rss      tw      fb
Keres

Die Welt: Miért hagyta Cameron magára az EU-t




A Welt am Sonntag című lap közölte Robin Alexander (Berlin, Brüsszel) és Thomas Kielinger (London) írását.


Angela Merkel és Nicolas Sarkozi kéz a kézben új Európát teremtett, amelyben több a szabály és kevesebb az adósság. Nagy-Britannia azonban kívül maradt. Hogyan történhetett ez meg?

A győzelmet a legyőzött nyelvén ünnepelték: „Az eredmény balanszban van” – jelentette be Angela Merkel Brüsszelben. Azt akarta mondani, hogy kiegyensúlyozott, de angolul fogalmazta meg: „balanced”. A 11 órás tanácskozási maraton után a kancellár asszony és tanácsadói csak nehezen találtak ki a tárgyalási nyelvből. Az EU governance-a megerősödött – szögezték le a németek, amit a tudósítók részben kormánynak, részben vezetésnek, és néhol egyenesen uralomnak fordították. Ez finom irónia az új német-francia Európában: a Merkozyvé összeolvadt Angela Merkel és Nicolas Sarkozy talán uralkodik, de ha tolmács nélkül beszélget, akkor angolul teszi.

Cameron azonban Brüsszelben végül egyáltalán nem beszélt. A brit teljesen lemondott a záró sajtóértekezletről, amelyen minden állam- és kormányfő el szokta mondani, hogy miért éppen ő tudta érvényesíteni szándékát a Tanácsban. A szigetről nincs jó hír Európa számára. Közben Cameron munkatársai egyre több rossz hírt gyűjtöttek be: Dánia, Svédország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Románia, Csehország, Bulgária, és végül még a jobbra dőlő Magyarország is jelezte, hogy noha nem euróval fizetnek, mégis alá akarják rendelni magukat a jobb együttműködést és kevesebb adósságot jelentő új eurószabályoknak. Mindenki, csak Nagy-Britannia nem.

A visszhang megsemmisítő volt: „Bye, Bye Anglia”, Európa nélkületek folytatja  – írta a Bild Zeitung. A Süddeutsche Zeitung Cameront „zsörtölődő öregembernek” és „piszkálódó kibicnek” minősítette.

„Milyen balga” – kommentálta a történteket a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung. Alighanem így látja ezt a német kormány is:  „Nagy-Britanniának meg kell gondolnia, hogy még az EU-hoz akar-e tartozni" – mondta Gunther Krichbaum, a Bundestag Európa Bizottságának elnöke közvetlenül az után, hogy a kormány tájékoztatta a képviselőket az Európai Tanács eredményeiről.  Így látják ezt más európai fővárosokban is: „Ez következményekkel jár Cameron befolyására nézve” – fenyegetőzött éppen Mario Monti olasz kormányfő. Werner Faymann osztrák kancellár Cameron eljárását szűkszavúan „önzőnek” minősítette.

Még a szigeten is akadtak kritikus hangok: „Ez a brit belpolitikának szóló, az Európa-szkeptikusok kiszolgálását célzó döntés volt” – írta Timothy Garton Ash politológus a The Guardian című lapban. A Németországot jól ismerő politikus nemrég még Merkel frakcióvezetőjét, Volker Kaudert bírálta, mert az egy pártkongresszuson balgán azt kiáltotta: „Európa most németül beszél”. Most azonban Ash saját miniszterelnökét bírálta: „Miközben Európa németebbé válik, mi inkább olyanok leszünk, mint Svájc”. Még Angela Knight, a Brit Bankárok Szövetségének elnöke, és ezáltal a londoni City képviselője is ízesen úgy fogalmazott: „Ha az ember nem ül az asztalnál, a menü részévé válik.”

A szigeten megjelent vélemények többsége azonban egyáltalán nem így látja. A hangvétel pozitív, Cameron sokak szemében „a brit érdekek bátor és merész védelmezőjeként” tért haza Brüsszelből. A The Times rendkívül beszédes karikatúrát közölt címlapján a számos kitüntetéssel elismert Peter Brookes alkotását: a brit kormányfőt a világhírű brüsszeli Manneken Piss – a pisilő kisfiú – szobor képében ábrázolja, amint a sugarat a rajz szélén eltorzult arccal kuporgó Sarkozy felé irányítja. Mindig jól veszi ki magát, egyedül szemben állni az európaiak tengerével, ez bizonyos értelemben a brit DNS része, legalábbis David Low híres karikatúrája óta, amely 1940-ben, a dunkerque-i visszavonulás után, amikor a brit szigetek a függetlenség utolsó bástyájaként álltak szemben Hitlerrel, az ingujját feltűrő John Bullt ábrázolta ezzel a képaláírással: „Hát akkor egyedül!”

Az ellenségek azonban ezúttal, ha egyáltalán, a németek csak másodsorban lehetnek. A britek dühe nem Angela Merkel, hanem Sarkozy francia államfő ellen irányul. Vajon nem volt-e Sarko mindig rosszakarója Cameronnak? Francia tisztségviselők újságírók előtt gúnyolódtak Cameronon, még mielőtt megkezdődött a vacsora és az azt követő tanácskozás az Európai Bizottság üléstermében, az EU-központ Justus Lipsius épületének szívében. A brit engedményeket akar magának, anélkül, hogy ennek fejében felkínálna valamit. Ez olyan, mint amikor valaki feleségcsere-bulira megy, de a saját feleségét otthon hagyja – tréfálkoztak. Mire a brit kormányfő, aki már távozóban volt a helyszínről, még egyszer megfordult, és kijelentette: „Nem járok feleségcsere-partikra.”

