Miről nem szól Lakner Zoltán írása és ez baj-e?

Mottó:
A politológus, amikor a „Mátrixhoz” közelít,
nem választhatja a „kék pirulát”!

 

Olvasom az ÉS legutóbbi számát, Lakner Zoltán „Királycsináló kívülállók” című írását, és újra elfog az a ma már rendszeresen jelentkező rossz érzés, hogy valami nincs ezzel rendben!

De mi is az, ami nincs rendben? Talán igazságtalan is némileg éppen Lakner Zoltán kapcsán mindezt megfogalmazni, aki pedig az átlagnál általában mélyebbre próbál ásni, mégis, ő is képviseli azt az elemzői magatartást, amely nyomasztóan jellemzi a hazai közgondolkodást és annak óhatatlan befolyásolóit, a médiaelemzőket.

 

Szimptóma:

Ma Magyarországon uralkodó az a felfogás, hogy a politikában mindent lehet. Hogy a politikusnak, főleg, ha ellenzékben van, nincs felelőssége. Hogy az elemzőnek az nem dolga hogy a jelenségek számbavételén túlmenően a következtetések levonásában is segítse az állampolgárt. Mintha a politikatudományban vagy a szociológiában nem lennének olyan szakmai szabályok, amelyek köteleznének bizonyos összefüggések feltárására, az alkotmányos és történelmi értékekhez való viszonyításra, bizonyos magatartások logikus társadalmi hatásainak levezetésére. Mintha a politológusnak sem lenne felelőssége!

 

Háttér:

Véget ért az a korszak,  amikor a tájékozódás alapvető forrását az áttekinthető és befogadható írott sajtó jelentette (amelyet legfeljebb egy-két híradó egészített ki), és amelyet szintén jellemzett a kódolt információk tömege, de a valóság még megkülönböztethető volt a rávonatkozó kódolt üzenetektől. Mára a helyzet alapvetően megváltozott.

Ma már „tudományosan” többféle „valóságértelmezésről” beszélnek az elemzők.

Közhely, hogy a világ felgyorsulásával és összeszűkülésével együtt járó ellentmondásos helyzet következtében (információdömping az egyik oldalon, s szinte fordított arányú időcsökkenés a másik oldalon) felértékelődött az „információterelés” és a célközönség feletti befolyás jelentősége. Egész iparágak jöttek létre, hogy ezt a leszűkített terepet a maguk számára meghódítsák, s ez alól a politika sem kivétel. Az a képzet igen népszerű, hogy a politika ugyanolyan piac, mint a többi, s ha így van, akkor a marketing eszközei és módszerei  úgy, ahogy vannak, kritika nélkül átültethetők.

Ha egy mosóporra vagy egy biztosítási szolgáltatásra elég három mondat, ugyan miért ne lenne elég  egy pártra vagy egy politika  bemutatására is?! Az un. „politikai termékek”  (ilyennek  minősülhet egy politikus nimbuszának építésére alkalmas hír éppen annyira, mint mondjuk egy másik politikus lejáratára alkalmas félresikerült mondat napirenden tartása, egy-egy  jól kitalált szlogen vagy szókapcsolat), kiszorítják  az „unalmas és gondolkodást igénylő” programokat, s az egyszerűsítési folyamatban el lehet jutni egészen odáig, hogy már nemcsak mondatokra, de szavakra is egyre kevésbé van szükség. Helyükbe lépnek a hangok: pl. a fütty, amely egyenesen azt üzeni, a másik félnek, hogy  már a szavai is  feleslegesek.

 

Következtetések:

Ebben a környezetben a médiaelemző szerepe felértékelődik, egyben igény támad arra, hogy a politikai piac  aktív szereplőjévé  tegyék. A szakma egyik része felvállaltan a „politikacsinálás” elemévé degradálódik, ideológiát is teremt működéséhez: a valóság többféle értelmezését hangsúlyozza, helyenként alternatív valóság „gyártásának” is teret engedve. A megállapítás, miszerint itt „valóságértelmezési verseny” folyik, rendszeresen elhangzó „tudományos” nézetnek számít. Ami azt sugallja: a valóság, az valami olyan, amiből több is lehet!  Végül az „ügyesebb valóság” győz!

Na ez az a pont, ahol visszacsatlakoznék Lakner Zoltán írásához, annak tartalmához és a módhoz, ahogyan véleményét megfogalmazza.

