Kártyavár a homokon
- Részletek
- Sándor Klára
- 2011. november 17. csütörtök, 04:00
Régen készülök rá, de végre megcselekedtem, amit megkövetelt: megnéztem a Magyarország, szeretlek! című ún. közszolgálati televíziós produkció – önmeghatározása szerint „grandiózus show”, ráadásul „tudásalapú” – egyik adását. Méltatlan így egyetlen bekezdésben megemlékezni róla, de mert nem tudom garantálni, hogy a megnézés még egyszer bekövetkezik: a műsor valódi nemzeti thriller. Egyesíti magában a debileknek szóló álvetélkedők, a celebparádék és a megyei III. fociközvetítések minden sármját, a nyitóhimnusz csakis a vallási extázisban előadott fiúbandás nyálzene kereteiben értelmezhető, s mindez együtt úgy valósul meg, hogy egy osztrák falusi kábeltévé kékfestős-jódlis-tiroligatyás giccsorgiáját alulmúló bóvlit kapunk az arcunkba.
Kockás inges „zenekar” ül muskátlis (nem futó! az labanc – hanem igazi magyarpiros) erkélyen, onnan húzza a sramlivá (ja, hát a sramli becsúszik) gyalázott Petróleumlámpát. A stúdióképhez képest a Szezám utca bábjai fátyolos pasztellködök csupán: amellett, hogy minden trikolórban szemkápráztat, és a kérdések kisfilmjei körül stilizált zöld levelek forognak, mint a koszorú, és táncol a plafon – de ne gondoljuk, hogy el is értük már talán, olyan alacsony –, másfél év megtanított rá, hogy mindig van lejjebb. Tehát a népszínműre fazonírozott vásári kavalkádban az egyik szurkolótábor tömény piros, a másik tömény zöld pólóban szurkol, lila, sárga, ciklámen, neonzöld műhajakkal, kontraszínes plaszpigálboákkal, a lelátók között Isten szemeként a napsugaras világoskék égbe emelt földi mennyország, a megtestesült haza a magasban úszik lent a földön. A játékmester a manír maga, a csapatkapitányok sikerrel igyekeznek őt utolérni – a színkör teljessége kedvéért az egyiken valami barna utcai szerelés (az legalább utcai, igaz, a sál a zakóval franciás, ez hiba), a másikon buggyos ujjú türkizkék blúz, és reszket a néző, mert szűrrátétes magyarnépmesés kétökölnyi fekete műanyagmadárka szállott a láncára.
Kérdésként olyasmik szerepelnek, hogy ki volt Frakk gazdája, ki írta, és mi a címe a mondottam emberes drámának, kinek a műve a Lúdas Matyi (és tudták, és tudták, és tudták!), meg kellett tippelni, hány centi egy kalocsai (mi más, a szerkesztő ezt ismeri, látta a formaegybe) népviseleti felsőszoknya kerülete, szóval ilyesmik, télleg tudásalapúan. Nagyon szépen teljesítettek a csapatok celebjei, nincs kizárva, hogy egy mikulásos kifestőt is a kezükbe lehet már adni, nem fogják golyhón összefirkálni. Tartják a vonalat. Az még nem ment sajnos, hogy ki írt haza Borból, mert nem, nem Vörösmarty, de megtévesztő kérdés volt ez, Vörösmarty írt bordalt, borba fulladni is lehet elvégre, bánatot fojtani, arrul is rettentőjen híressek vagyunk, a hírhedett Tokaj szőlővesszei, szóval majd legközelebb, az igyekezet a fontos. Meg a részvét. Szegény hazám, hazám.
Na de ez csak bemelegítés volt, mert tudtam, hogy van még penzumom vasárnap estére. Legalább tizenöten külön is fölhívták a figyelmem egy videoösszeállításra, amely a magyar nyelv napját ábrázolja híven, és bármennyire alkudoztam magammal, hogy ezt én most kihagyom, kötelességtudat is van a világon.
Pedig már unom, nagyon, komolyan. Mindig ugyanaz, mindig ugyanazoktól, a nagyvilág nyelvészete ellen, de újabban legalább tudom, miért, a magyar unortodox út. Észérvek, szakmaiság, tudomány, felelősség, lelkiismeret – piha, mint az élet összes többi területén. És még örülhetek is, mert ha közgazdász lennék, nem pusztán azt kellene elviselnem, hogy csúfot űznek a hivatásomból, hanem még azt is végig kellene néznem, hogy a tomboló dilettantizmus hogyan vágja agyon évtizedekre mindannyiunk jövőjét. A nyelvműveléssel is sok ember életét lehet megmérgezni, de ez nem ennek a kurzusnak a sajátja, mindegyiknek mániája volt.
