rss      tw      fb
Keres

Hogyan mérjük az előítéletességet?



                 Simonovits Bori



Lévai Júlia érzelemtelített, támadó írásában „realista” kérdőívet kér számon, és azzal vádolja a Tárki kutatóit, hogy az előítéletesség vizsgálatakor „dogmatikus” kérdéssort használnak, amely nem kínál válaszlehetőséget a „normális” (?) válaszadóknak. (A szociológiában a „realista” kérdőív ismeretlen fogalom.)

Napjainkban komoly szakmai vita (1) folyik arról, hogyan mérhető kérdőíves módszerrel az előítéletesség, és milyen érvényességi korlátokat vetnek fel ezek a típusú mérések. (A mérés érvényessége annyit jelent, hogy mennyire sikerül megragadni az adott méréssel a vizsgálni kívánt fogalmat, esetünkben az előítéletességet.)

Már a kérdések kidolgozásakor fontos tisztázni, hogy mit mérünk, és hogy az adatok értelmezésének milyen korlátai vannak. A legfontosabb annak tudatosítása, hogy a kérdőívek nem valós viselkedést, hanem az attitűdök kognitív szintjét, azaz előítéleteket mérnek, éppen ezért nem következtethetünk a kapott eredményekből a kérdezettek valós viselkedésére.

Az általunk alkalmazott kérdőívkérdéssel, nevezetesen „Hogyan vélekedne arról, hogy gyermeke arab/kínai/afrikai/roma/zsidó gyermekkel barátkozna?” a válaszadóknak a felsorolt kisebbségekkel kapcsolatos társadalmi távolságáról kaphatunk csupán képet. Ezért a kognitív szinten kialakuló előítéletes (vagy előítéletektől mentes) vélekedések alapján nem következtethetünk arra, hogy az adott válaszadó hogyan viselkedne, ha gyermeke valóban hazahozná a roma, zsidó, arab, kínai vagy afrikai osztálytársát. Az előítéletek és a diszkrimináció mérése közti megkülönböztetés fontosságát és az adatok megfelelő értelmezését a Klubrádióban készült interjú során többször hangsúlyoztam.

A beszélgetés elején elhangzott, hogy itt a társadalmi távolság mérését egy egyszerűsített ­– de a válaszadók többsége számára életszerű kérdéssel – a gyermek barátkozásán keresztül mértük, a beszélgetés végén pedig éppen azt hangsúlyoztam, hogy ezeket az állításokat óvatosan kell kezelni, nem szabad kontextus nélkül, kiragadva egy-egy állítást önmagában értelmezni (2).

A szerző krémesre vonatkozó analógiája jól megvilágítja az ilyen típusú kérdések használhatóságát. Lévai Júlia szerint nem lehet azt kérdezni egy gyerektől, hogy kérsz-e krémest vagy nem, vagy legalábbis fel kell kínálni számára a „később kérek” válaszlehetőségét. Ezen a gondolatmeneten továbbhaladva, ha a gyerekünktől mindennap megkérdezzük, hogy kér-e krémest, és ő azt mindennap elutasítja, akkor le kell vonnunk azt a következtetést, hogy bizony a mi gyermekünk nem szereti a krémest. A kérdőívünkben kifogásolt, a gyermekek lehetséges barátaira vonatkozó kérdéssel mi azokra a válaszadókra voltunk elsősorban kíváncsiak, akik „nem szeretik a krémest”, azaz akik előítéletesek a felsorolt kisebbségi csoportokkal szemben.

Tehát még ha bele is tettük volna a válaszlehetőségek közé a liberális válaszadók számára kézenfekvő válaszalternatívát („nem származás alapon döntenék”) – amelyet semmiképp sem neveznék „normálisnak”, ahogy azt Lévai Júlia tette –, ez nem csökkentette volna érdemben a különböző kisebbségi csoportokat elutasítók arányát. Legfeljebb a liberálisan gondolkodók tábora oszlott volna meg a „támogató” és a „színvak” válaszalternatíva között, illetve a nagyjából 9 százalékos „nem tudom” válaszadók aránya csökkenhetett volna némileg.

Azt a Tárkira vonatkozó kirohanást (mely szerint politikai elfogultság miatt nem hozzuk nyilvánosságra a „felvilágosult kisebbség” véleményét), pedig egyszerűen nem is értem, nem tudom és nem is akarom értelmezni, mert úgy gondolom, ez az érvelés már az összeesküvés-elméletek kategóriájába tartozik.