 

Levezetés:

Kezdjük a tartalommal, annak elemzésével, amelynek során a következő megállapításokra bukkanhatunk azzal kapcsolatban, hogy miként folyik a verseny a szavazók 7-14 százalékát kitevő bizonytalanok megnyeréséért.

Az 1998-as választás után a politikai oldalak közötti szembenállás nemcsak kiéleződött, de stabilizálódott is. Kialakultak az egymással szembenálló blokkok…”

A „majdnem kétpártrendszer”…mára sokak szemében az ellenségeskedés melegágyának látszik, s mint ilyen a politikától való elfordulás, a politikával, a pártokkal való elégedetlenség legfőbb forrása.”

„…az a hangnem, amely a nagy pártok  törzsszavazóinak harci kedvét hivatott fenntartani, valószínűleg nem vonzó, sőt inkább taszító a bizonytalanok számára. Hozzájuk máshogy kell beszélni, mint az elkötelezett hívekhez.

Ez különösen a Fidesz számára okoz nehézséget. A 2002-es választások nyomán több kutatás is arra jutott, hogy az MSZP jobban megfelelt a bizonytalanok politikai elvárásainak….a Fidesz messzebbre ment a jobboldali pólus felé, mint az MSZP a baloldalon.”

*

(Mi az, amit nem írt le a szerző? Nem vonja le azt a következtetést, hogy a polarizálódásban vajon egyformán felelős-e a két pólus? - noha a hivatkozott kutatások erre alapot adnának. Nem szól arról sem, hogy az ennek nyomán bekövetkezett elfordulás a politikától, mint folyamat, vajon pozitív-e egy modern polgári demokráciát, mint célkitűzést tekintve? Hogy egy olyan politika, amely tudatosan az elfordulást eredményezi, az mennyire tekinthető felelősnek?)

*

Ehelyett egyszerűen megállapítja, hogy” mindez rögtön magyarázatul szolgál a Fidesz kettős kommunikációjára.” Hogy „ Orbán Viktor efféle taktikázásához most kedvezőbbek a feltételek, mint 2002-ben voltak.” Mert….”2006-ban viszont valószínűleg nem lesz senki a Fidesztől jobbra, aki komolyan vehető.”

A szerző szerint „Miközben a Fidesz elnöke komolyan törekszik arra, hogy a bizonytalanok körében enyhítse versenyhátrányát, addig Gyurcsány Ferencnek egyelőre az egykori „MSZP”-és szavazók „kiolvasztásával” kell foglalkoznia…” ugyanebből a táborból.

Véleménye szerint a miniszterelnöki vita inkább szólt arról, hogy Gyurcsány az egykor MSZP-szavazó „hibernáltakat” lehelje életre, a szavazótáborhoz tartozókat pedig lelkesítse, és csak  kevésbé üzent az „echte” bizonytalanoknak. Emellett a kompetenciáját kellett bizonyítania.

*

(Nem utal azonban Lakner arra, hogy az  általa is vázolt ellenzéki kommunikációnak lényeges eleme, hogy minél szélesebb körben elterjessze a gazdasági helyzetre vonatkozó alternatív  értelmezést, egy a kormányváltást megalapozó válsághangulat elmélyítése érdekében és  hogy a vita kikényszerítése egy ezzel szemben alkalmazott eszköz volt. Fel sem veti, hogy vajon ez az eszköz jó választás volt-e, ill. hogy egyáltalán milyen eszköz lehet eredményes egy  tudatosan inkoherens politizálási stílussal szemben? )

*

Az MSZP politikájának jellemzésekor kifejti, kutatások igazolják, hogy „…a bizonytalan szavazók többsége a jövedelmi helyzetet, iskolázottságot tekintve átlag alatti statusú.

Az előző választásokkor nagyobb reményt helyeztek az MSZP szociális kérdések iránti affinitásához.”

Az MSZP szociális elkötelezettségébe vetett hitet előbb jelentősen erősítette a „száz nap”, majd a részben  épp a „száz nap” miatt szükségessé váló költségvetési megszorítás ezt a hitet

enyhén szólva mérsékelte.”

 

A „száz lépéshez” fűzött kormányzati remény az, hogy az MSZP-hez ismét „baloldali” társadalompolitikai elvárásokat kapcsolnak majd a választók.”

