Mindennapi kurzustorzítások
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2010. máj. 16. vasárnap, 05:36
- Lévai Júlia
avagy: nem ezért csináltunk demokráciát
Nyolcvanadik születésnapja alkalmából Kárpáti József kántor mesél az életéről a Klubrádióban, szombaton reggel (Klubdélelőtt, május 15.).
Elmondja, hogy 1957-ben végzett a Zeneakadémián, orgona szakon. De nem a színpadot, és nem is a tanítást választotta, hanem azt, hogy egy templomban lesz kántor.
Ha a hallottakat a történeti-társadalmi vonatkozásai felől nézzük, akkor felidézhetjük az egyébként ismert tényt: 1957-ben egy diplomás zenésznek módjában állt azt választani, hogy kántorként dolgozzon, az egyház kötelékében.
Kárpáti József életét azonban akkoriban igen megkeserítette, hogy időnként följelentették. A följelentések írói azon háborogtak, hogy valaki, aki taníthatna is, ami szerintük sokkal hasznosabb volna, a haszontalan klerikalizmussal tölti az időt.
– És megtudta, hogy kik voltak ezek? – kérdi az egyik műsorvezető, az egyébként mindig empatikus és jó érzékű Kun Zsuzsa.
– Nem, csak sejteni lehet, hogy valószínűleg szakmabeliek voltak – hangzik a válasz. – De szerencsére mindig olyan helyekre kerültek ezek a feljelentések, ahol nem sokat törődtek velük.
Ez tehát egy olyan eset, 1957-ből, amely szerint már nem volt következménye annak, ha egy templomban orgonáló személy ellen a kollégái feljelentéseket írtak. Legalább is konkrétan Kárpáti József az állam részéről biztosan nem volt kitéve semmiféle üldözésnek, legfeljebb a rosszakaratú kollégák zaklatásainak.
– Hát akkor szerencséje volt – emeli viszont más dimenziókba a történetet az iménti műsorvezető –, mert akkoriban sokakat elvittek, internáltak, kitelepítettek az ilyen dolgok miatt.
Szerencséje volt?! 1957-ben senkit sem internáltak – az internálásokat 1953-ban leállította a Nagy Imre-kormány, amint azt a Klubdélelőtt műsorvezetőinek is illene tudni. (A másik műsorvezető, Németh Kristóf ez ügyben meg se szólalt.) A forradalmat követő megtorlások nem azonosak a polgári kultúra képviselőit is érintő internálásokkal. Kárpáti azonban egy szót sem ejt arról, hogy ez a veszély akkoriban már nem fenyegetett.
Mindenesetre itt hallgatóként eszembe jut, hogy hiszen ez lehet az egyik interjú, amelyet az egyházüldözések témájával jelölve harangoztak be a műsorelőzetesekben. És valóban: amikor bekapcsolódtam az adásba, el is hangzott az „egyházüldözés” szó, a riporter első kérdésében. Ám mivel ezt később tényszerűen semmi sem támasztotta alá, elfeledkeztem róla. Most viszont Kun az internálások (hamis) képével mégis eszembe juttatta, ahogyan nyilván még több ezer hallgató fejében is fölidézte. És ezzel gondosan visszabillentette a mérleget a mindenáron sulykolandó „igazság” oldalára: amiről Kárpáti mesél, az ugyan épp nem azt támasztja alá, hogy 1957-ben egyházüldözés lett volna, de ennek a riportnak akkor is üldöztetésről kell szólnia, ha a fene fenét eszik. Éppenséggel szólhatna arról is, amiről az interjúalany valóban beszél, hogy ugyanis ebben az országban mindig is jellemző volt a hatalomhoz való törleszkedés, akár a mások feljelentgetése árán is. Vagy hogy gyakran a hatalmat már rég nem is érdekelte a feljelentés tárgya, amikor még emberek – szégyenszemre diplomás, tanult értelmiségiek – ezzel akartak jópontokat szerezni az isteni erejűnek képzelt felsőbbségnél. De nem erről szól a műsor, mert a társadalmi realitásoknál – pláne a magyar értelmiség borzalmas mivoltával való szembenézésnél – mindig fontosabb az össznépi üldözöttség és mártíromság mítosza. S bármi történt is az interjúalannyal, a meséjéből mindig annak kell kijönnie, hogy üldözték őt a kommunisták. Hát még most, amikor tudjuk, kik kerültek hatalomra.
