Galamus.hu - A normalitás nevében

A normalitás nevében

Nyomtatás

Részletek: Lánczos Vera; 2011. december 15. csütörtök, 03:16

Ritkán hallgatom a közszolgálati rádiót, de a Déli Krónikára néha odakapcsolok. Legutóbb december 5-én is, amikor arra figyeltem fel, hogy a következő műsorban, az Ütközőben a 7 évvel korábban ugyanezen a napon zajlott kettős állampolgársági népszavazásra fognak emlékezni. Kíváncsi lettem, miként idézik fel a történteket, és meglepődtem azon, amit hallottam. A dolgok ugyanis a helyükre kerültek, annak ellenére, hogy a műsor célja érzékelhetően más volt. A beszélgetés résztvevőinek érdeme, hogy szemben a hivatalos narratívával, a valóság köszönt vissza a történtek értékelésénél.

(A résztvevők a stúdióban Bárdi Nándor történész, az MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének munkatársa, telefonvégen Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója és Salat Levente, a kolozsvári Babes-Bólyai Tudományegyetem egyetemi tanára voltak, a műsort Obersovszky Péter vezette.)

A műsorvezető azzal indított, hogy a kettős állampolgárság intézményének megteremtése nagy történelmi siker, a 2004-es népszavazást – ezzel szemben – „szomorú és tragikus emlékű” esemény volt. Így tulajdonképpen kijelölte azt az értelmezési keretet, amelyben ő szeretett volna visszaemlékezni. Ám csalódnia kellett, mert nem a manapság sulykolt egysíkú értékelést hallhattuk bűnös országról, nemzetet eláruló kormányról és pártokról, szemben igaz hazafiakkal, akik helyrehozták a hibát, hanem érdemi és differenciált válaszok érkeztek a feltett kérdésekre, éppen azért, hogy elkülönüljön a politikai diskurzus és a történelmi értékelés.

Az első kérdés arra vonatkozott, hogy miközben egyértelmű történelmi sikerként van elkönyvelve a kettős állampolgárság felvételének a lehetősége, az eredeti célok – például hogy ez gazdasági erőforrást teremthet az országnak, megoldás lehet a népességfogyás megállítására – mennyiben igazolódtak.

Bárdi Nándor azzal kezdte a megszólalását, hogy szerinte legelőször is azt kell tisztázni, a 2004-es népszavazás nem a külhoni magyarokról szólt, hanem a magyar belpolitikai verseny, a pártpolitika ügye volt. (1)

A határon túli sajtó 2004 decemberig kevéssé foglalkozott a népszavazással, csak amikor megtörtént, akkor következett be egy óriási csalódás. A hazai lakosság számára nem volt pontosan tisztázott, mire is szavaznak, a határon túliakkal való szolidaritásra vagy a hazai pártok valamelyike mellett. Említett néhány adatot is, például hogy az MSZP törzsszavazóinak közel 30 százaléka igennel szavazott, a Fidesz törzsszavazóinak 17 százaléka pedig nemmel.

A riporter ekkor szükségét érezte, hogy közbevesse, ő bizony nem így volt ezzel. Ő ezt személyes ügynek tekintette, neki nem politikáról szólt a szavazás, és máig szégyelli magát a történtek miatt.

Bárdi azonban közölte, hogy ő közvéleménykutatási felmérések alapján állítja, amit állít.

Ezek után kapta meg a szót Salat Levente, aki azzal kezdte, hogy egyet ért Bárdi Nándorral. Ő Erdélyben él magyarként, kisebbségiként, ezért egyszerre próbálja megérteni mind a román, mind a magyar politikai életet, és ebből a perspektívából sok minden másképpen érvényesül. Persze az elárultatottság érzése tapasztalható volt, de határozottan meg tudja erősíteni, azt is lehetett érezni, hogy tudják, a népszavazás nem róluk (külhoniakról) szólt. Azóta kétségtelenül nem lehetett más irányba menni, mint előremenekülni a kettős állampolgárságról szóló törvény megalkotásának irányába, de – mint mondta – ez utóbbival kapcsolatban is felvethető, hogy vajon milyen mértékben szól a határon túli magyarokról. Konkrétabban, milyen mértékben segíti ez a törvény a szülőföldön való boldogulást mint célt.

