Futni, de hogyan
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2012. január 02. hétfő, 04:01
Orbán Viktor számos bon mot-val örvendeztette (vagy épp szomorította) meg az őt hallgatókat, olvasókat. Ezek egyike volt 2007. március 15-i ünnepi beszédének vezető gondolata. A pártja által kezdeményezett népszavazás idején úgy vélekedett, hogy azt követően „vagy azt teszi a kormány, amit az emberek akarnak, vagy elkergethető lesz. Végrehajtja az emberek akaratát, vagy maga ad zöld utat, hogy kipenderítsék. Onnantól fogva nincs több magyarázkodás, nem hivatkozhat sem demokráciára, sem alkotmányra, sem törvényre, semmire az égvilágon. Nem marad más számára, mint futni, de gyorsan.”
Persze, egy pillanatig sem merülhet fel, hogy Orbánon számon kérjük az ellenzékben tett, fejére folyton visszahulló szavait: előszámlálásuk is napestig tartana, miközben teljesen világos, hogy pont az ellenkezőjét teszi kormányfőként, mint amit a másik oldalról még indulatosan kért számon Medgyessyn, Gyurcsányon, Bajnain, és amivel valósággal uszította a benne megváltóként reménykedő tömeget. Csak egy volt fontos neki: a hatalom, s a cél szentesített és szentesít számára bármilyen eszközt. De a gondolat megér egy általános töprengést. Próbáljuk summázni: a nép bizalmát elveszítő, a népet önérdekei miatt sanyargató kormányzatnak távoznia kell. Más kérdés, hogy nem a biztonságát vagy a puszta életét féltve („futva”), hanem választások eredményeként, ellenzékbe kényszerülve – ahogy az végül is 2010-ben megtörtént. (És egyelőre még így is van.)
Ha Orbán szavait komolyan lehetne venni (maga mondta, hogy a tetteire koncentráljunk, hát jó…), akkor a már megtörtént és a még várható gazdasági megszorítások következtében távoznia kellene, hisz ezek meghirdetett politikája csődjét jelentik. Nem hajtja végre „az emberek akaratát”, nem stabilizálja, hanem kiszolgáltatottá teszi az országot, saját szavait használva: bőven adott okot arra, hogy „kipenderítsék”. Annyira még bizonyára nem vak, hogy ne lenne tisztában az általa küldözgetett konzultációs levelekből leszűrhető „közvélemény” és a valódi közötti különbséggel. (Ha már ezen a téren is bedőlt saját propagandájának, akkor tényleg jaj nekünk.)
Sclerotic movement – flickr/mallix
A Magyar Nemzetnek adott karácsonyi interjújában – igaz, hogy a rá jellemző felsőbbrendűséggel, másokkal szembeni megvetéssel, fennhéjázó magabiztossággal, de – beszélt távozásának esélyeiről. Ő persze ezt a nullával egyenértékűnek tekinti, az ellenzék vonatkozó felvetéseit pedig szánalmasnak. De azért megnevezte azt a két lehetséges módot, amely távozásra kényszerítheti: 1. ha szétesik alatta a – kizárólag személyére épülő – párt, 2. ha nemzetközi fórumok ezt kikényszerítik. Úgy látszik, e két lehetőségtől már maga is fél, s ha más nem, egykori jó barátja és példaképe, Berlusconi sorsa figyelmeztetheti e forgatókönyvek valódiságára. Az nyilvánvaló, hogy a Fidesz egyelőre még szorosan zár mögötte, viszont az egy ennyire karizmatikus vezető személyére épülő, arctalan tömegként egyben tartott, papagájkommandóval kommunikáló pártban előbb-utóbb keletkeznek komoly törésvonalak, főleg, ha nagy a baj. Eljöhet az az idő, amikor a „párt vezető szerepébe” vetett vak meggyőződés ugyanúgy kevés lehet ehhez, mint az osztogatott jutalmak vagy a másoktól, jövőbeli következményektől való félelmek, s az Orbán-párt pont olyan gyorsan kopik el a kormányfő mögött, amilyen erősnek és megbonthatatlannak látszik most, az ezt megelőző napokban. Persze ez az idő akár nagyon távoli is lehet, a „centrális erőteret” kikezdő időszakot sokáig lehet nyújtani. A második tényező ezt is felgyorsíthatja, hiszen a különböző nemzetközi fórumok már most félreérthetetlenül tudtul adták, hogy amit Orbán Magyarországon művel alkotmányozásban, média-, egyház- vagy épp (különösen) gazdaságpolitikában, az nem pusztán hazai belügy; a közös európai, illetve demokratikus értékekkel való súrlódási pontok száma növekszik, sokakat irritál egyre jobban, határainkon innen és túl.
A baj inkább az, hogy Orbán akkor sem távozna, ha világos lenne, hogy ez az ország felemelkedésének vagy stabilitásának egyetlen akadálya. Alkatából, a „kétharmadtól” való megrészegedésétől inkább az következik, hogy az utolsó pillanat után is ellen fog állni az ilyen nyomásnak. Eddig is az ésszerűségen túl ragaszkodott már nemzetgazdasági miniszteréhez, gazdaságpolitikájához, alkotmányához, médiatörvényéhez. Mindezeknél pedig egy dologhoz ragaszkodik még jobban: a hatalmához. Ha mégis „futnia” kell, azt csak nagyon vontatottan fogja megtenni, nem pedig „de gyorsan”.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!