______________________________

(1) Lásd erről az Educatio folyóirat, 2007. Előítéletek című különszámát (I. szám).

(2) „A kutatóknak is nagy felelőssége van abban, hogyan prezentáljuk ezeket az adatokat… Nem szabad kiragadva közölni egy-egy állítást.” (kiemelés tőlem, elhangzott 2011. december 5-én a Klubrádió „Megbeszéljük” című adásában)

A szerző szociológus, a TÁRKI kutatója



Bur – flickr/Karate Putter





                 Lévai Júlia



Az egyszerűség kedvéért sorra megyek a részemről kiemelendő mondatokon, és úgy válaszolok.


„A szociológiában a ’realista’ kérdőív ismeretlen fogalom”

A szóban forgó kérdőívet nem műfaji, hanem általános, ha tetszik, ismeretelméleti szempontból kategorizáltam nem realistának. Természetesen nincs külön „realista” és „nem realista” kérdőív, mert minden kérdőívnek a realitásokat kell tükröznie, amennyiben ez az emberi megismerőtevékenység határain belül lehetséges.

„A legfontosabb annak tudatosítása, hogy a kérdőívek nem valós viselkedést, hanem az attitűdök kognitív szintjét, azaz előítéleteket mérnek, éppen ezért nem következtethetünk a kapott eredményekből a kérdezettek valós viselkedésére”.

Ez azért nem érv velem szemben, mert nem ez volt a gondom a kérdőívvel.

„Az előítéletek és a diszkrimináció mérése közti megkülönböztetés fontosságát és az adatok megfelelő értelmezését a Klubrádióban készült interjú során többször hangsúlyoztam”.

Sajnos ott hiába hangsúlyozta, mert egy felmérésnek vagy van önmagában értelme, vagy nincs. Egy felmérésből a problémafölvetés dimenziói kerülnek be a közbeszédbe, esetünkben az, hogy a dimenziót a „tetszik-nem tetszik” vonallal határozta meg, és kiiktatta a „se nem tetszik, se nem kifogásolom, mert nem rendezőelv számomra a származás” lehetséges, és általam normálisnak nevezett dimenzióját.

„A beszélgetés elején elhangzott, hogy itt a társadalmi távolság mérését egy egyszerűsített ­– de a válaszadók többsége számára életszerű kérdéssel – a gyermek barátkozásán keresztül mértük, a beszélgetés végén pedig éppen azt hangsúlyoztam, hogy ezeket az állításokat óvatosan kell kezelni, nem szabad kontextus nélkül, kiragadva egy-egy állítást önmagában értelmezni.”

Itt csak egy kérdést tudok föltenni: Amikor a híradások révén egy társadalom értesül egy fölmérés eredményéről, akkor hogy lehet biztosítani, hogy a „nem szereti hatvan százalék” kontra „szereti negyven százalék” adatokat óvatosan kezelje, aki hallja? 

„A szerző krémesre vonatkozó analógiája jól megvilágítja az ilyen típusú kérdések használhatóságát (…) A kérdőívünkben kifogásolt, a gyermekek lehetséges barátaira vonatkozó kérdéssel mi azokra a válaszadókra voltunk elsősorban kíváncsiak, akik „nem szeretik a krémest”, azaz akik előítéletesek a felsorolt kisebbségi csoportokkal szemben.”

Elnézést kérek, de ez egyszerűen nem igaz. Azt hiszem, ehhez elég egyetlen mondatot idéznem Önöktől, amelyből világosan kiderül: Önök általában az idegenellenesek társadalmi arányairól beszélnek ebben a kutatásban, és nemcsak az előítéletesség belső természetéről kapott eredményekről: „A kor előrehaladtával nő az idegenellenesek aránya a magyar felnőttek körében (…), derül ki a TÁRKI Társadalomkutatási Intézet legfrissebb kutatásából” – írták a saját honlapjukon. http://www.tarki.hu/hu/news/. De a vizsgálat összes, sajtóbeli fölvezetése az általános arányokról szólt, és nemcsak az előítéletes népesség belső megoszlásairól (mármint a kisebbségek iránti ellenszenvük szerint). És egyébként hogyan választották ki, hogy csak előítéletesekből álljon a száz százalék?

Ha csak az előítéletességről szólt volna a felmérés, akkor az egész kérdőívnek más lett volna a szerkezete, és a nem elfogadó válaszlehetőség mellett az elfogadónak alapszinten ott sem lett volna a helye.