Kántor Zoltán is azzal kezdte a válaszát, hogy egyetért az elhangzottakkal abban, hogy az emlékezetes népszavazás inkább belpolitikai kérdés volt, és kevésbé szólt a határon túli magyarokról.

Ez volt az a pont, amikor a riporter már felszisszent: „ez hihetetlen”.

Prussian Reserve-Infanterie-Regiment – flickr/ dakegodman

Kántor azonban folytatta. Arról beszélne először, amit a műsorvezető a gazdasági erőforrás-, ember-utánpótlásról mondott. Ő úgy látja a nemzetpolitikát, hogy a magyar állam az otthonmaradást kívánja elősegíteni, legalábbis ilyen nemzetstratégiát fogadott el a Magyar Állandó Értekezlet. A korábbi tapasztalatok a magyar igazolvány igényléséről vagy a felmérések azt mutatják, hogy nem az állampolgárság vagy a magyar igazolvány befolyásolja azt, hogy Magyarországra vagy máshova vándorolnak ki a külhoni magyarok, hanem inkább a gazdasági vagy más folyamatok.

A műsorvezető ekkor már érzékelhetően neheztelt, „ő olyan betegen jött a műsorba, hogy azt hitte elalibizheti” – mondta, de az urak „kihozzák a béketűrésből”. Azt javasolta, hallgassák meg a szerkesztői összeállítást az eseményről, aztán majd ő is „harcba száll”. A hallgató már sejthette, hogy a harc egy másfajta interpretációért folyik majd.

Ám a szerkesztői összeállításból sem igazán lehetett más következtetést levonni. Felidézteték, hogy 2004. december 5-én a szükségesnél kevesebben járultak az urnákhoz, a Magyarok Világszövetségének kezdeményezése elbukott, a voksolás érvénytelen lett. Az akkor megszólaló Patrubány Miklós sajnálkozását Markó Béla szavai követték. Az RMDSZ elnöke elmondta, ő attól fél, hogy az eredménynek rossz lélektani hatása lesz, mert sokan érzik majd úgy, hogy Magyarország népe eltaszította őket, de ez nem igaz. Magyarország segített az elmúlt 15 évben, s ő reméli, segíteni fog ez után is, és ha vannak vétkesek, azok nevezhetők annak, akik egy ilyen fontos nemzetpolitikai kérdést pártpolitikai kérdéssé tettek, és előkészítetlenül népszavazásra engedtek. Most megnövekszik a felelősségük azért, hogy ne a kiábrándultság legyen az úr, és ami 2004-ben nem sikerült, később még sikerülhet.

Duray Miklóstól, a Magyar Koalíció Pártjának elnökétől is hallhattunk egy bejátszást: ő aki a többségbe került igenek ismeretében elvárja, hogy úgy foglalkozzanak a törvénnyel, hogy a szülőföld elhagyása nélkül is megszerezhető legyen a magyar állampolgárság. A hangbejátszások végén az összegzés megállapította, hogy a célokat ebben a tekintetben elértük, az állampolgárságról szóló törvény 2010-ben megszületett, de maradtak kérdések is: vajon a megváltozott környezetben ugyanúgy értelmezhető-e ez az eredmény, mint 7 éve? A szülőföldön maradás vagy az elvándorlás dilemmáját miként kezeli az állampolgárság? Most pedig itt van a szavazati jog kérdése, ami viszont ismét a határokon belüli politikai folyamatokhoz kapcsolódik szorosan.

Annak ellenére, hogy a műsorvezető ígérete szerint „harcba szállt”, a releváns felvetésekre árnyalt és releváns válaszok születtek.

Kántor Zoltán szerint természetes dolog, hogy az országhatár nem választja el egy adott – kulturális értelemben vett – nemzethez tartozókat, és érzelmi szinten a külhoni magyarok egyértelműen örültek a 2010-es törvénynek, sőt a közvélemény-kutatások szerint a magyarországi magyarok is örültek neki, ami ugyancsak magyarázható belpolitikai okokkal is. 2010-ben már nem volt igazi ellenállás a pártok részéről. Értelmiségi és médiavita sem zajlott a kérdésről.

„Mert mindenki elszégyellte magát” – hangzott a visszaterelést célzó műsorvezetői közbevetés.

Bárdi Nándor azonban a továbbiakban is ragaszkodott ahhoz, hogy külön kell választani az érzelmi megközelítéseket és azt, hogy milyen tudományos mérések ismertek, valamint a dolog historikumát.

