TÁRKI-felmérés: Hol a normális válaszlehetőség?!
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2011. december 09. péntek, 03:13
- Lévai Júlia
Hallgatom Dési János interjúját a TÁRKI egyik munkatársával (december ötödikén, a Klubrádió Megbeszéljük című műsorában). És már zuhanok is vissza az ötvenes-hatvanas évek idejébe. „Megeszed vagy nem eszed meg?!” – kérdezték parancsuralmi szisztémákba szerelmes felnőttek a gyerekektől, amikor azok nem voltak éhesek, de lehetett tudni, hogy majd lesznek, és akkor boldogan megennék a szóban forgó krémest. „Majd később” – mondták a gyerekek, mire az volt a válasz, hogy akkor már fújhatják, mert harmadik eset nincsen. Beteszik a jégre, és ettől kezdve fátum érvényesül: krémes nem elérhető. „Tertium non datur”, ismételték meg latinul is, hogy ha már nincs választása a gyereknek, és végül éhen is marad, legalább művelt legyen.
Igen, bele is ment a fülembe latinul a mondás, amit a magam részéről gyűlöltem, egész életemben. Mert amellett, hogy természetesen vannak bizonyos kényszerhelyzetek, nem is egyszer, de aki mindenütt ezt alkalmazza, örökös vezérelvként, és csak kizárólagos alternatívákat ismer, az erőszakot tesz a dolgok természetes, több dimenziós rendjén. Ezen keresztül pedig könnyen más embereken is. Mert annál nem a dolgok rendje a fontos, hanem a saját rendjének az érvényesítése, mindenáron. Esküszöm, ezeknek az agyonhiszterizált krémeses helyzeteknek is köszönhetem, hogy hamar megértettem az antiszemitizmus, fasizmus, nácizmus, továbbá minden, totalitarizmusra törekvő rendszer lényegét. Ezek a rendszerek ugyanazt az erőszaktételt tartalmazták, mint amikor az embernek örökre le kell mondania dolgokról csak azért, mert azok csupán egy mások által önkényesen kijelölt dimenzióban választhatóak. Nem volt nehéz fölismerni ennek az erőszaknak az analógját például akkor, amikor a „Magyar vagy, vagy zsidó (cigány, ateista, stb.) ?” kérdés mellé rendelték a „tertium non datur” parancsát, és zárták ki ezzel tömegek számára a „mindkettő vagyok” választ. Kicsit talán bonyolultabb, de ott is föl lehet ismerni az azonosságot, ahol „az ilyen származásút vagy az olyan származásút választod?” kérdésével teszik meg ugyanezt. „Nem származás alapján választok” – mondja ki erre minden normális ember a harmadik lehetőséget. Kivéve a szociológus-félét. Aki most megint, ötezredszer, és – tudom, igen, nemzetközi szokásokhoz igazodva, de azok is rosszak – úgy kérdezi meg az állampolgártól, hogy elfogadná-e, ha a gyereke cigány (zsidó, kínai, arab stb.) gyerekek mellé ülne az iskolában, és barátkozna velük, hogy a válaszlehetőségek közt nincs ott a harmadik – a normális – lehetőség. A TÁRKI kérdésére válaszolva mondhatom, hogy „elfogadnám” vagy „nem fogadnám el”, de nem mondhatom, hogy „nem a származás szerint választok”. Márpedig a rasszizmus és nem rasszizmus között itt a valódi választóvonal, és nem ott, hogy elfogadom vagy nem fogadom el (érzelmi nyelven szólva: szeretem vagy nem szeretem) a konkrét, ilyen-olyan származású embertársaimat, mert a válasz így mindkét esetben alapvetően benne marad a rasszizmusban. Minden rasszista-antiszemita politikus már akárhányszor elsorolta, hogy rengeteg „rendes zsidó és cigány” ismerőssel, baráttal rendelkezik, holott nem attól rasszista, antiszemita, hogy a „nem rendeseket” nem szereti. Hanem attól, hogy mind a „rendességüket”, mind a „nem rendességüket” biológiai (származási) determinációnak látja. És akkor arról nem is beszéltünk, hogy az esetek többségében fogalmunk sem lehet mások származásáról. (Bár amióta ennyire virulens a rasszizmus, én például, merő szolidaritásból, sokat fejlődtem ezen a téren.) Ha tehát nincs ott a harmadik lehetőség, az azt jelenti, hogy csak a valamilyen módon rasszisták véleményei jelennek meg a felmérésben. (A filoszemita vagy a filociganita, -romanita is rasszista, ha valaki fennakadna ezen. Csak éppen pozitív előítéletekkel.)
