A magyar nyelvtörvény

Endrődi Gábor


2009 júniusában a szlovák parlament drákói nyelvtörvényt léptetett életbe: a közhivatalokban és hatósági eljárásokban kötelező államnyelv használatát kiterjesztette az oktatási, egészségügyi intézményekre, a színházakra és a nyilvánosság szinte minden területére. A magyar közvélemény egy emberként horkant fel: képtelenség, hogy a 21. század Európai Közösségében egy állam ilyen eszközökkel próbálja meg visszaszorítani a kisebbségi anyanyelv használatát.

Kassán és Léván tehát – a közéletben legalábbis – tilos magyarul beszélni. Budapesten már vagy másfél évtizede. Nem, egyelőre sem eljárás, sem pénzbüntetés nem fenyegeti azt, aki a politikai életben feledékenységből vagy szimpla vakmerőségből magyarra fordítja a szót. Csak éppen kikopik a nyilvánosságból: egy-ketten brüsszeli száműzetésbe vonulnak, a többi kamikaze sorsa pedig jobb esetben a feledés, esetleg az egyetemi katedra, de a rágalmak még évekkel távozásuk után is repkednek utánuk.

Tudjuk, a magyar arisztokrácia évszázadokon keresztül németül vitatkozott közügyekről a császári udvarral, nem beszélve a normannokról, akik vagy háromszáz éven keresztül a franciát tették meg hivatalos nyelvnek a meghódított Angliában. Mégis, a magyar nyelv használatának tilalma közéletünkben – ami már szinte a láthatatlan alkotmány részének tekinthető – a mai viszonyok között anakronisztikusnak tűnik.


Lost language – flickr/Hilarywho

Valamikor 1995 körül vált ez a szabály általánossá. Aki magyarul kimondta, hogy egy fél ország nem dolgozhat másodállásban – a főállású bérjárulék töredékének befizetése mellett – az népnyúzó lett. Aki törvénybe iktatta, hogy ezerforintos tőkéjű betéti társaságok nem fizethetnek korlátlanul tőkeosztalékot (a magasabb közterhekkel járó) bér helyett, az a globalo-finánctőke lakája. Szép emlékű marxista szemináriumokon lehetett ilyen tirádákat  hallani. Aki ma magyarul megmondja, hogy az állami elvonások kizárólag a közszolgáltatások szűkítése mellett mérsékelhetők, az közellenség; aki rámutat, hogy önrészfizetés nélkül nem létezik korszerű egészségbiztosítás, a magyar emberek életét akarja megrövidíteni. A sor a végtelenségig folytatható. Ha ma valaki felveti, hogy a – korszerűségében a földesúri kilenceddel vetekedő, Európában egyedülálló – iparűzési adót csak egy vagyoni típusú adóval lehet kiváltani, azt pártja páriái közé száműzik, aki a budapesti olimpiát délibábnak látja, az törpeszívű. Pedig – ha nincs más út, legalább egy szinkrontolmáccsal – magyarul kellene kimondani, hogy gazdasági fellendülés nem  képzelhető el annak az eurozónának a fellendülése nélkül, amelyet éppen most történetének legnagyobb krízise fenyeget. Hogy egy ország nemzeti jövedelmének több mint ötvenszázalékos költségvetési elvonása fenntarthatatlan, hogy eresztékeiben recseg-ropog az európai jóléti rendszer, amely – az amerikai és ázsiai gazdasági térségtől eltérően – kötelező bérjárulékok formájában finanszírozza ennek költségeit, tehát az amúgy sem alacsony munkaerőköltségeket az egekbe emeli és aláássa a régió versenyképességét. Hogy a nálunk nagyságrendekkel gazdagabb országokban sincs ingyenes tömegközlekedés és vasút – nem is volt soha. Mernünk kellene akkorának lenni, amekkorák vagyunk. Az ám az igazi, háló nélküli artistamutatvány!

Még a választások előtt zajlott a svéd nyugdíjmodell vitája, ahol a pártok a demagógia eddig ismeretlen csúcsaira jutottak fel, könnyedén, oxigénpalack nélkül. A svéd kormány – és ellenzéke – ugyanis számunkra felfoghatatlan módon svédül beszél, és svédül mondja el a választóközönségnek, hogy a nyugdíjkassza egyensúlyban tartása nem népnyúzás, hanem elsőrendű kötelessége minden kormánynak, mert ha egyszer a nyugdíjakat elkezdik közadókból finanszírozni, az az ország versenyképességét teszi tönkre.

Itthon a kijelölt gazdasági miniszter úgy nyilatkozott: tűrhetetlen, hogy az állam az adót (mármint a munkáltatói 27 százalékos bérjárulékot) is megadóztassa személyi jövedelemadóval. Fatális véletlen, hogy ez épp most jutott eszébe, miközben az alkalmazotti bérjárulékot a kezdetektől személyi jövedelemadó terheli, ugyanúgy, ahogy a nem kis mértékű jövedéki adók is forgalmi adóalapot képeznek – így volt ez természetesen 1998 és 2002 között is. A személyijövedelemadó-rendszer az adósávok, a kulcsok és a mentességek eredőjeként alakul ki, abból egyetlen elemet kiemelni bornírtság. Az SZJA reformja előtt az átlagbér felső harmada a legmagasabb sáv szerint adózott, amilyen butaságra közel-távolban nincs példa. Ha nem tiltotta volna a magyar nyelvtörvény, el lehetett volna mondani, hogy az alsó adósáv majd háromszoros kiterjesztésének, a munkáltató bérjárulék csökkentésének, az adójóváírás emelésének (miáltal az átlagbér körüli fizetések adóterhelése jelentősen csökkent) az ára az adókulcsok némi emelése, de azonnal megszólalt volna a kórus: a népnyúzó kormány adót emel. Maradt a bűvészkedés az alacsonyabb adókulcsokkal és a megnövelt adóalappal, pedig azt már a felső tagozatban is tudják a diákok, hogy százból fizetni huszonegy és fél százalékot, vagy százhuszonhétből tizenhetet: meghökkentően ugyanaz.

Nem vitás, az egymillió adószám (és néhány ezer ciprusi; már nem is lovagokról van szó, egész lovagrendről) országa alapos fazonigazításra vár. A kilátások biztatóak: Magyarországon kolléga a kollégával, szállító a vevőjével, férj a feleséggel még mindig magyarul beszél (sőt, ha hinni lehet a szigorúan zárt körben elmondott beszédnek, a politikacsináló polgári szalonok némelyikében sem lesz tilos a magyar beszéd, csak az istenadta nép ne hallja – abból nagy felfordulás szokott keletkezni).

Aprócska lépésnek tűnik, de az lesz az igazi forradalom, ha a politikai életben, a parlamentben, a pártszóvivői szeánszokon is polgárjogot nyer egy kissé elfeledett, méltánytalanul háttérbe szorított, mégis gazdag és szép nyelv: a magyar.


Endrődi Gábor, közgazdász, cégvezető

Korábbi írásai a Galamusban:
Pista bácsi öregszik
Számtanóra kezdőknek és haladóknak


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!