Szerinte hiányzik a reális szembenézés a magyar identitáspolitika válságával, amely a 1990-es évek óta majdhogynem a politikai hisztéria állapotát hozta létre a magyar identitáspolitikában, aminek egyfajta kompenzációja a külhoni magyarokkal való foglalkozás. A kilencvenes évek közepére világossá vált két dolog, egyrészt hogy Magyarország és a környező országok politikai elitjének nem sikerült a magyar kisebbségek számára az autonómiát és a kisebbségi jogokat jelentősen növelni, másrészt hogy Magyarországon a két nagy politikai identitásközösség, a jobb- és baloldali nem tudtak konszenzusra jutni. Szemben áll egymással egy antinacionalista és egy nemzeti beszédmód.

Másik kérdés, hogy amikor ez kiderült, akkor a kisebbségi elitek egyik válasza a koalíciós részvétel, a másik a státustörvény volt – ez utóbbival részben Schengen megelőzése volt a cél, mert mindenki azt várta, hogy Románia később kerül be az EU-ba, és ezt az átmeneti időszakot akarták kezelni az útlevéllel. De ez is másként alakult.

Amikor a kettős állampolgárságról európai példákat említünk, fontos szempont, hogy a politikai közösségben konszenzus van-e arról, hogy megadják-e ezeket a jogokat. Most formálisan úgy néz ki, hogy Magyarországon konszenzus van, de a Fidesz-választók elég nagy tömege sem adná már meg a választójogot – ez is mérhető. A másik probléma a kettős állampolgársággal, hogy mi lesz az eddigi autonómia-törekvésekkel. A magyar állam tud-e segíteni a külhoni magyarok mindennapi problémáiban? Milyen illúzióink vannak ezzel kapcsolatban?

Salat Levente szerint is természetes, hogy az érzelmi komponens fontos, de ami ezzel szemben az identitásvédelem jogosságát illeti, ő úgy véli, mi magyarok – és a nemzetpolitika, mert ez minden nemzetpolitika kényszerpályája – gyakran esünk abba a csapdába hogy miközben azt gondoljuk, a mi identitáspolitikánk jogos önvédelem, minden más, esetleg a miénkkel rivális identitáspolitika viszont nacionalizmus. Ő kisebbségiként azt érzékeli, hogy mi figyelmen kívül hagyunk várható következményeket. Feltette a kérést, hogy a szerinte egyébként markáns és üdvözlendő nemzetpolitikai kurzus, amely 90 év mulasztását próbálja orvosolni, vajon beépítette-e kellőképpen a számításaiba, hogy a rivális nemzetpolitikákban is lesznek hasonló megnyilvánulások, mert a magyar törekvések nacionalizmusként jelennek meg az ő szellemi horizontjukon. Ezért ő különösen fontosnak érezi Bárdi Nándor aggodalmát, hogy vajon mi lesz a külhoni magyarokkal. Ő az erdélyiekről tud beszélni. A fő probléma ugyanis, amire még nem sikerült eddig soha választ adni, hogy ennek a közösségnek hogyan sikerül majd rendeznie a viszonyát a román állammal. Hogyan lehet létrehozni azokat az intézményeket, amelyek a közösség fennmaradásának garanciáit jelenthetik? Ebben nagyon eltérnek a román és a magyar álláspontok. Ezzel párhuzamosan a magyar állampolgárság kiterjesztését lehetővé tévő törvénynek van egy nagyon fontos hallgatólagos üzenete: jó magyar csak az lehet Erdélyben, Romániában, aki él a felkínált lehetőséggel. Ezt a kérdést ő úgy fogalmazza újra, vajon milyen helyzetbe hozzuk a román államot – feltételezve a jóhiszeműségét ebben a kérdésben, és szerinte bizonyos határok között ezt feltételezhető –, ha egy közösség helyzetének a rendezését a román állammal szemben nagy tömegében magyar állampolgárokból álló közösség követeli vagy tűzi napirendre?