Dési János ösztönösen elmesélte az ide illő viccet a szovjet és amerikai elnökkel, a filharmonikusok tárgyában („nálunk nincs antiszemitizmus, mert sok zsidó lehet a zenekarban” – mondta a dogmatikus szovjet, „mi meg nem tartjuk számon” – mondta a liberális amerikai). Ugyanakkor tudatosan nem kérdezte meg az interjúalanytól, hogy „jó, de akkor én hová tehetem be az X-et ebben a kérdőívben? És ha sehová, akkor a normális emberek számarányai hol jelennek meg a statisztikában?” Pedig, meglehet, a kérdéstől a szociológus (esetünkben Simonovits Bori) legalább elbizonytalanodott volna, és legközelebb, talán, eszébe jutott volna, hogy ne dogmatikus, hanem realista kérdőívet szerkesszen. Amiben persze kétségbeejtő, hogy ha a média nem kezdi el időben rávezetni a szociológust a logikus gondolkodásra, akkor maradnak a hamis irányzékú felmérések, de ez egy másik kérdés. Ennél fontosabb, hogy most mit harsognak a médiában. Azt harsogják, hogy az emberek túlnyomó része ellenzi nagyobb arányban a cigány, kisebb arányban a zsidó barátságokat, és kész, ennyi, a mondatnak nincs folytatása. (Náci portálokon lassan már rovásírással is olvasható, hogy végre fölébredtek a genetikai magyarok, és többségük a realitások szellemében működik.) Ha bekerült volna a harmadik válaszlehetőség, alapvetően bizonyára hasonlóak lennének az arányok, de mégsem ugyanolyanok lennének, és főként máshová kerülne a hangsúly.
Ha ugyanis az hangozna el, hogy „ennyi nem szereti, annyi szereti, emennyi pedig nem a származás szerint szereti vagy nem szereti”, akkor nem az volna a kérdés, hogy „hányan szeretünk vagy nem szeretünk” olyan embereket, akik mindegyikével nyilvánvalóan nem lehet személyes kapcsolatunk. És így nem keltene eleve bizonytalanságot a kutatásban szereplő „elfogadás” vagy a „tolerancia” szó megjelenése sem. De így mindkettő bizonytalanságot kelt, ami konkrétan, de általában is rombolja a felmérések hitelességét és értelmességét. (Mit lehet tolerálni azon, hogy valaki milyen származású?! Ha „nem tolerálom”, van mit belátnia, és tud változtatni rajta? Mit kezdjek egy ilyen felméréssel?)
