rss      tw      fb
Keres

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2011. november 9.

Az alaptörvényes festményekről
Rózsa Gyula műkritikus


Bolgár György: - Az Iparművészeti Múzeum egykori főigazgatója vagy, mit mondjak még rólad? Azért hívunk, mert napok óta borzolja a kedélyeket meg a nevetőizmokat ez az új alaptörvénnyel kapcsolatban meghirdetett és most már nagyjából végre is hajtott elképzelés, hogy fessék meg a festők az elmúlt száz-százötven év Kerényi Imre szerint legjelentősebb történelmi eseményeit. És a napokban látni is lehetett televíziókban, internetes portálokon, hogy milyen művek születtek. Azon kívül, hogy persze egy műkritikusnak látnia kell közelről azt a képet, látnia, hogy pontosan milyenek színek, meg mekkora az a kép, azért reprodukciókról is leszűrhető valami. Nagyjából milyen színvonalúnak lehet minősíteni ezeket a festményeket?

Rózsa Gyula: - Maradnék annál, amit az előbb mondtál, nem fosztanám meg magamat sem attól az örömtől, hogy lássam, milyen színvonalúak a képek. Amikor kiállítják őket, akkor megnézem. Lehet, hogy meg is írom, de mindenképpen akkor nézem meg.

- Ezek szerint a jó poénjaidat majd az írásodra tartogatod és nem akarod nekem előre elmondani.

- Nem tudom, hogy lesznek-e jó poénjaim vagy valamiféle szomorú műfajt kell választanom, de mondom, ami a konkrét műveket illeti, azt eltenném későbbre. Viszont, ha általánosságokban mondhatok dolgokat, olyanokat, amiket a reprodukciók alapján már szakember is megkockáztathat, olyanokat szívesen mondok.

- Mit kockáztatnál meg?

- Először is, ami talán a legfeltűnőbb a nem szakmabelieknek is, hogy ezek között a művészek között egyetlen Kossuth-díjas sincs. Nem mintha a Kossuth-díj önmagában valamiféle biztosíték volna, de azért mégis valamit jelent.

- Sőt, az eddigi Kossuth-díjas gyakorlat szerint azért a művészeti, a képzőművészeti szakma terjesztette elő gyakorlatilag a kormányzatnak a Kossuth-díjasok listáját, tehát kellett valamilyen szakmai közmegegyezés.

- Ez az egyik. A másik pedig az, legyünk őszinték, hogy azért különböző kormányok különböző irányban adtak szívesen Kossuth-díjat. Tehát itt is lett volna már rá lehetőség. De mondom, nem is ez számít feltétlenül. Ez csak az első megközelítés. A második megközelítés, még mindig ezen a síkon maradva, hogy ha megfigyeljük, rettentően vegyes, hogy úgy mondjam, a művészek szociológiai összetétele. Ebben a csapatban van olyan művész, aki egyáltalán nem szerepel az egyébként minden művészt nagyvonalúan és korrektül szerepeltető mai magyar művészeti lexikonban, van olyan művész, aki csak azért nem vándor portré piktor, mert ezt manapság a honlapján intézi el, nevezetesen fénykép után csinál szavatoltan művészi portrékat és folytathatnám tovább. Mindenesetre talán ebből is látszik már az, hogy az ő nagy példaképükhöz, a Horthy-korszakhoz, annak keresztény nemzeti propagandájához képest valami rettenetesen alacsony színvonalon kezdték el a saját munkájukat.

- Anélkül, hogy én is minősíteném, ráadásul nem is vagyok műkritikus, tehát csak nézői, laikus szemmel minősíthetném a művet magát, de az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó kép – a témája miatt is – a 2006-os rendőri lovasrohamról készült. Viszont érdekelt, hogy ki az, aki Szent Györgynek ábrázolta a rendőrt, furcsa módon. Érdekes megszemélyesítés. Itt most a gonosz szerepében lép fel Szent György, alias a police feliratú rendőr. A festőnek igazából nincs is festői munkássága vagy alig van, ugyanis az illető restaurátor. Ettől még lehet zseniális művész, de mégis csak úgy találtak rá, hogy festői munkásságot nem mutatott fel.

- Ha ezeket a tényeket összevetjük, mondom, az ő nagy példaképükkel, a Horthy-rendszerrel, akkor bocsánatot kérek, ott azért az állami propaganda színvonala Aba Novák Vilmosnál kezdődött és Jeges Ernőn, Medveczkyn és a többi római iskolás művészen keresztül folytatódott. Csupa profi.

