Kép-zavar


Tavaly, a kötelezően kifüggesztendő NENYI-falragasz kapcsán írott cikkemben úgy fogalmaztam, hogy „most kellene megállni egy pillanatra”, mielőtt a kormányzat végleg rálép a visszataszító kultusz- és kurzusteremtés útjára. Nem történt meg, és azóta egy-egy bornírt állomáson (például az „Alaptörvény asztalán”) át eljutottunk a Kerényi Imre-féle festménysorozat ügyéig, s aligha ez a végállomás – ismerve a színházigazgatóból miniszterelnöki megbízottá avanzsált művész kifogyhatatlan fantáziáját, valamint sejtve a magasabb és alacsonyabb szinteken helyet foglaló Orbán-hívek szervilizmusból fakadó további, egymást inkább alul-, mint felülmúlni igyekvő ötleteit.

A 15 képből álló, 20-21. századi történelmünket bemutatni és az új Alaptörvény díszkiadását illusztrálni hivatott tárlat képeinek nyilvánosságra kerülése számos kommentárt, internetes fórumbejegyzést, értetlenséget és gúnyolódást váltott ki újságíróból, karikaturistából, internetes szörfözőből egyaránt. Az összkép alapján minimum viccesnek, illetve rossz emlékű korokat idézőnek tekintik kortársaink az állami megrendelésre és propagandacélokra rendelt együttest, mindezzel aligha lehet vitatkozni.

A dolog azonban sokkal komolyabb, minthogy rezignáltan legyintsünk, vagy újra és újra csak értetlenséggel és mosollyal reagáljunk rá. Már csak azért is, mert Kerényi (és nyilván a megbízója: Orbán miniszterelnök) a 2010-ben kezdődött kormányzást valóban új történelmi korszaknak, sőt kurzusnak tekinti, és nem kétséges, hogy a kezdeti ideológiai megalapozást erőteljesen sulykolt egyoldalú múltértelmezéssel, illetve jövőképpel köti össze. A festmény-ügy ennek csak egy, igaz, eddig talán leglátványosabb állomása.

Úgyhogy azt javaslom, vegyük komolyan az állami propagandacélokra rendelt – és nyilván később rendelendő vagy legalábbis a művészektől elvárandó – alkotások ügyét. (És most nem is akarok kitérni a tudósoktól elvárt tankönyvek, szakmai vagy tudományos teljesítmények később esedékes kérdésére.) Kerényi azzal indokolta a tárlatrendelést, hogy az 1896-os millenniumi ünnepségekre rendeltek az akkori kor nagy művészeitől (Benczúr Gyula, Munkácsy Mihály stb.) egy 50 képből álló sorozatot, és most tulajdonképp ezt a hagyományt folytatják csupán. A gondolatmenet nem ott bicsaklik meg, hogy kik készítik a képeket (hisz nagyon is lehetséges, hogy a művészek között bőven akad olyan nagyság, mint saját korukban az említettek voltak), hanem a két időpont közötti erőszakolt párhuzamban. A 19. század végi Magyarországon létezett egyfajta közmegegyezés a politikai, illetve szélesebb értelemben vett közvéleményben a magyar történelem megjelenített eseményeinek megítéléséről, de legalábbis arról, hogy ezer éves múltunk bőven ad okot a visszatekintésre és az összegzésre. Az ezeréves kerek évforduló és a (konszenzusnak a látszatát sem bíró) orbáni alkotmány életbe lépését azonos súlyú eseménynek láttató kormányfilozófia ostobaság, méghozzá a veszélyesebb fajtából. Arról nem is beszélve, hogy a Millennium idején a nemzeti romantika viszonylag egységes stílusában könnyebben lehetett megfogalmazni a dicsőséges vagy tragikus múltbeli eseményeket, és ebben a technikai feltételek is szerepet játszottak. A fényképezés majd a mozgókép technológiája ugyanis egész más kereteket ad a múlt felidézésének és ábrázolásának. Amihez tegyük hozzá, hogy a 19. század vége és a 21. század eleje között azért történt még egy nagyon fontos dolog: történelmi emlékezetünket menthetetlenül megterhelte a modern diktatúrák gusztustalan önimádata és ennek emlékezete. Erről nem lett volna szabad megfeledkeznie a megrendelőknek, hiszen óhatatlanul azzal kerülnek párhuzamba, aminek felszámolásáról a propagandájuk szól. (És ebben hasonlítanak a múlt szemétdombjára került diktatórikus elődökre.)

