A tesztoszteronszint hatása a kormányzásra és viszont

A kifejezetten harcpárti, gyakran egyenlőtlenség-eszmékkel kacérkodó jobboldali vezérkarnál vélhetően fel sem merült, hogy egyáltalán szempont lehet a nők és férfiak aránya egy kormány felállításakor. Annál azonban nálunk már jobb a helyzet, semmint hogy ezt a médiában is hallgatás övezze. Ez ügyben kiemelt hurrá Andrassew Ivánnak, aki a Népszavában nőket is felülmúló érzékletességgel írt erről (Macsóbuli). Általában azonban a téma médiabeli feldolgozásában a legközhelyesebb megközelítésekben lehet részünk. A leggyakrabban azzal a mantrával találkozhatunk – ráadásul a legfőbb érvként –, miszerint a nőknek azért kéne ott lenniük a politikában, mert nekik van empátiájuk, szemben a férfiakkal.

Csakhogy az eltelt évszázadokban a férfiak irodalomban, zenében, színházban, egyéb művészetekben vastagon bizonyították, hogy ők is képesek empátiára – hiszen e nélkül az említett tevékenységek nem léteznek –, és ezt mindenki tudja. Az empátiát ezért a női specifikum ütőkártyájaként használni már elméletileg is meglehetősen problematikus.

Még annál is rosszabb, amikor a gyakorlatban láthatjuk, mit ér a női empátia a férfi nyomulással vagy annak indoklásával szemben. A leggyakrabban arról kaphatunk leckét, hogy miként válhat kifejezetten kontraproduktívvá a helyzet. Általában az történik, hogy a férfi érvek épp azért tudnak megsemmisítő erővel hatni, mert működött a női empátia. Ha a nők nem ezt vennék elő – és persze nem is az ellenkezőjét, hanem valami egészen mást –, akkor kicsit könnyebb lenne az élet. De nem könnyebb, különösen nem, amikor ezt a megállapítást hallom egy rádióműsorban: „Tudomásul kell venni, hogy a férfiakban tesztoszteron van. Az pedig az önérvényesítés és a természetes agresszió mozgósítója, erre vannak predesztinálva, és punktum. Ne csodálkozzunk: a politikusok is csupán ezt érvényesítik”. Ami tipikusnak mondható férfi vélemény volt, a fátum elfogadásának perdöntő indokáról.


Fuerteventura – Emiliano Hernández: Ayose y Guise – flickr/ahisgett

Tegyük föl, nem empátiával válaszol a műsorvezető, hanem logikával, mondjuk például így: „Ez abszolút rendben van, de bennünk meg ott van a progeszteron, ami pedig a befogadás és az életközpontúság mozgósítója. És nemcsak konkrétan, hanem általában is: a nők meg erre vannak predesztinálva, és punktum. Ettől kezdve vagy egyik sem érv, vagy mind a kettő az, mert az egyikünknek ilyenje van, a másikunknak meg olyanja, ráadásul mindkettőnkben van egy kicsi a másik olyanjából is, csak az arányok mások. De úgy vagyunk kitalálva, hogy ketten adjuk az egyensúlyt és a teljességet” – nagyjából ilyesminek kéne következnie.

Ám nem ez következett, hanem az empátia: „Hát ez igaz, ezzel nem tudok vitatkozni, ott van a több tesztoszteron” – mondta elömlő mosollyal a női műsorvezető, aki ez esetben tényleg csak arra használta a progeszteronját, hogy empatikusan befogadja a férfi gondolatát, és magában még tovább is növessze, mint egy megfogant bébit. Miáltal nemhogy egy ló, de egy egész ménes került ebben a pillanatban a macsók seregének feneke alá.

Nem azt mondom, hogy élő adásban – pláne, amikor mások eleve lovon jöttek – könnyű székmagasságból kapásból felidézni a progeszteron nevét (na de hiszen elég lett volna az is, hogy „a férfi hormonnak a női hormon a párja”), sőt, még azt se mondom, hogy ez színtisztán tudásügyi kérdés. Nem. Ez bizalomügyi kérdés. Kelet-Közép-Európában a nők többsége nem bízik abban, hogy a természet őt ugyanúgy felruházta olyan képességekkel, amelyek biztosítják az egyenrangúságát és az alkalmasságát, mint a férfiakat. És abban sem sikerül bíznia, hogy ebben az „ugyanúgy” a lényeges, és nem az „ugyanazzal”. Ha ebben gondolkodna, nem jutna eszébe megadni magát a tesztoszteronszint fölényének, mi több: egyáltalán nem akarna azon a terepen se versenyezni, se empátiát érvényesíteni, ahol csupán csapdákat állíthat számára a saját empátiája.


Fuerteventura – Emiliano Hernández: Ayose y Guise – flickr/Mr ATM

A nyomulással szemben nem lehet eszköz az empátia, mert maximum a nyomulást lehet az alkalmazásával átélni és befogadni, és akkor ugyanott vagyunk, ahol addig is voltunk: a férfi legyen nyomulós, mert erre predesztinálja őt a biológiája, a nő pedig empatikusan fogadja el, hogy ez már csak így van, mert őt meg erre predesztinálja a progeszteronja. Kétségtelen, hogy az empatikus ember ilyenkor még süketelhet egy kicsit: ájtatos hangon részletezheti az empátia igényének rendkívüli kívánatosságát, ám tekintettel arra, hogy éppen laposra tapossa egy ménes, ennek meggyőző ereje csak nagyon kis mértékben szokott érvényesülni.