Hát ezért kellett a fájdalmasan együgyű álnemzeti álműsor, hogy aztán bírjam a strapát, már a kormánycelebekkel. Mielőtt továbbolvas a „nagyérdemű magyar közönség” (ezt a szép nemzeti cirkuszi kifejezést a napokban tanultam egy sajtótájékoztatóból), kéretik megnézni, miket mondtak a PeMuban az ünneplő seregek.
Előrebocsátom: semmi bajom azzal, hogy a magyar nyelvnek napja van. Mondhatnám cinikusan, hogy nem oszt, nem szoroz, különben is elég kevés dolog van már a világon, aminek még ne lenne napja, de ezzel történetesen nem akarok ironizálni, mert igenis fontos, hogy 1844. november 13-án az ország hivatalos nyelvévé tették a magyart. Hogy a nyelvművelő örömködésnek elejét vegyem, mindjárt itt szólnék, hogy azt se felejtsük el: akkor ám nem a magyarul beszélőkkel szemben tették hivatalos nyelvvé a magyar elitváltozatát, mint mostanság dívik, hanem a latinnal meg a némettel szemben a magyar valamennyi változatát. Egyébként meg szívem csücske a reformkori szabadelvű szellemiség, megérdemel minden tiszteletet.
Még abban is egyetértek Szőcs Géza államtitkárral, mer az élet nem feketefehér biza, hogy idétlenség magyar egyetemen magyar nyelvű képzés zárásaként angol szakdolgozatot követelni, mert ugyan angolul (és más nyelveken) kell tudni, de a magyar szaknyelvet meg nem kell hagyni kivérezni, márpedig ha az ilyen egyetemi akciók tömegessé válnak, annak az a vége, hogy kezdhetjük elölről a nyelvújítást. Azt meg én nem szeretném, elég volt abból egy.
Nem mondom, kevéssé meggyőző az olyan nyelvvédelmi előadmány, amelyet botorkáló fölolvasás formájában prezentálnak papírból, és annyira laposan uncsi már ez az idegen szavak elleni kötelező berzenkedés is. De hát egyrészt az „idegen szó” kedves pofozógép, a másik államtitkár se szerette a fókuszált, mert az olyan nagyképű és tudományoskodó, és inkább bóklászik az üzletekben, mint soppingol (mondjuk passzolni meg passzolna, innen felületes következtetéssel egy lépésben eljuthatunk a népszínműves szintre, hogy „ami foci, az coki, vagy jön a koki”); Jankovics Marcell meg a narratívától irtózik valami oknál fogva, ehhez képest akkor még pláne is, hogy milyen jókat csinál. Másrészt Szőcs Gézának ma sok mindent elnézhetünk, elvégre kormányerőnek mostanában kiállni József Attila mellett nyilvánvalóan önsorsrontó áldozat. Lehetett volna korábban, lehetne hangosabban – de legyünk méltányosak, és vegyük észre, hogy egyáltalán megtörtént. Az utódok meg majd értékelik, mily korban élünk most e földön, hogy hőstettnek számít, ha a kultúráért felelős államtitkár József Attilát védelmezi az 1944-es állapotokat visszaálmodó politikai hittársaival szemben.
Szóval a magyar nyelv napja: miért ne. Akár normális (értsd: szakszerű, tudományosan megalapozott) ismeretterjesztő előadásokat is lehetne ilyenkor tartani a nyelvről meg a magyar művelődéstörténetről. Most mondjuk nem ez történt, de nem is várhattunk mást.
A videó készítői talán émelyedtek a rendezvényből áradó naftalintól, legalábbis nemigen tetszhetett nekik, amit láttak, mert, hogy is mondjam, az összeállítás egy kissé pimasz, nem látszik tisztelni az első alkalommal megrendezett hagyományt. Nem éppen elmeél nélkül, szépen összevagdalták, hogy Jankovics Marcell szerint nem lehet finnugor eredetű szavakkal beszélni a melegről, csak a hidegről, s aztán üstöllést (mondtam, hogy jön) következett az oktatási államtitkár verselemzése, miszerint Arany tikkadt szöcskenyájasa, Petőfi tüzesen juhászbojtárra lesütő napsugárosa meg Juhász rövidzárlatos pipacsosa ugyanarról szól, nevezetesen, hogy „kutya meleg van”. Igen, hát lehet melegről is beszélni finnugor eredetű szavakkal, ezzel együtt, amit Jankovics Marcell mondani akart, hogy a nyelv tükrözi a kort, amelyben használták, az – mint maga is mondta – közhely, de legalább nem hülyeség. Ez is valami ínséges időkben, pláne még finnugor eredetű szavakról beszélni, szintén tudomány melletti állásfoglalás a nemzetiérzelműleg elvárt ordas eszetlenségek helyett. Úgyhogy eddig ez nem is olyan szörnyűséges.
