Egy újállamalapító vallomásai



A mi alaptörvényünk (rossz nyelvek szerint az Orbán-alkotmány) azt mondja: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.”

Ha bárki azt hinné, hogy pusztán állami szuverenitásunk folyamatosságáról, a diktatúrák megtagadásáról szól ez a szép passzus, annak elárulom, hogy ennél jóval többről, fontosabbról van szó. A szakaszban ugyanis hallgatólagosan benne van két alaptörekvésünk, amelyet majd egyéb sarkalatos állami aktusokkal juttatunk érvényre.

Az egyik az, hogy a két időpont közt megszüntetjük a magyar történelmet, a másik, hogy kukába vágjuk azoknak a generációknak a személyes történetét, amelyek a korszakhatáron belül éltek.

Ez persze így nem pontos, hogy a két időpont közt megszüntetjük a magyar történelmet. Megtartjuk belőle azt, ami a mi történelemfelfogásunk szerint „haladó” volt. Megtartjuk 1956 forradalmát, de a Köztársaság tér nélkül. 1956-ban nem történt meg a Köztársaság tér, mert nem illik a mi „tiszta” forradalomfelfogásunkba. A legegyszerűbb, ha a megnevezés, a néven nevezés lehetőségét vesszük el tőle. Ha nincs Köztársaság tér, nincs Köztársaság téri lincselés sem, nincs parlamenterek legéppuskázása, nincs holttestek meggyalázása, legfeljebb a történelemkönyvekben, ott is csak magyarázó lábjegyzettel, és a történelemkönyveket úgyse olvassa senki. Arra a sokszoros történelmi tapasztalatra ma, a mi forradalmunk idején nincs szükségünk, hogy egy forradalomnak (bármiféle nagy társadalmi kataklizmának) nemcsak szép, tiszta, progresszív oldala van, hanem sötét és brutális indulatok is elszabadulnak benne; hogy lényege szerint megszünteti a korábbi együttélési normákat, ám ezzel nemcsak a jó energiákat szabadítja fel, hanem a gátlástalan hordaszellemet, a személyes bosszúvágyat, a kegyetlenséget is. Ez nem kell hogy a tudásunk és az önismeretünk része legyen.

Széthordatjuk a kiretusált korszak állambiztonsági dokumentumait is, mert „ez egy teljesen erkölcstelen módon létrejött adattömeg, és erről az államnak nem szabad gondoskodnia a továbbiakban… az állam egy ilyen erkölcstelenül létrehozott adattömeget ne kezeljen” – hacsak a történész szakma nem vetemedik nemzetközi tiltakozásra a tervünk miatt. A történészek természetesen önös, sőt egzisztenciális érdekeiket képviselik (ha nincs mit kutatni, éhen halnak), de egy ilyen olcsó kis konfliktust nekünk nem ér meg a dolog. Különben is, csak a vak nem látja, hogy két alapvető tényt nem értenek.

Az egyik, hogy összes tervünk és intézkedésünk része a mi új államalapításunknak, amely arra a felfogásra épül, hogy a csorda nép magától képtelen eligazodni a jó és a rossz bonyolult világában, ezért az állam kötelessége, hogy alkotmányokkal, törvényekkel, az oktatás átszabásával, a vallással, Orbán miniszterelnök emelkedett lelki prédikációval és kevésbé emelkedett parlamenti és médiabeli megszólalásaival, nem utolsó sorban pedig a történelem erkölcsi szempontú átírásával hivatalosan kijelölje számára az erkölcsös és az erkölcstelen határvonalait. A másik, hogy egy ismét nagynemzeti létre törő, büszke népnek nincs szüksége rá, hogy észben tartsa saját múltjának sötét szakadékait. Nincs szüksége a Köztársaság térre, nincs szüksége annak dokumentálására, hogy hány nemzettestvérünk volt hajlandó besúgónak állni, és nincs szüksége arra a hamis összefüggésre sem, amelyet a Holokauszt Emlékközpont kiállítása sugall, ugyanis „nincs ok-okozati összefüggésben az, hogy a magyarlakta vidékek visszatérnek Magyarországhoz és oda Horthy Miklós kormányzó és a magyar hadsereg bevonul, azzal, hogy később menetben hajtották az embereket a halálba.” (A németek tévedtek, amikor úgy gondolták, hogy egy népnek nyíltan fel kell dolgoznia saját horrortörténeteit, ha meg akar szabadulni a terhüktől. Nem csoda, azóta is folyamatosan tévednek, különösen a német külügy államminisztere, bizonyos Werner Hoyer, aki hol a médiatörvényünket, hol az alkotmányunkat simfeli, nem csoda, liberális.)


