Arányok és tévesztők
- Részletek
- 2012. január 02. hétfő, 04:06
- Bencze Mátyás
Elegánsnak semmiképpen sem mondható, ha valaki azzal kezdi eszmefuttatását, hogy „én már akkor megmondtam, mi fog itt történni”. Kicsinyes kárörömnek tűnik ez, amely igencsak rövid ideig tartó felfrissülést nyújthat a Magyar Köztársaság utáni kietlen sivatagban. Talán ezért van az, hogy azok, akik ma teljes joggal kezdhetnék így minden írásukat, szemérmesen hallgatnak erről, és csendben napirendre térnek a korábbi pofonok és gúnyolódások felett, amelyeket azoktól a közíróktól, újságíróktól és más kritikusoktól kaptak, akik egyébként nem tekinthetők „fideszközelinek”. Én sem azért írok most, hogy ezen keseregjek, vagy a kigúnyoltak névében nyilvános bocsánatkérésre hívjak fel bárkit is. Egy dologban azért reménykedem: a most megszólítottak talán képesek tanulni a korábbi hibákból, leginkább abból, hogy milyen következményei lehetnek az aránytévesztő kritikai megnyilvánulásnak.
Ezek a következmények mára nyilvánvalóak, minden józanul gondolkodó ember számára felismerhetők. A kérdés most az, hogy milyen szerepet játszottak az idáig vezető úton azok a publicisztikák, véleményformáló írások, politikai elemzések, amelyek szerzői magukat pártoktól független „kritikai értelmiségnek” tekintették, és akik ténylegesen sem tartoztak a Fidesz szellemi holdudvarába. Egzakt választ erre soha nem fogunk kapni, de attól tartok, ha Fidesz győzelem be is következik, talán a kétharmad megakadályozható lett volna, ha ezek a szerzők, illetve a számukra teret adó médiumok komolyabban veszik közéleti felelősségüket. Valószínű, hogy a 2006-os, hozzávetőlegesen kétmilliós fideszes tábor közel 40 százalékos növekedése 2010-re, és ezzel együtt az MSZP szavazóinak megfeleződése nem volt történelmi szükségszerűség. Aki ugyanis őszinte hitből, érzelmi okokból vagy a gátlástalan demagógia hatására szavazott a Fideszre, az már 2006-ban is oda tette le a voksát. Az újonnan jött háromnegyedmillió szavazó jelentős részét ezért vélelmezhetően olyan emberek alkotják, akik egyébként racionálisan gondolkodnak, érzékenyek az indokokra, illetve adnak az általuk függetlennek, tájékozottnak és széles látókörűnek tartott közírók véleményére. A közelmúlt egyik legtragikusabb mozzanata, hogy – nagyon ritka, de létező kivétellel – éppen e közírók egészséges veszélyérzete tűnt el. Megdöbbentő azt olvasni például egyiküktől, hogy „A mostani Orbánt sosem láttam, fogalmam sincs, honnan bújt elő.” Vajon hol élt korábban? A „háromigenes” népszavazáskor vagy a tévészékház ostromakor?
Sclerotic movement – flickr/mallix
Emlékezhetünk az állandó fanyalgásra az – egyébként közjogi satuba szorított – kormány tehetetlenségéről, az emberi jogok iránti érzéketlenségéről, és az érdeklődő olvasó azt is megtudhatta, hogy milyen katasztrofális gazdaságpolitikát folytatott a szociálliberális koalíció. Nem csoda, hogy szinte axiómáva vált az a vélekedés, hogy az előző kormány mindent elrontott, amit lehetett – és hangsúlyozom, ebben az egyébként a Fidesszel távolról sem szimpatizáló szerzők is részt vettek. Miért gondolom úgy, hogy az ilyen jellegű – sok szempontból jogos – kritika iszonyatosan komoly negatív hatással járt?
Reprezentatív felmérést természetesen nem tudtam végezni, de a környezetemben láttam, hogy néhány, világos gondolkodású, szakmájában kiváló, szociálliberális értékrendű ismerősöm hogyan vált Fidesz-szimpatizánssá. Néhány véleményt feljegyeztem a választások környékéről. „Nem kell félni a Fidesztől és a kétharmadtól, túlságosan felfújják a veszélyt” (jogász egy multinacionális vállalatnál). „Úgy gondoltam a Fideszről, hogy majd az új seprű jól seper” (egyetemi tanár). „Nyolc év alatt Szlovákia is elhúzott mellettünk, menniük kell” (vezető közgazdász egy multinacionális cégnél). „Miért nem lehet elhinni, hogy a Fidesznek lehetnek jó ötletei? A mostani korrupcióval biztosan le fognak számolni” (vezető köztisztviselő). Sajnos, nincs mit csodálkozni azon, hogy ők így gondolkodtak, ha nagy tekintélyű liberális értelmiségi nyilvános fórumon (Rendszerkritikai Esték) elvitatja az MSZP demokrácia iránti elkötelezettségét, mert belement néhány politikai kompromisszumba a majdani túlélése érdekében.