- Az ízlésben nyilvánult meg természetesen az állam hatása és befolyása, de azon az ízlésvilágon belül a jókat választották ki.

- Az abszolút professzionális és nagyon jó művészeket választották ki. Az most más kérdés, hogy nekünk mennyire tetszik vagy mennyire nem tetszik az a fajta festészet, illetve az a fajta szellemiség, amit ez a festészet annak idején tükrözött. Szóval itt még azért fel kell nőni valahogy a keresztény nemzeti példaképnek, ez egyelőre nem jött össze. Persze, nem is jöhetett össze. Egy példát mondok. A még mindig nyitva tartó velencei biennálén külön nagy és igazán jelentős és izgalmas pavilon részlet, mondhatnám egy fél pavilon van, amelyet annak szenteltek, hogy Olaszország idén ünnepli egyesülésének 150. évfordulóját. Ezen a kiállításon, azon kívül, hogy vértől csöpögő Szicília emblémával van maffia múzeum, van mondjuk egy olyan alkotás, hogy 90 darab vas sétabotot állított ki egy művész, amely 90 darab vas sétabotnak a fogója 90 darab bronz Garibaldi-fej.

- Nemzeti blaszfémia, azt tudom erre mondani.

- Nem beszélve arról, hogy egy egészen fantasztikus és nagyon szórakoztató paródiát csináltak Assisi Szent Ferencből és Sienai Szent Katalinból, Itália két védőszentjéből.

- Nem csoda, hogy csődbe is megy Olaszország hamarosan.

- Nem tudom, hogy Berlusconi ezért bukott-e meg vagy nem. Egyet tudok, komolyabbra fordítva a szót, ezt azért mondtam el, mert szerettem volna jelezni, hogy ma – és ez a ma tíz-húsz évre visszamenőleg érvényes – a művészet állapota, a történelemhez való viszonya, a hagyományokhoz való közelítési módja, az erkölcse, az iróniája, az mind tagadó, kritizáló, vadul ellentmondó és nem más.

- De ez az, amit éppen meg akarnak haladni. Fenébe a tagadással, pokolba az állandó kritikával, éppen hogy fel kell emelni a nemzetet. Elég volt a modernségből, elég volt a nyugatból, majd mi megmondjuk, hogy mi az, ami a magyar népnek kell.

- Ez így van. És itt az eredmény. Tudniillik, én nem nagyon abszolutizálnám a korszellemet meg a kordivatot, de egyszerűen arról van szó, hogy az utóbbi tíz-húsz évben, de ha az avantgárd történetét nézem, vagy Picasso parafrázisait nézem, akkor az utóbbi száz évben a kortárs művészet minimum iróniával, de mindenképpen – ahogy esztétikai nyelven mondják – intencionálva közelít a múlthoz.

- Picasso óriásit bukna egy ilyen kiállításon, mint amit most szerveznek.

- Így van. Visszatérve és valamennyire komolyra fordítva az egyébként tragikusan komoly helyzetet, azt a fajta 19. századi hős, pátoszos, lelkes historizmust – ami egyébként természetesen már akkor is eléggé anakronisztikus volt, de jó mesterek megcsinálták – visszaerőltetni egyszerűen képtelenség. Ha tovább erőlteti a megrendelő és talál hozzá olyanokat, akik ezt végrehajtják és szintén erőltetik, akkor ilyen eredmény lesz belőle, mint amilyen ez.

- Jó hogy említed, hogy az a 19. század végi, 20. század eleji historizmus, bár jó mesterek űzték, csinálták, akkor se tartozott a világ festőművészetének élvonalába. Nem ezekre a művekre emlékszünk.

- Az 1896-os millennium körüli festészeti mozgalmak igazán maradandó eredménye az, hogy a nagybányai művésztelepet alapító művészek hazajöttek Münchenből és úgy nem kellettek a hivatalos művészetnek, illetve a hivatalos művészetpolitikának, ahogy vannak. Ennek következtében elmentek Nagybányára és művészettörténeti súlyú, fontosságú dolgot alapítottak meg és műveltek.

- És Nagybányától közeledtek Berlinhez és Párizshoz.