Két eset lehetséges: vagy olyan interjúalanyt kell keresni, akit valóban üldöztek a kommunisták, vagy olyannal beszélünk, akit nem üldöztek, de akkor arra nem kell azt mondani, hogy ott üldözés volt. Ellenkező esetben én, mint hallgató, kénytelen leszek arra gondolni, hogy egy demokratikusnak és liberálisnak mondott rádióban ugyanolyan gőzerővel és ösztönösséggel indul be az igazodás a jelenlegi kurzus hazug mentalitásához, mint a kifejezetten kurzus-azonos rádiókban.
A május15-diki műsor torzításaihoz persze az is kellett, hogy Kárpáti József a cinkos hallgatását adja ehhez az attitűdhöz. És ne mondja el, hogy „nem egészen így volt, épp most meséltem, hogy a pozíciókban ülők nem vették komolyan a feljelentéseket, és így ezek miatt engem nem ért semmiféle hátrány. A Kádár-rendszerben nem propagálták az egyházakat, és azok sok szempontból valóban hátrányos helyzetben voltak. De hogy egyházüldözés meg internálás-veszély lett volna, az mégiscsak túlzás”. Mindezt azonban nem mondta el, mert a hazai hisztérikus hagyományok, úgy látszik, mindennél nagyobb erővel diktálják, hogy itt kizárólag a mártíromsággal lehet népszerűvé válni. És ki nem akar a népszerűség fényében sütkérezni, egy születésnapi rádióműsorban? Emberileg érthető, hogy így viselkedett, de ugyancsak emberileg tökéletesen érthetetlen. A mártírglória fényéért ugyanis az egész életpályája ennél sokkal gazdagabb fényeit áldozta fel. Azt a tevékenységet, rengeteg munkát és szándékot, amellyel sokkal hatékonyabban lehet népszerűséget megalapozni, és amellyel egyébként láthatóan meg is alapozta. Megnéztem az életrajzát: semmi nyoma benne semmiféle üldözöttségnek, viszont annál több az utalás a szakmai sikerekre. Íme, a művész Kádár-korban befutott életpályája:
„Kárpáti József 1930-ban született Budapesten. A Zeneakadémián elvégezte az egyházzenei- és orgona szakot. 1957-ben szerzett orgonaművész-tanári oklevelet. Főiskolai évei alatt részt vett Vaszy Viktor karmesterképző mesteriskoláján. 1957 óta tanít orgonát a fővárosi II. kerületi Zeneiskolában (tehát a beszélgetés sugalmazásával ellentétben nemcsak templomban orgonált, hanem tanított is, L.J.). 1968-74-ig a zeneiskola igazgató helyettese is volt. 1992 óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Egyházzenei Tanszakának orgonatanára. Rendszeresen koncertezik Magyarországon és külföldön egyaránt. 50 éve vezet egyházi- és világi énekkarokat, sok fesztiválon, versenyen és egyéb rendezvényen szerepeltek sikerrel. 1986 óta a Batthyány téri Szent Anna templom orgonaművésze, karnagya és zenei igazgatója. Orgonatervezőként is tevékenykedik.”