A botosjeti – az interneten terjedő gyerek-rajzértelmezés
Tulajdonképpen még annak is örülhetünk, hogy most nem a hullapelyhest danolta az államtitkár asszony franczúz nyelven, hanem verselemzett – nem is rosszul, bizony, nem is rosszul, végül is tényleg nem a fagyos télközépről szólnak az idézett poémák, bocsánat a latin eredetért. Hazaárulózni is csak szelíden, szépen, ahogy a csillag megy, nem direktbe: hogy aki mer nem úgy gondolkodni valamiről, ahogyan ő, annak a gondolkodásával baj van, annak nem igazi érték, hogy magyar, de szerencsére hiába van sokan, mert mégis kiderül egy félmondat múlva, hogy valójában kevesen van, csak hangos. Olvasót nem kímélve szó szerint: „Miután vannak sokan, akik számára nem igazi érték az, hogy magyarok vagyunk, ez a magyarázata annak, hogy miért van olyan, látszólag sok, gyakorlatilag kevés, de igen hangos ellenzője ezeknek a törekvésünknek”. (És most nem fogok élcelődni holmi egyeztetéseken. Van olyan, hogy beszédtervezési hiba.) Az is milyen megengedően kedves, ahogy a „dalocska-sláger” mizu buksi fejét bezzeg megsimogatta az államtitkár asszony, noha nem ismeri mint kifejezést, de mégis, holmi pajkos kis gyermek az, vidám kópé, de főként „magyar két szó összevonásának a rövidítése”, végre nem idegen betolakodó. Arról már nem is beszélve, hogy ha a főnyelvvédelmi felelős álamfő (olcsó, de magyarnyelvnapján ki bírná ki, hogy kihagyja) ezzel köszöntheti a kispajtásokat, akkor vajh ki emelhetne szót ellene.
Ez mind említésre sem méltó, a szokott kerék szokott vágása, nem hiszem, hogy ingerküszöb-érett dolgok, ömlik ránk, nap mint nap. De volt valami, egy fölemelő okfejtés, tele pátosszal és büszkeséggel, és ez – minthogy a nyelv tényleg tükrözi a kultúrát és a habitust is – költőien szép megjelenítése annak, amiben élünk. Hogy aszongya:
„Mi nemcsak ünneplünk, hanem megüljünk az ünnepünket. Nem eltáncoljuk például, mint a spanyoloké, hanem megadjuk a módját, trónra emeljük. A rendkívül gyorsan változó világban, ahol sokan hajlamosak úgy gondolni, hogy csak az új az érték, ami tegnap volt, az pedig kidobandó, a magyar nyelv rámutat egy relatív állandóságra.”
Nem érdekes, hogy a trón, a rusnya idegen fattya hogyan kerül ide (legalábbis terón lesz az a magyar ember ajakin), ezt a relatív állandóságot többszörösen hagyjuk inkább, és jó, vannak beszédtervezési hibák is, mondtam. Az ül itt a lényeg, erre alapul a kebeldagasztó nemzeti büszkélkedés teljes íve.
Kétségtelenül előnyben vagyok, életem első etimológiáját a török eredetű, ’szent’ jelentésű egy, id, üd szócsaládból állítottam össze, még elsős koromban. De előny ide vagy oda, ettől függetlenül a helyzet az, hogy ez az ül nem az az ül. Ez az ül valami olyasmit jelenthetett, hogy ’megszentel’, pontosabban ’szakrálisan tisztel’, és eredetileg üdl volt, a szó töve pedig ugyanaz, mint ami az eredetileg üdnap, idnap hangzású ünnep ’szakrális jelentőségű nap’ és az egyház ’szakrális célokra használt hely’ első eleme. Az ünnepet ül azt jelentette, hogy a megfelelő vallási szokások szerint megtiszteli az erre kijelölt napot, akár ülve, akár táncolva. Nem baj, ha valaki ezt nem tudja, nem lehet mindenki nyelvtörténész, bár kicsike fáradsággal kézbe lehet venni egy etimológiai szótárt a népetimológiás fantáziajáték helyett.
A riasztó most is az alap nélküli, kioktató, moralizáló magabiztosság. Az az ijesztő, hogy a „keresztény nemzetinek” mondott politikai kurzus patetikus katedrálisai ugyanilyen – nem képzavar, hanem kép – sívó homokra épített kártyavárak.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!