Elnézve az elmúlt évek politikai gyakorlatát, a jövendő kormányban is csak a nyomulással szemben lehetne érvényesíteni az empátiát, úgyhogy ezt inkább hagyjuk, és a tesztoszteronszintet is hagyjuk. Jó volna, ha legalább a nőknél nem ez a kettő volna a hivatkozási alap. Ha legalább ők nem legitimálnák, hogy azért kellenek nők egy kormányba, mert ideje ugyanannak az uralmi hierarchiának a másik oldalát képviselni – vagyis felvenni a versenyt a tesztoszteronszinttel, majd elismerve a vereséget, haldokló hattyúként felmutatni az empátiát. Épp az ellenkezőjének volna ideje: azért kéne ott lenniük, hogy ne az uralmi hierarchiákat és ne a determinációs filozófiákat képviseljék. Hanem az életszerűség, a tudás, a munka, a kreativitás, a beágyazottság, a méltányosság vagy az egyenrangúság teremtette értékek hierarchiáját.

Maradjunk abban, hogy ahol nyomulás van, ott sokkal inkább a nyomulás megkérdőjelezése, relativizálása, alkalomadtán a kiröhögése a hatékonyabb eszköz.

Ami az utóbbit illeti, ehhez például az irodalomból is kaphatunk egy kis muníciót. Idézni fogom Tóth Krisztina ide vágó állapotleírását, a Nagy vonalakban a női szexualitásról című írásából.

Az előzményekről annyit, hogy az általa leírt helyzetben egy ugyancsak tesztoszteronjától vezérelt férfi (közkeletű néven: macsó) akarja uralni a szeretett nő sítechnikáját. Elképzelésének alapja, hogy kizárólag ő, a férfi tudja, hogyan kell másnak élveznie a hóekézést. Ennek átélésére egy nő az ő irányítása nélkül nyilvánvalóan képtelen lenne.

A férfi által agyoninstruált kedves egy idő után kitekeredett végtagokkal fekszik a pályán, amikor is a férfi fölé hajol, és azt kérdi: „Jó volt?”


Fuerteventura – Emiliano Hernández: Ayose y Guise – flickr/Mr ATM

Mint látható, bármit is mutat a realitás, a tesztoszteronjától determinált férfi mindig ugyanarra lesz csak kíváncsi: önmaga hatásának, megváltó erejének pozitív visszajelzésére. Melynek érzelmi-tudati hátterét e szavakkal világítja meg a szerző: „Ehhez a kérdéshez biológiai háttérinformációként tudni kell, hogy a férfi ilyenkor azt éli át, hogy az életedben valaha előfordult férfiak közt ő a győztes spermium, te pedig egy nagy, termékeny petesejt vagy, akit sikerült eltrafálnia. Ehhez mérten arányosítva fogalmazzuk meg tehát válaszunkat, tudva, hogy adott pillanatban az agya is egy spermiuméval méretarányos”.

Mármost ha innen nézzük, egyáltalán nem biztos, hogy érdemes a kormányzó nők hiánya miatt siránkozni, vagy hogy érdemes bárkinek nőként a jövendő kormányba törekednie. Nem érdemes! Hiszen épp most láttuk, hogy még meg se indult a síszezon, és a kormány várományosai már akkor tudták, hogy az élet minden terén egyedül nekik kell megmondaniuk mindenkinek a tutit. Ők tudják, mitől jó a családi együttélés, ők tudják, mit kell élveznünk a vasárnapban, az adózásban és a nemzeti összetartozásban, valamint hogy miért jó egy kaptafát használni az alsó tagozatban és hülyére buktatni, aki lassabb. És persze a végén, amikor a többség kitekert végtagokkal hever majd a havon, ugyanazt fogják kérdezni, amit Tóth Krisztina hőse is kérdezett: „Jó volt? Élveztétek?”.

Mindenki jobban jár tehát, ha a kérdésre érkező válaszok elviselését szintén rájuk hagyja, legyen az ő gondjuk akkor már az is. Szerencsésebb, ha nőknek nincs ehhez a macsó-vircsafthoz semmi közük.

Kivéve persze azokat, akik férfiak közegében maguk is szeretnek teljes egészükben zigótává válni. Nekik azt tudjuk ajánlani, hogy mindenképp olvassák tovább az idézett szöveget, mert a folytatása is tanulságos. Az „agya is egy spermiuméval méretarányos” mondatrész után ugyanis ott van a földön fekvő válasza a „Jó volt?” kérdésére: „legegyszerűbb tehát egyszerűen bólogatni: igen, nagyon, a petesejt elégedett”.

Mint látható, az empátia hatásmechanizmusának újabb, bonyolult összefüggéseire derült itt fény: ha van elég beleélőképességünk ahhoz, hogy elképzeljük, mit vár el tőlünk a másik, akkor egy vaskos hazugsággal kielégíthetjük ezt az elvárását, így elkerültük, hogy a kielégületlenség okán még annál is magasabbra fusson fel a tesztoszteronszintje.

Minderre persze vannak sokkal egyszerűbb megoldások is, ilyen például az, hogy nem a jobboldallal kell sízni menni. De ezzel már elkéstem: a jelen pillanatban mindenki azzal van elfoglalva, hogy csatolja a lécet.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!