- Így igaz, tehát már akkor sem sikerült Ferenczy Károlyt meg a többieket rávenni. Igaz, hogy olyan nagyon nem is próbálták, mint ma, és azt természetesen el kell ismernünk, hogy ha nagyon akartak volna, akkor olyanokat találnak, amilyenek itt vannak. De a nagy művészek akkor sem voltak köztük, mint ahogy tudjuk, egyebek között a Klubrádió adásából, hogy volt festőművész, aki azt mondta, hogy na, köszöni szépen, nem.

- Azt lehet-e mondani, bár az ember azért tizennégy kép alapján ne fogalmazzon meg egységes stílust, de ahogy a Rákosi-korszakban a szocreál volt a divatos és az állami intuícióra készült műveknél különösen ez volt az általános és támogatott és megtűrt, a mostani tizennégy művet valamiféle kapitalista szürreálnak lehet nevezni?

- Nem. Ezt semminek nem lehet nevezni.

- Még csak annak sem?

- Először is nézd meg, két egymáshoz viszonylag hasonlító mű sincs benne, semmiféle egység nincs itt. Ha pedig nincs egység, akkor minek nevezzük el? Egy. Kettő, a Rákosi-rendszerrel való összehasonlítást kétszeresen kikérem magamnak. Egyrészt azért, mert abban bizony, bármennyire is nem tetszik nekünk, nagyon nagy mesterek is részt vettek. Azért – és ez a lényeg –, mert akkor nem volt magánmegrendelő, nem volt magángaléria, semmi ilyesmi nem volt. Ha nem akart a művész éhen halni, akkor kénytelen volt előbb vagy utóbb valamilyen formában…

-… Azt megfesteni, amit az állam hajlandó volt tőle megvenni.

- Tehát itt nincs mentség manapság. Én természetesen senkinek a zsebében nem akarok turkálni, de ha össze akarja valaki hasonlítani a Rákosi-korszakkal, akkor ezt el kell mondanom, hogy akkor vagy éhen halt, vagy sorba állt a festő. Most nem erről van szó.

- Nehogy valaki még inkább azokat ítélje el, akik akkoriban a kényszer hatásának engedve festették le az állam által megrendelt tárgyat.

- Arról már nem beszélve, mondom, hogy a dolgok nagy része legalább valamiféle szakmai színvonalon volt. Ebbe nem megyek bele. Nagyon nehezen tartom vissza magam, hogy ne hasonlítsam össze ezt a rendőrattakot például azzal az ikoniskolával, amire valamiféleképpen hajazni próbált, de ezeket az örömöket majd meghagyom magamnak későbbre.

- Még egy apróságot. Az egyik képen szinte egy az egyben át van emelve a híres tanácsköztársasági „fegyverbe” plakát, legalábbis plágium érzése van az embernek. Ez normális egyébként a festőművészetben?

- Az az igazság, hogy ez nem normális, de ez nem is plágium. És ha már ezt szóba hoztad, akkor sajnálatos módon vissza kell emlékeznünk a Városliget szélén álló Tanácsköztársaság-szoborra, amelyik szintén Berény Róbert híres plakátját próbálta áttenni, tehát ilyen azért sajnos előfordul. Nem ez a baj.

- Így legalább van egy nagyon hatásos része is a képnek.

- A baj az, hogy ha már annak idején ez a bizonyos, azóta a szoborparkba deportált szobor sem tudta megoldani sem technikailag, sem szellemileg, sem sehogy azt, amit te plágiumnak neveztél, és ami tulajdonképpen ebben az esetben plágium maradt, mert ha egy művészettörténeti értéket úgy próbálok felhasználni, hogy közben alkotó módon nem tudok hozzátenni, akkor megette a fene az egészet.

- Akkor anélkül, hogy közelről láttad volna és elsütötted volna majdani kritikád poénjait, azért elmondtad a magadét.

- Egyébként még azt is el kell mondanom, hogy egyáltalán nem biztos – és ez tényleg komoly problémát okoz nekem –, hogy kell-e erről műkritikát írni.

- Azt valószínűleg nem kell, hiszen a művek színvonalától függ, hogy az ember egyáltalán kritikát ír-e róluk.

- Erről van szó, hogy egyáltalán nem biztos, hogy egy műkritikaírással olyanná tesszük a látványt, mintha azok művek volnának. Szóval ezt végig kell gondolni.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!


Izsák Jenő karikatúrái