A szóváltás érzékelteti, mennyire ideges volt mindenki már a történelmi mindent-vagy-semmit uniós csúcs előtt. Vajon „Merkozyt” nem figyelmeztették előre a britek eltökélt magatartására a londoni pénzügyi piac kérdésében, amelyet szerződési jegyzőkönyvvel akartak bebiztosítani? De igen, a német kancellári hivatalban már egy hete ott van a britek kívánságlistája, amelyet Cameron még egy személyes látogatással is megerősített. Cameron nyilvánosan is számos esetben szólt erről a stratégiai kérdésről. A londoni City számára sohasem képezte alku tárgyát. Ez a pénzügyi telephely az éves GDP 11 százalékát termeli meg, és 60 milliárd eurónak megfelelő összeget fizet az államkasszába, 1,3 millió embernek ad munkát. Ők dolgozzanak csak tovább, lehetőleg úgy, mint eddig.

Merkel pedig éppen ezt nem akarja: „Egyetlen ország, egyetlen pénzügyi helyszín és egyetlen pénzügyi termék sem maradhat felügyelet nélkül” – ez a kancellár krédója a pénzügyi válság óta. Ez az álláspont sem véletlen: Németország pénzügyi helyszíne, Frankfurt am Main megközelítőleg sem tölt be olyan fontos szerepet, mint London. Miközben a kancellár hűvösen érdekeket kalkulál, pártjában, a CDU-ban bizonyosan vannak brit-ellenes érzések. Helmut Kohl soha nem akarta Németország számára egy Maggie Thatcher reformjait. Az akkori politika gyümölcse, hogy Németország ma export-európabajnok, miközben Nagy-Britannia „ipartalanítva” áll ott. És itt emellett két konzervatív, de nagyon eltérő világlátás ütközik meg. Annyi bizonyos: ha a pénzügyi piacok szabályozása munkahelyekbe kerül, akkor ez nem Merkelnek és Sarkozynek, hanem legelső sorban Cameronnak kerülne adóbevételekbe és választói szavazatokba.

„Merkozy” mégis abból indult ki, hogy brit partnerük végül mégiscsak engedni fog. Hiszen sokszor leszögezte, hogy mennyire érdekelt az euróválság megoldásában, amely sötét árnyékként megülte a brit gazdaságot is. Csak nem akarja brit vétóval megtorpedózni a csúcs fő célját?  Nem is tette – vette védelmébe a The Times vezércikkében a miniszterelnököt: „A brit vétó semmilyen módon nem akadályoz semmit, amiről Brüsszelben az euró stabilizálása érdekében döntöttek”. Az európaiak műfelháborodásáról van szó – szuggerálta a lap.

Valójában a franciák és a németek egészen közvetlenül a konferencia kezdetéig próbálták megtörni a brit betont. Herman van Rompuy – aki Európában első sorban a német kancellár asszony partnerségét keresi – napirendre tűzött egy 45 perces találkozót Merkel, Sarkozy és Cameron számára. Ebből később a brit sajtó nagy élvezettel idézett: „Come on, David, hiszen tudod, hogy itt nem engedhetünk meg különleges bánásmódot” – mondta eszerint Sarkozy, és csak a hanghordozása volt joviális. Ez volt a párbajra kihívó kesztyű. Csakazértis, gondolta Cameron, majd meglátjátok, milyen a brit buldog. Az ilyen ebek szellemének demonstrálására szólította fel Andrew Rosindell, a toryk képviselője pártja elnökét még szerdán is, az alsóházban, a képviselői kérdések órájában. A The Sun kommentátora később diadalmasan állapította meg: „A brit buldog jól tette, hogy megharapta az európai erőszakoskodókat.”

Cameron minden elszántsága ellenére elszámolta magát stratégiájában. Abból indult ki ugyanis, hogy a Berlin és Párizs között egy lényegi kérdésben fennálló nézeteltérést ki tudja használni. Merkel a brüsszeli határozatokat be akarta építeni mind a 27 tagállamra kötelező szerződések szövegébe. Sarkozy viszont arra hajlott, hogy új megállapodás szülessen az EU-tagállamok kormányai között, vagyis egy „kormányközi” megállapodásra, amelyet a tagállamok többsége is óhajtott. A német elképzelés esetleg egyes tagállamokban a népszavazás kockázatát rejthette volna, és az ilyenekkel Brüsszelnek nincsenek jó tapasztalatai. Sarkozy terve viszont nagyon erősen súrolta a legalitás határait: az új szerződések kötése a régiek átértékelését jelenti, és ez nem csupán az EU jogászainak okozott súlyos fejfájást.

És vajon Merkel nem két nappal a csúcs előtt tudatta, hogy „nem köt több kompromisszumot”? Félrevezető manőver. Mert a brüsszeli éjszakán végül mégis elfogadta Sarkozy álláspontját. És ezzel bekattant a csapda Cameron számára: az euróövezethez nem tartozó államok egymás után álltak át „Merkozy” oldalára, míg a brit miniszterelnök mindössze három szövetséges mellett találta magát Svédországgal, Csehországgal és Magyarországgal. És még ők is elhagyták a zászlót, amint Brüsszelben reggel lett. Ez végül Cameron számára azt jelentette és jelenti: 1:26. Földcsuszamlásszerű vereség.

És Nagy-Britannia uniós végének kezdete? Brüsszelben és Berlinben máris szárnyra kaptak híresztelések az EU Nagy-Britannia nélküli esetleges újraalakításáról. A ZDF, az egyik legjelentősebb német közszolgálati televízió híradója a csúcs után Európa térképét mutatta, ahol a brit sziget hirtelen felvonja vitorláit és elhajózik Észak-Amerika felé.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!