A 15 festő finoman szólva nem volt könnyű helyzetben, s nemcsak egyéni művészi ízlésük, stílusaik különbözősége miatt. A fideszes megrendelő ugyanis egyszerre, egy sorozatban akart konkrét történelmi időpontokat (eseményeket) és korszakokat megjeleníteni, ami ebben az esetben aligha követhető koncepciótlanságot takar. (Vagy nagyon is tudatosságot: a 2006. októberi lovasroham, illetve a vörösiszap-katasztrófa megörökíttetésének szándéka utal arra, hogy az elmúlt 150 évet egyszerűen az Orbán-kormány időszakába, mint korszakzáró és korszaknyitó csúcspontba akarják becsatornázni.) Nagy Imre 1989. júniusi újratemetése kapcsán lefesthető a Hősök terén hullámzó tömeg, viszont a dualizmus vagy a Horthy-korszak évtizedeinek egészét festményen csak allegorikus eszközökkel lehet megjeleníteni. Egyszerre kellene továbbá megörökíteni a művésznek azt, hogy mi történt, és azt, hogy ez mit jelent, ami sok esetben enyhén szólva bonyolult feladat. Trianont például lehet a békekötés aláírásának konkrét pillanatában megragadni, de akkor aligha sugallja az elveszített területek feletti fájdalom érzését stb. (Bár a figurák méretezéséből lehet ilyen következtetést levonni.) Arról nem is beszélve, hogy ha az állami propaganda szintjére emeljük a festményen megjelenő ideológiai tartalmat, nagyon nehéz arra vigyázni, hogy a néző is értse, amit lát, márpedig ezt a szempontot azért nem kellene teljesen elhanyagolni. A képek színvonala első ránézésre egyenetlen, bár ízlések és pofonok nyilván különbözőek. Szerintem a II. világháború megörökítése (színhasználat, elrendezés stb. révén) szimbolikusságában is érthetőbben sikerült, és ugyanez elmondható összességében a dualizmust, a Nemzeti Színházat, vagy a kolontári iszapömlést megjelenítő ábrázoláson. (Elgondolkodtatja a majdani tárlatlátogatót, hogy miért épp Apponyi Albert az egyetlen történelmi személy, aki két festményen is szerepel.) Az I. világháború színes lovashuszárainak elrendezése és egyáltalán a kép jelentése már komoly fejtörésre ad okot (például a haditechnikai fejlettség állapota nem igazán jelenik meg), a Tanácsköztársaság fotómontázs-adaptációjáról nem derül ki, hogy mit is gondoljunk erről a korszakról, ahogy az 1956-ot megjelenítő – leginkább tankönyvoldalra emlékeztető – összeállításról sem. Szürke-fekete színeivel, erőteljes figuráival a holokauszt bemutatása is jól értelmezhető (itt csak a kép jobb alsó sarkában szereplő, nyilas keretlegény mellett ábrázolt, egyházi öltözetet sugalló férfialak okozhat fejtörést – kicsit ugyanis kurzusidegen ez a beállítás…), az már kevésbé, hogy a Rákosi-korszak festői ábrázolásának felét miért Mindszenty ismert portréja foglalja el.


A legtalányosabbak mégis a 2006. októberi, nagykörúti lovasroham templomi kazettás mennyezetre applikált alakjai. Egy lovasrendőr ledöfi az angyalszerű, tiszta lényt, ami pont a fordítottja az alapanyagnak számító Szent György-ábrázolásnak. Ott a pozitív Szent György öli meg ugyanily mozdulattal a gonosz sárkányt, ami hát így totális képzavar, de nem is ez a legnagyobb baj, hanem a festmény üzenete, amely a kiszolgáltatott, ártatlan, ámde hótiszta szándékú nép brutális „kivégzésére” utal. Nem véletlen, hogy a rendőralak rohamsisakjával, „Police” feliratú kabátjával hiteles, ám a „magyar nép” (vagyis valójában a Molotov-koktélt dobáló, barikádépítő tömeg) nem lett megfestve, mint ahogy az sem, hogy kik között és miért került sor a körúti ütközetre. (A Nagy Imre-újratemetés vörös égboltjában, oszloptetőn terpeszkedő kaméleonjában mutatkozó szimbolika megfejtésére végképp nem vállalkozhattam. Itt inkább Orbán megörökítése figyelemre méltó, a művész aligha kerülhette meg az eseményben főszerepet játszott, és ma is főszereplő miniszterelnök megfestését.)