A kormányfő ezzel párhuzamosan a hagyományos szociáldemokrata értékeket vegyíti a liberálisokkal, s miközben meggyőzi a baloldaliakat arról, hogy érdemes újra az MSZP-t választaniuk, egyúttal azt is kéri tőlük, hogy gondolkozzanak az eddigiektől eltérően a baloldaliságról. A többi választótól pedig szeretné: lássák be a kiadások és a bevételek összefüggéseit, ne higgyenek el minden, egymásnak ellentmondó ígéretet.”

*

(Nem beszél arról, jellemző-e  mindkét pólusra  a kettős kommunikáció és az inkoherencia? Nem bocsátkozik annak a vizsgálatába sem, hogy a pólusokat megjelenítő pártok politikája mennyiben felel meg „egy kívánatosnak”, ha az ország érdekeit tekintjük? Teszi ezt akkor, amikor egyéb  megközelítésekben, pl. gazdaság helyzetével avagy a nagy társadalmi rendszerek reformjával kapcsolatos elvárások megfogalmazásakor, rendszeresen artikulált igény a politikával szemben, hogy ne a választási logikának megfelelően alakítsa  programját!)

*

Mondandóm szempontjából igen érdekes, amit Lakner a vezetők hitelessége kapcsán ír:

Az MSZP ”szőlőügyben” keres fogást Orbánon, a Fidesz (legújabb) stratégiája ebben az ügyben minden korábbinál egyszerűbb: nem akarja saját igazát bizonyítani, megelégszik azzal, ha a pártot és elnökét megvádlók szavahihetőségét kétségbe vonja.”

Az MSZP talán nem látta át, hogy nem szimmetrikus ebben az ügyben a saját és a Fidesz pozíciója: a szocialistáknak bizonyítaniuk kell azt, ami Orbánnal kapcsolatban felmerült, a Fidesznek viszont elegendő tagadni és kétségbe vonni az őt támadók hitelességét.”

*

(Vagyis már Lakner is, mint elemző, azonos súlyú, azonos szintre egalizált esetekként kezeli a felhozott két magatartást: a volt miniszterelnök ügyét és az a miatt indult vizsgálatot, valamint a vizsgálóbizottság elnökének ügyét és az ellene indított lejárató kampányt. Nincs szó arról, hogy a „szőlőügy” valóban mindössze csak a választások előtti vegzatúrának tekinthető-e vagy ennél  súlyosabb dologról van azért szó, illetve, amennyiben nálunk ezt mégsem így ítélik meg, annak milyen történelmi, szociológia okai lehetnek?

*

Hogy mit vetett fel Lakner és mit nem, már ez is jellemző és átvisz a következő kérdéshez, a megközelítés módjához, amelyet egy szóval jellemezve neutrálisnak neveznék.

Neutrálisnak, amennyiben gondosan ügyel arra, hogy megállapításaiban még véletlenül se fejeződjék ki semmilyen értéktartalom. Mintha pl. a  deklarált alkotmányos alapelvekhez, a polgári demokráciákban kiforrott elvárásokhoz  való viszony vizsgálata vagy az állásfoglalás az ilyen kérdésekben,   azonnal valamely politikai oldalhoz való csatlakozást jelentene vagy ekként, annak lenne értelmezhető.

Azért használok feltételes módot, mert szerintem nincs így! Pontosabban, ha ilyen vád meg is fogalmazódik, ez nem megalapozott. Az elemzőnek éppenséggel a szakmai standardokhoz, értékekhez és elvekhez kellene igazítania a véleményét ahhoz, hogy valóban megőrizhesse függetlenségét a politikai oldalakhoz képest.

Aszimmetria sokkal inkább abból adódik, ha a politikai életben kialakult egyensúly-eltolódást – amelyet valamely politikai oldalnak a demokratikus standardoktól való  erőteljesebb eltávolodása idézett elő – az elemzők a semlegesség kényszeres igazolásaként, egy elveket és értékeket mellőző, ezért a valóságot torzító neutrális megközelítéssel egyensúlyozzák ki.

Ez az attitűd káros, mert rombolja természetes arányérzékünket, a képességet, hogy érzékeljük a különbséget a lényeg és a lényegtelen, a jellemző és a mellékes, illetve ennek következtében a valóságos és a hamis, a valóság és a látszat között!

 

Megjelenés helye: Élet és Irodalom, 2005. augusztus 12.