendszerre, mielőtt még újra állatfarmot kreálna belőlünk.


Csabai Tamás, műfordító

Írásai a Galamusban



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!