Itt abba is hagyhatnánk a vitát, hiszen a szociológus az igaza bizonyítása kedvéért utólag átírta a kutatási célját, amihez nehéz hozzászólni, de ha már belekezdtünk akkor vigyük végig:

„Tehát még ha bele is tettük volna a válaszlehetőségek közé a liberális válaszadók számára kézenfekvő válaszalternatívát („nem származás alapon döntenék”)/…/, ez nem csökkentette volna érdemben a különböző kisebbségi csoportokat elutasítók arányát. Legfeljebb a liberálisan gondolkodók tábora oszlott volna meg a „támogató” és a „színvak” válaszalternatíva között, illetve a nagyjából 9 százalékos „nem tudom” válaszadók aránya csökkenhetett volna némileg.”

Először is nem feltételes módot használtam, hanem kijelentőt, és nem véletlenül: a „nem származás alapján döntök” válaszlehetőséget hiányoltam (mármint nem származás alapján döntök-döntünk a családomban a barátok kiválasztásában, és értelemszerűen a gyerekem is erre nevelődik, mert nálunk ez a magától értetődő norma).

Másodszor: nem tudhatjuk, hogy három alternatíva esetén milyen arányok jöttek volna ki. Ismert tény, hogy nem mindenkinek keményen rögzültek a morális sarokpontjai, valamint hogy minden kérdésnek van hatása is. Közhelyet mondok: lehetséges olyan helyzet, amelyben egy harmadik alternatíva bevilágító erejű, és rádöbbenti valamire a válaszolót, akinek ez a lehetőség addig egyáltalán eszébe sem jutott. Így akár el is billenti az addigi, reflexszerű választásaitól. A válaszadók gyakran igazodnak ahhoz, amit a társadalomban uralkodó elvárásnak hisznek, és sokan csak a megfelelés vágyától vezéreltetve mondanak valamire igent vagy nemet. Tehát még ez a nemet mondók blokkja is változhatott volna. Másfelől: nem feltétlenül ez az oldal lett volna kevesebb, a másik is az lehetett volna. Nyilvánvaló, hogy most azok is az elfogadást választották (én is azt választottam volna, hiszen másra nem lett volna módom), akik nem a származási besorolást tekintik mérvadónak. Ha azonban számukra is van adekvát kérdés, az „igen”-ek száma is kevesebb lett volna, és több a „nem a származás a szempont”-os válaszadóké. Vagyis az egész arányai lettek volna mások. De tegyük fel, hogy azok, akik egyiket sem választották, mind a „nem tudom”-ban találtak „menedéket”, és ezt tekinthetjük a „nem származás alapján választok” állásfoglalásnak, a hírekben akkor ezt hallottuk volna: hatvan százalék elutasítja, harmincegy elfogadja, és kilenc nem származás alapján dönt mások emberi minőségéről.

Komolyan gondolhatja bárki, hogy ez ugyanaz, és ugyanazokat a kérdéseket veti föl, mint ha csak a „hatvan utálja-negyven elfogadja” dimenziójában kapunk a kérdésről képet?

„Azt a Tárkira vonatkozó kirohanást (mely szerint politikai elfogultság miatt nem hozzuk nyilvánosságra a „felvilágosult kisebbség” véleményét), pedig egyszerűen nem is értem”

Hát ez számomra elkeserítő. Az írásom nem kirohanás volt, hanem elemzés, pontos idézetekkel és érvekkel alátámasztva. Azt pedig, hogy az is politika, ha egy közvéleménykutatás csak a társadalmi véleménytöbbséget szolgálja, és „elfeledkezik” a kisebbségről, szerintem érthetően sikerült megfogalmaznom.

„…nem tudom és nem is akarom értelmezni, mert úgy gondolom, ez az érvelés már az összeesküvés-elméletek kategóriájába tartozik” – fejeződik be a mondat.

Fogalmam sincs, mit feltételez arról, hogy vajon az én fantáziámban ki esküdött volna össze kivel, én ugyanis kifejezetten a TÁRKI kutatásairól beszéltem. De ha arra gondol, hogy kirekesztési tendenciát feltételeztem róluk, akkor igen, azt feltételeztem, ám e mögé nem kell az összeesküvést odatenni. Ennél sokkal egyszerűbb dolgot láttam mögé: azt, hogy a kérdőív készítői nem gondolták végig a kérdést, nem voltak elég körültekintőek, és ezzel csak továbbgerjesztették az előítéletességet, ahelyett, hogy a tárgyszerű (ha tetszik: realista) gondolkodást segítenék.

Őszintén sajnálom, de Simonovits Bori válasza most sem győzött meg az ellenkezőjéről.




Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!