A legnagyobb probléma az, hogy a fent említett közírókban kialakult az az elképzelés, hogy csak az lehet jó szakértő, aki független, valamilyen politikai kötődés szükségszerűen hiteltelenné teszi az illető megszólalásait. Része még ennek a felfogásnak az is, hogy a kritikai értelmiségnek a mindenkori kormány bírálatára kell összpontosítani, nem véve tudomást arról a tényről, hogy a kormányon kívüli egyéb szervezetek és politikai pártok milyen mértékben veszélyeztetik az alkotmányos demokráciát.
Ez utóbbi attitűdnek van szerintem kiemelkedő jelentősége, ebben nyilvánul meg a cikk elején jelzett aránytévesztés: mégis, hogyan viszonyulnak az MSZP-SZDSZ kormány által elkövetett hibák a Fidesz eddigi „demokráciaépítéséhez”, amelynek következtében mindent elkövettek, hogy a saját képükre formálják a demokratikus intézményrendszert és a társadalom egészét? Nem csupán visszatekintve egyértelmű a válasz: keressen valaki olyan fideszes megnyilvánulást az „elmúltnyolcévből”, amikor konstruktív javaslattal álltak volna elő egy-egy probléma kezelése érdekében, és nem opponáltak kapásból! Vagy hogyan gondolhatták azt komolyan, hogy ha valaki saját pártjában totális hatalmat épített ki, akkor az ország esetében majd a pluralizmus feltétlen híve lesz? Miért kellett ekkora pofonokat kapni, hogy felébredjenek?
Nem vitatom, hogy az elemzők, közírók jóhiszeműen írták mindazt, amit írtak, és tényleg azt szerették volna, ha jobban működik a rendszer. Nem az autoriter berendezkedés eljövetélt várták, hanem egy minden szempontból jobban működő demokráciáét. Azonban azt tudniuk kellett volna, hogy az őket olvasó, egyébként mégoly intelligens és saját szakterületükön elismert személyek nem feltétlenül rendelkeznek olyan fokú tájékozottsággal, ami egy bölcs politikai döntéshez szükséges, és sokszor nem érzékelik a politika apró, de nagy jelentőségű rezdüléseit, nem tudnak olvasni a sorok között. Ha őket csupán egyoldalúan informáljuk, akkor maguktól nem fogják kitalálni, milyen veszélyei lehetnek egy fideszes kétharmadnak. Egyszerűen más a gondolkodásmódjuk, más a logikája azoknak a professzióknak, amelyekben ők dolgoznak, döntően ez határozza meg a látásmódjukat, és nem ismerik olyan mélységben a politikai működését, mint azt az elemzők feltételezik.
Mit lehetne tenni a mostani helyzetben? A helyzetkép nem túl derűs, nagy olvasottságú fórumokon még mindig menő a „gyurcsányozás”, és annak hangsúlyozása, hogy az előző kormányzatot 80 százalékban (!) terheli a felelősség azért, amiért idáig jutottunk. Eközben a demokratikus ellenzék (újra eljutottunk odáig, hogy megint szó szerint kell érteni ezt a kifejezést) krónikus hiánnyal küszködik a megfelelő médiamegjelenés terén, és igen szűk körű a szellemi hátországuk is. Mindkettő olyan hiány, amelynek eltüntetésében az említett elemzők, közírók rengeteget tudnának segíteni, ha belátnák azt, hogy ütőképes ellenzéki erő jelenleg csak „hozott anyagból” hozható létre. Én sem tartom a jelenlegi politikai szerveződéseket ideálisnak, de a mai körülmények között alaptalan egy olyan párt megszületésében bízni, amely a legkényesebb ízlésű politológus, filozófus vagy alkotmányjogász ízlését is kielégíti. A választási szisztéma gyakorlatilag kikényszerít egy ellenzéki összefogást, és ebben a helyzetben nem az lenne a legfontosabb, hogy egymás hibáit keresgéljük.
Azt is be kell látni, hogy mai demokratikus pártjainkban nem „fizetett forradalmárok” ülnek, akiknek az a dolguk, hogy legyőzzék a jelenlegi kormányerőket. Nem lehet arra várni, hogy majd felülről megszervezik helyettünk az ellenállást, és mi kényelmesen, a fotelből majd követjük az eseményeket. Nem két futballcsapat küzdelméről van szó, amelyek csatájában mi legfeljebb szurkolni tudunk, a harcot a magunk helyén nekünk is meg kell vívnunk, ami csak így lehet eredményes. Ha úgy gondolkozunk, hogy majd a politikusok, civil aktivisták megoldják helyettünk a problémáinkat, akkor máris vesztésre állunk. Épp ez az, amit a Fidesz is folyamatosan sulykol: majd felülről, a központból, az „Állam” megold minden problémát, neked nem kell beleszólni a dolgok menetébe, és ne is akarjál.
Írásai a Galamusban:
Hétvégi műsor
G–7
A vas és a cél országa
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