Ha mindhárom válaszlehetőség ott lenne, megérkeznénk végre a valódi kérdéshez is: „Hogyhogy ilyen sokan tekintik rendezőelvnek a származást a kapcsolataikban?” Amiből már lehet továbblépni. Ennek a kérdésnek vannak leágazásai, ezen van mit gondolkodni. Meg lehet kérdezni biológusokat, történészeket, irodalmárokat, pszichológusokat, földrajz- és kémiatanárokat: miért képtelenség megtanítani az iskolákban, az egyes tantárgyakon keresztül, hogy mi milyen módon determinálja az embert? Hogy mit jelentenek a biológiai és mit a társadalmi meghatározottságok? Mit lehet tudni ma a génekről és szerepükről a rasszi-etnikai csoportokban? A szociáldarwinizmus következetes alkalmazása miért vezet mindenképp öléshez, tömeggyilkossághoz, egyszerűen logikai úton? Miért vált a keresztény egyház a megszilárdulása idején szükségképpen antijudaistává, és miért nem szükségszerű, hogy ma antiszemita legyen? Miért feltűnően uralkodó a determinisztikus gondolkodás Magyarországon, a többi országhoz képest, és mi minden táplálja ezt? Ezeken lehet, sőt, kell gondolkodni. De azon, hogy ki kit fogad el vagy szeret mint személyt (nem értékek vagy elvek elfogadásáról, hanem személyekéről kérdezett a felmérés!), arról társadalmi szinten vajmi kevés gondolkodnivaló akad, mert szubjektív hozzáállásról van szó, amely naponta változhat és millió, kívülről fölmérhetetlen dologtól függhet. Még akkor sincs nagyon mint gondolkodnunk erről, ha a szóban forgó szociológusok finomították a képet az „aki ismer más etnikumokból embereket, az kisebb arányban utálja őket” közhelyével. Ezt ezer éve tudjuk, így ezért a konklúzióért kár pénzt pazarolni egyetlen kérdőívre is.
Visual angle – flickr/pulpolux
Nem kérdés, hogy a magyar társadalomnak ma minimális a társadalmi önismerete. A folyamatokban, összefüggésekben való gondolkodás több évtizedes, politikai megfontolásokon alapuló lefagyasztása ma is hat, a technikának élnek a következményei. A „biztonságért cserébe a társadalmiságot” kádári-nemzeti szövetségkötés eredményeképpen az emberek többsége a társadalmiság alapvető fogalmaival nincs tisztában, és ebben az értelmezésre szakosodott véleményformálók épp csak a legminimálisabb mértékben segítik őket. Húsz év kellett ahhoz, hogy a sajtóban legalább visszaszoruljon a származási alapú „zsidók-magyarok”, „cigányok-magyarok” szóhasználat, és valószínűleg újabb húsz év kell ahhoz, hogy el is tűnjön, vagy hogy ne a (szintén származási alapú) „zsidók-nem zsidók”, hanem a társadalmi szempontú „zsidók-többségiek” normalitása váltsa föl. (Abban, hogy egyszer a „meleg vagy normális szexualitású”-t a „meleg vagy szokványos”-ra fogják többen is lecserélni, már reménykedni se merek.) Mindez nem nyelvi, hanem szemléletmódbeli kérdés. A társadalmi rendezőelv tisztázásának kérdése. Ugyanez a húsz év azonban arra már nem volt elég, hogy a legfontosabb helyeken eltüntesse a „minden folyamat mögött mindig személyeket és személyes akaratokat kell látni” paranoiás klisét, amely pedig – mint a hitelminősítők ügyében éppen látjuk – a politikusok mellett a társadalmi-gazdasági szereplők démonizálását is lehetővé teszi. Ahogyan a „tipikus azonos a minden tagra jellemzővel” klisé is kiválóan alkalmazható minden olyan helyzetben, amikor valaki egy népcsoportot akar elítélni. Ebben a közegben hagyta most figyelmen kívül a TÁRKI – nem egyedül és nem egyetlenként –, hogy minden, hivatalos helyről érkező kategorizálás, besorolás, elrendezés nagyon határozottan vágányokat kínál föl, és arra készteti a kívülállókat, hogy egyértelműen rajtuk futtassák végig a gondolataikat. És kínálta föl azt a vágányt, amelyen mindenki csak a „szeretem-nem