Mind Control (Kelvingrove Museum, Glasgow) – flickr/drinksmachine

És igen, ez az alkotmányos passzus azt is jelenti, hogy a két időpont közt megszüntetjük a személyes történelmet, az egyéni sorstörténeteket is. Nemcsak a hatszázezer magyar zsidóét (nincs közünk hozzájuk, egyrészt mert a zsidóságuk és nem a magyarságuk miatt pusztították el őket, másrészt mert sem a magyar állam, sem a magyar nép nem tehet arról, ami velük történt). Nemcsak a kommunista kemény és puha diktatúra állambiztonsági szolgálata és besúgórendszere által tönkretett emberekét (őket csoportként sajnáljuk, sőt véres antikommunista zászlóként lobogtatjuk, de egyénileg nincs helyük a közös emlékezetben, hiszen ők a nemzet erkölcsiségéhez méltatlan állam áldozatai voltak). Hanem mindenkiét. Az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes, kétezres években élt generációk peche, hogy a nemzeti „lelki és szellemi megújulás” szempontjából rosszkor születtek. És mi a legegyszerűbb módszer, ha selejtes generációkat akarunk kiiktatni a nemzet történelméből? Az, ha az egyéntől és az egyéni történetekből összeálló csoport- és társadalmi emlékezettől is elvesszük a megnevezés, a néven nevezés lehetőségét. Hogy tíz év múlva már ne értse senki Magyarországon, milyen volt a hétköznapokban együtt élni a Moszkva térrel, milyen volt ott randizni és galerizni, milyen volt egy szubkultúratiltó rendszerben szubkultúrához tartozni, várni a hűvösvölgyi nyikorgó, léghuzatos villamost, kettőötvenért kávét inni a Gombában, örülni az új metrónak, összeszorult szívvel nézni az emberpiacot és még később a fogaskerékszerű náci szimbólummal hangoskodó korai újnácik vonulását – hogy ne értse senki a város és a városlakók hat évtizedes mindennapi életét és hétköznapi kultúráját. Nem a nosztalgiázás lehetőségét vesszük el, az kevés lenne. Az életeket érvénytelenítjük.

Az új államalapítás áldozatokkal jár. És az áldozatok, sajnos, nemcsak a szegények, nemcsak a munkavállalók, nemcsak az idős emberek, nemcsak a szellem, a vélemény és a sajtó szabadsága, nemcsak a jogállam – a nemzet felemelkedő léghajójából egész generációkat kell kidobnunk. Azok kivételével persze, akik megértették, milyen súlyú történelem-, nemzet- és jövőformáló feladatra vállalkoztunk. Mi, az új államalapítók, Orbán Viktor vezényletével.*

Mihancsik Zsófia                   

*A szerző megjegyzése az újországalapító vallomásaihoz:
A Magyar Narancs egyik e heti vezércikke (jövő héttől olvasható a megadott linken) ezzel a mondattal zárul: „…tudjuk, hogy ennek az országnak a következő húsz éve arra megy majd rá, hogy begyógyítsa  az ezen Alkotmányból és a megalkotói kifejezett szándékából fakadó sebeket.” Egyetértek, és remélem, minél előbb elkezdődik ez a húsz év. Azt azonban már most határozottan követelem – én mint teljes jogú magyar állampolgár, választó, kortárs, városlakó és -használó –, hogy a sebek reparálói adják vissza a budapesti közterületek elorzott neveit. És ezzel állítsák helyre a magyar történelem folytonosságát, s adják vissza a most kisemmizett életeknek saját történetükhöz a szavakat.

***

Lásd a Moszkva térről szóló hírösszefoglalónkat és néhány korábbi írásunkat:

Balogh S. Éva: Elefántok a porcelánboltban
Balogh S. Éva: Kósa Lajos történelemtudása: Roosevelt és Roosevelt
Bauer Péter: Tarlós elmerülése
Bauer Tamás: Átállás
Hanák András: F D R
Lázár György: Orosz- és Amerika-ellenesek Horthy mai követői
Lázár György: A Roosevelt tér átnevezése az amerikai magyarok arculcsapása
Lendvai L. Ferenc: Adalékok a Roosevelt-ügyhöz
Lendvai L. Ferenc: Két újabb tér
Mihancsik Zsófia: A II. János Pál téri csata


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!