Mint látható, Kárpáti József pályája éppenséggel annak bizonyítéka, hogy a tehetségnek nem kellett feltétlenül elvéreznie a Kádár-rendszer amúgy létező egyházellenességének szorításában. A Klubdélelőttben mégis úgy kellett beállítani ezt az életpályát, mintha az egyházüldözéshez nyújtott volna adalékokat. És ezt most azért emeltem ki, mert nem az első, és nem is a második eset. Sőt. Azért merek most már az általánosításig is elrugaszkodni, mert a kurzusszellemet hónapok óta érzem érvényesülni a műsorban, más vonatkozásokban is. Május 8-án például a fajvédő Csete György építész szerepelt ugyanitt, tökéletesen kontrollálatlan módon. Az építész – aki a MIÉP színeiben szokott tündökölni –, korlátlanul dicsőíthette a Rongyos Gárdát és a Turul Szövetséget, úgy, mintha azok csak azért kerültek volna bajba a háború után, mert a kommunisták nem tűrték a jobboldaliságot. A két műsorvezetőnek alapvető tényekről nem volt fogalma – például arról, hogy mindkét szervezetet a demokratikus elvek, és nem a kommunista hatalmi lehetőségek alapján tiltották be; a rongyosokat éppenséggel már Horthy idején is. Ezért Csete önmagát is a kommunizmus üldözöttjének állíthatta be, és nem a demokrácia megrögzött ellenfeleként volt jelen, egy liberális rádióadón. Nem érv, hogy a műsorkészítők részéről legkevésbé sem az ideológia tudatos terjesztése volt a cél, hanem egyszerűen tudatlanok és felkészületlenek voltak – minden torz ideológia erre épít, mindegyik a résztvevők tudatlansága és felkészületlensége révén tud terjeszkedni. A műsorvezetőknek viszont nemcsak módjukban áll felkészülni, például Csete Györgyből, pártpolitikusi szerepéről és szobrai témáiból, de egyenesen a kötelességük is (lenne). Arról nem is beszélve, hogy egy demokratikus rádióadónak illene elhatárolódnia a fajvédőktől, és nem szükséges portréalanyként is foglalkoznia velük csak azért, mert ők is kapnak olykor kitüntetéseket.
Switch on the bullshit detector – flickr/Bright Tal
Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert az viszont nagyon is valódi veszély (nem kell hozzá a mártíromságvágy hisztériája), hogy a jövőben beszűkülhetnek a demokratikus-liberális sajtó lehetőségei. Ebben a helyzetben a Klubrádió – amely a politikai-közéleti műsoraiban nélkülözhetetlen, és a legtöbbször mintaszerűen közszolgálati szerepet játszik – kiemelt jelentőségű. Ezen belül az is kiemelt jelentőségű, hogy mi történik a nem kifejezetten politikai jellegű műsoraiban. A Klubdélelőtt csevegő műsor, és végre nem színtiszta politika, ami felüdülés a hallgatónak. Ugyanakkor közéleti szereplőket mozgat – a politika tehát elkerülhetetlen benne. Ha egy ilyen közérzeti-szórakoztató műsort is elkezd áthatni az amúgy is mindent átható kurzusszellem, akkor az egész adónak vége. Akkor ugyanis ismét a Kádár-rendszer borzalmas, ostoba, velejéig átideologizált lehelete csapja meg a hallgatót ezen a hullámhosszon. És ebből a szempontból édes mindegy, hogy a lehelet a kommunistázás vagy a rendszerellenesezés bűzét hozza-e magával – a lényeg, hogy förtelmes bűzt hoz. A lényeg, hogy már megint nem lehet meg az a biztonságérzetünk, hogy létezik olyan fórum, amelyen a saját, demokratikus és felvilágosult, alkalmasint a sajtó eredeti szellemének megfelelő liberális szemléletmódunk köszön vissza. Akkor ismét tekergetnünk kell a rádiónkat, hogy a nap különböző szakaszaiban morzsánként szedegessük össze a komfortérzetünket. Ami rendben volt az egypártrendszerben, de nincs rendben a demokráciában.
A „tetszettek volna forradalmat csinálni” mellé most már illene odatennünk ezt a mondatot is: nem azért csináltunk demokráciát, hogy kötésig járjunk a hülyeségben. Nagyon sok hallgatónak nincs már elég ideje az életéből ehhez. Úgyhogy nem szerencsés velük szórakozni. Kerülhet még olyan helyzetbe ez a rádió, hogy demonstrálniuk kell érte a hallgatóknak – ha elvárja őket ehhez, akkor minden adásából ki kéne irtani annak a kurzusnak a szellemét, amellyel szemben demonstrálni fog. És minél inkább a tudatlanság és felkészületlenség miatt került oda az a szellem, annál következetesebben