szeretem” gondolatot futtathatja tovább. Aki azt mondaná, hogy „nálam nem ez a szempont”, az leesik a vágányról, annak deviánsnak, sehová sem illőnek kell éreznie magát. Néhány magyar szociológusnak sikerül rendre fölfedeznie a kirekesztő jellegű felmérést is. A TÁRKI a 2002-05 közt végzett kutatásaiban is ezt tette, amikor szintén a normalitás alternatívája nélkül lehetett választani aközött, hogy „megoldódnának-e a cigányok gondjai, ha végre elkezdenének dolgozni, vagy nem”. (Sem azt, hogy itt alapvetően a társadalom gondjairól van szó, sem azt, hogy „igen, ha végre kapnának is munkát”, nem válaszolhattam, arról nem is beszélve, hogy mit is tehettem volna, ha történetesen konszolidált, munkahellyel rendelkező, adózó cigány ember vagyok. Odaírom a lap szélére, hogy „a többieké, talán”?) A hamis dimenzióban föltett kérdéssel már akkor is sikeresen terjesztették azt a képet, amelyben csak a többségiek által kanonizált, valamint megszervezett munka a munka, a cigányoknak rasszi jellemzőjük a munkakerülés, valamint kizárólag rajtuk múlik, az ő elhatározásuk kérdése, hogy dolgoznak-e. Tették ezt egy olyan országban, ahol most meg épp azt hangsúlyozzák, hogy hiszen a többség már az iskolában sem akar velük egy levegőt szívni, anélkül, hogy konkrétan tudná, kiről van szó. Hogy akarhatna így bárki integrálódni, és mibe is? Az elemi, zsigeri és válogatás nélküli gyűlöletbe, egy véghez sem vihető, totális önfeladás árán? Nevezhetjük ezt integrációnak?
Azt pedig, hogy ha kevesen is, de vannak, akik szerint nem a származás számít, már közzé sem teszik. Minek is tennék? Úgy látszik, a TÁRKI is szerzett valahol magának egy kétharmadot, amelynek birtokában úgy gondolja, hogy eliminálhatja a felvilágosult, a társadalmi kisebbséget. Hogy nem kell figyelembe vennie az olyan véleménylehetőségeket és az olyan véleménycsoportokat, amelyek nem igazodnak az uralkodó trendhez, illetve amelyek ezt ellenpontozzák. Talán úgy gondolják, hogy azt kell erősíteni, ami éppen felfutónak látszik: ha az előítéletesség, akkor az előítéletességet. „Csak nem azért, mert náluk is ebből lesz a médiasiker, és mert az a lényeg, nem a társadalmi önismeret?” – kérdezi erre már bennem is az ördög. Mondjuk el, hogy kétharmadunk a cigányokat utálja, a felünk meg a zsidókat, de hogy hányunk választ más szempontok szerint, arról ne beszéljünk. Mert aki ebbe a rendszerbe nem fér bele, az magára vessen. Tetszettek volna erősebb képviseletet szerezni a felvilágosultságnak és a tudományos igényességnek a szociológiában.
A szociológiának nem feladata a pozitív diszkrimináció, így nem is azt várom, hogy szociálpolitikai megfontolásokból, segítő szándékkal kalkuláljanak be bármit is a cigánysággal kapcsolatban. Hogy ilyen alapon mondják el: léteznek, akiknél a hozzájuk való viszonyban nem a származás dönt. Hogy van kapaszkodójuk, van miből kiindulni, nem az egész társadalom ellenséges. Ha kicsi is, de van olyan csoport, amely érti a problémákat, és amelyre számíthatnak, amikor az együttműködésben gondolkodnak. Nem karitatív alapon kell másképp dolgozniuk, nem erről van szó. Egyszerűen arról, hogy azért kötelességük figyelembe venni a most kihagyott véleménykisebbséget, mert annak tagjai léteznek. Beletartoznak a magyar társadalomba, s nem mellesleg ők képviselik az integráció lehetőségeit. És mert a tudományban nincs olyan, hogy amit kevesebben képviselnek, azzal nem számolok.
De ugye annyira még nem estünk vissza a felvilágosodás előtti korba, hogy az ide vonatkozó közhelyeket is föl kelljen sorolnom, a nulla fogalmától a Föld forgásán át a szülőszobai kézmosásig?!
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!