Továbbá: nemcsak az jellemez egy festménysorozatot, ami benne van, hanem az is, ami kimarad belőle. A rendszerváltás csak a Nagy Imre-újratemetéssel örökíttetett meg, a harmadik Magyar Köztársaság kora (pláne, ha Orbánék le is akarják zárni) nem, pedig például a köztársaság kikiáltása, a kerekasztal stb. történelemkönyveinkben fejezethatárok, a Kerényi-tárlatban viszont nem. De mindez már messzire vezet.

A lényeg, hogy Orbán és Kerényi figyelembe vehette volna, hogy az ilyen politikailag erőltetett mecenatúra nemcsak visszaélés a művészek autonómiájával, hanem történelem- és politikaszemléletet is közvetít, sőt sulykol. Márpedig innen nincs visszaút, s ez a legfontosabb tanulság. Ezeket a képeket újrafestetni már nem lehet (ha megteszik, az azért tanulságos), az Alaptörvény-díszkiadásból kihagyni nem lehet (ha megteszik, az azért tanulságos), ezen az önmaguk választotta úton most már tovább kell menniük (erre nem mondom, hogy „ha nem teszik meg”, mert eszük ágában sincs) és vinniük magukkal a politikustársaikat, a művészeket, a műelemzőket, a befogadó közvéleményt – vagyis mindannyiunkat. Nem kétséges, hogy vannak és lesznek olyan híveik, akik megörökítik (nemcsak ecsettel, irodalmi vagy egyéb szövegekkel is) Orbánt és korát önként (sőt dalolva) is, nem kellene erre állami megrendeléssel is ráfejelni. Ráadásul egy lelkes Fidesz-hívő által készített, mondjuk „a miniszterelnök a munkások között” típusú, mosolygós polgárok gyűrűjében erőteljes államférfit megörökítő ábrázolás egyértelműbb, a célnak jobban megfelel, s az erőszakolt történelemértelmezésnél áttekinthetőbb is. (Helyszínnek a stadion lelátója például kézenfekvő, bár nem akartam tippet adni.)

Az elmúlt 150 év történelmi pillanatainak megörökítésében és felidézésében pedig hagyatkozhattak volna a történelmi fotóalbumokra. (Kapható egy pár nagyon jó a könyvesboltokban.) A fotó ugyanis csupán illusztrálja, és nem szájba rágja a történelmet, ráadásul pont azt látjuk rajta, amit az egykori fényképész. Az utólagos fotóretusálás egykor dívott szokásánál ugyanis még tényleg nem tartunk. Egyelőre csak hasonlatként használjuk.



Fazekas Csaba

Írásai a Galamusban:

A hatodik alternatíva
Egy az Isten – egy a tábor
Csodatétel után – csodavárás előtt
Déjà vu (Hozzászólás a Jobboldali-e Magyarország-vitához)
A fehér falú közhivatalok ellenforradalmának letöréséről
Előhang a „nemzeti együttműködés alkotmányához”
Nemzeti egységtankönyv
G-7
„Ha máshol nem”
Áldástól a szánakozásig
Az istenadta
A türelmetlenség termése
Ugyanott sarkallik
Nagytakarítás
A horgonylánc dilemmái
A búvópatak sodrása
Az ártatlanság vélelme és a médiatörvény – a pécsi püspökség esete
Zavaros érzékelés – zavaros konstrukció
Rendszerstart
Gondolatok a készülő egyházügyi törvényről
Nekünk Fidesz kell?
Iskolában hogy tanítják?
Lesz-e fideszes „Rajk”?



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!