Bárdi jelezte, hogy ő erőteljesebben fogalmazna. Utalt rá, hogy Salat Levente szerint kilencven éve a magyarországi és a többségi elitek még nem voltak annyira szinkronban, mint ma, a „menjetek, gyertek” kérdésében. Ezzel magyarázható, hogy most, Szlovákiát leszámítva, nem volt nagy visszhangja a kettős állampolgársági törvénynek, mert ez a szomszédos országok nemzetpolitikai céljaiba illeszkedik. De 2006 óta tudható, hogy a Magyarországra érkező külhoni magyar diplomások, technikusok már nem állnak meg Magyarországon, gyakorlatilag nincs számukra megfelelő egzisztenciális lehetőség, továbbmennek, így a migráns csoportok foglalkozási összetétele egyre inkább romlik. (Ha beindul a gazdasági növekedés, majd elválik, hogy mi történik.) Úgy látja, a magyar állampolgárság megszerzésén, főleg a Vajdaságban, azok szorgoskodtak, akiknek 3-4 éve húzódott az ügyük, a magyar útlevelet kiváltók másik nagy csoportját Romániában az amerikai vízum és nyugat-európai munkavállalás lehetősége motiválja, míg Szlovákiában ez kevésbé működik, mert a szlovák útlevél a migrációs piacon jobb. A nemzetpolitika ügyében pedig azt érdemes megnézni, mit tesz a magyar kormányzat. A második Orbán-kormány négy nagy projektje – a kedvezményes honosítás, az emléknap, a Magyarság Háza, középiskolás utaztatás – valójában magyarországi projekt, mind a magyarországi identitáspolitikára irányul, s a nagy kérdés az, hogy a külhoni magyar intézményrendszernek mi lesz a sorsa.

Kántor Zoltán szerint is nagyon úgy néz ki, hogy a választójog kiterjesztésével az igazán nagy projektek lezárulnak, és ezzel párhuzamosan a magyar társadalom nemzeti elkötelezettségére vonatkozó programok kerülnek előtérbe.

A műsor vége felé Európa is kapott néhány kemény szót a műsorvezetőtől – mulasztásai vannak, tisztességesebb kereteket vártunk ettől a nagy közösségtől, „de a nagyhatalmak már csak ilyenek” –, mielőtt az utolsó kérdést feltette volna, elsőként Kántor Zoltánnak: a kettős állampolgárság megadása kedvezőbb alapokat teremtett-e, megkönnyíti-e a hosszú távú párbeszédet, avagy felerősítheti azokat a veszélyeket, amelyekről Bárdi Nándor és Salat Levente beszélt?

Kántor egyetértett azzal, hogy nem lehet lebecsülni az említett veszélyeket, a magyar nemzetpolitika jó működtetésén áll majd, hogy elkerülhetők lesznek-e. Bárdi Nándor szerint a fő kérdés nem az, hogy jó-e a kettős állampolgárság vagy nem, hanem az, hogy a külhoni magyarság legfontosabb problémájának ezt tartjuk-e, vagy azt, hogy a saját közösségüket építsék. És itt jön a másik probléma, hogy a kisebbségi magyar elitek arra vannak berendezkedve, hogy saját párhuzamos társadalmukat építsék, ennek a legitimitása került igazából veszélybe. Salát Leventének csak 20 másodperce maradt: zárómondata szerint nagyon sok fog múlni azon, hogy végül hányan igénylik a kettős állampolgárságot. Hogy miért gondolja így, az már sajnos nem fért bele a műsoridőbe.

Talán felmerül a kérdés, hogy mi értelme van egy visszahallgatható beszélgetés részletes ismertetésének egy cikk keretében, ezért megválaszolom. Úgy gondolom, a hazai közgondolkodás jelenlegi állapotában van jelentősége annak, hogy neuralgikus kérdésekről szakmai tisztességgel és felelősséggel folyik-e a diskurzus. Ha igen, érdemes megbecsülni, érdemes elősegíteni, hogy erősebb nyomot hagyjon. Érdemes hangsúlyozni hogy az ilyesfajta értelmiségi attitűd a záloga annak, hogy ismét a normalitás nyerjen teret. Hogy más neuralgikus kérdésekben is jól látható határvonalat lehessen húzni a politikai retorika, a sulykolt igazságok és a realitás, dolog historikuma közé. Legyen szó bármiről, alkotmányról, a történelmi közelmúlt értékeléséről avagy közgazdasági tényekről.

__________________

(1) Bárdi itt kifejtett álláspontja és a népszavazás háttere részletesebben megismerhető egy vele közvetlenül a népszavazást után, 2005. január 4-én készült interjúból is.

Lánczos Vera

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!