Ungváry Rudolf











A G-7 e heti vendége:


Ungváry Rudolf gépészmérnök, író

A rovatról


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Szokatlan helyzet



„Huszonegyedik századi, európai alkotmány készül Magyarországon.” (Szájer J. EP képviselő MTI, 2010. 03. 23.)

„Navracsics Tibor kormányfőhelyettes, igazságügy-miniszter még a múlt hónapban küldte meg három kérdését a Velencei Bizottságnak. Az Európai Unió alapjogi chartájának átültetéséről, az előzetes normakontrollról, valamint az alkotmánybírósági indítvány benyújtására jogosultak köréről kért tanácsot. A testület ezeket a kérdéseket tegnapi ülésén vitatta meg, és a jövő hétre ígérte álláspontjának közzétételét.” (Népszabadság, 2010. 03. 26.,)

A hír után a kormányfő-helyettes észrevételei olvashatók a következő szerkezetben:

„sajnálatosnak tartotta / abban viszont egyetértett”
„nem támogatta /  jónak tartotta azt”
,„tart attól / a tárcavezető azt mondta, megfontolják”
„feltette azt a kérdést / a miniszter biztosította”
„[a miniszter] tájékoztatta / a Velencei Bizottság sajnálatosnak tartotta”
„túl gyors / most már idestova egy éve zajlik”,
„abban egyetértettek”.

Ha ezt az így strukturált szöveget a tájékozatlan vagy kormányelkötelezettségű ember olvassa, úgy érezheti, minden a legnagyobb rendben, a bírálat és az elismerés, valamint a rájuk adott válaszok dialektikus egységének a tanúja, amely a megszokott demokratikus keretek között valósul meg.

Így is van. Nem is olyan egyszerű a politikai gyalázatot manapság leleplezni. Különösen azok előtt nehéz leleplezni, akik a hatalmát bebetonozó kormányra szavaztak, és még most is változatlanul e kormány hívei.

A probléma ugyanis az, hogy itt nem megveszekedett szélsőjobboldali gazemberek működtetik az általuk kisajátított államhatalom gépezetét (klinikai értelemben vett idiótákról pedig szó se essék, még szavazóik esetében sem). Ha valaki irodalmi munkássága részeként próbálná rekonstruálni a politikusi fejekben lezajló drámai gondolatáramokat, a következő – igaz, leegyszerűsített – eredményre juthat:

– Ejnye, milyen fájintos kis alkotmányszöveg született…
– Nem értem, mi bajuk van ezeknek ezzel? Hiszen nemcsak Viktornak, Lacinak, Zsoltnak tetszik, hanem Máriának, Józsinak (ez nem a Szájer, hanem az akadémiai), Gézának is (a Pali nem számít, ő majd csak aláírja)…
– Nosza, adjuk oda a Bizottságnak, ha már úgyis itt járnak, mégiscsak ők az illetékesek az EU-ban…
– Hm, ezeket is fűtik valahonnan, de azért lényegében semmi komoly kifogás nem merült fel…

Lehet, hogy a rekonstrukció nem tökéletes, de aki azt gondolja, hogy a valóság ezekben a predátor-lelkekben teljesen más lenne, netán az, hogy „majd mi megmutatjuk ezeknek, hol lakik az úristen, hiszen mi a kizárólagos hatalmat akarjuk, és fütyülünk a demokráciára…”, az mélységesen téved.

Az euroatlanti demokrácia hívei azért kerültek nehéz helyzetbe, mert velük szemben ma nem fasiszták, nyilasok, kommunisták, munkásőrök állnak, hanem egy olyan jobboldali elit, és egy olyan vele rokon lelkületű többség, amely magát demokratának tartja. Most ne foglalkozzuk a neonyilasokkal és fideszes kriptováltozataikkal, mert ezek a jobboldali többségen belül (noha nem törpe-) kisebbségben vannak.

Az euroatlanti demokrácia híveinek a történelemben először olyanok (is) a halálos ellenségei, akiknek szilárd meggyőződésük, hogy (európai) demokraták. Ehhez még nem szoktak hozzá.

A meggyőződés hatalmas erő. Különösen, ha hozzá a rend vágya és a jó vezérbe vetett mélyről jövő remény társul. A kormányt elfogadó többség a maga meggyőződésével, vágyaival és reményeivel külön magyar kultúrát tart életben. Mert nem csak egyetlen magyar kultúra létezik. Azok, akik teljesen normálisnak tartják mindazt, amit az ő kormányuk (mert legyen világos: nem minden magyarországi állampolgár kormánya ez, hanem csak az övék) produkál, e kormány jobboldalias rendjének uralma alatt mélyen átélik legbenső reményeik megvalósulását. Azt, hogy ez a hatalom végtelen, oltalmazó biztonsággal ajándékozza meg őket. A kultúrájuk olyan, hogy ezt képesek hinni. Akárcsak vezető elitjük, ők sem értik, mi a bajuk a kormánnyal „egyeseknek”. Hiszen demokraták.

Ezen a lelki állapoton mit sem változtat, hogy az euroatlanti demokrácia hívei mit gondolnak ennek a többségnek a felfogásáról, politikai kultúrájáról. Nemhogy semmit sem változtat, de a szó szoros értelmében hatástalan rájuk minden érvük. Egy ilyen állapotot vagy csak a katasztrófa, vagy évtizedek fejlődése képes – nem megváltoztatni (ennyire derűlátóak azért mégse legyünk), de legalább némileg domesztikálni.

Nem véletlen, hogy a magyarozás, a szentkoronás ősiséghajhászás, a médiatörvény, a silány alkotmánybevezető, a hatalomba való önbebetonozás, a bábállamfő és analfabetizmusa nem vált ki tömeges ellenérzést. Akkor se fog érdemben ellenérzést kiváltani, ha a kormányt ma támogató tömegek életszínvonala romlani kezd. Még az is lehet, hogy ez a mai jobboldali politikai elit strukturális változásokat is le tud nyomni a torkukon. Mert olyan nyelven volna képes ennek szükségességét megfogalmazni, amelyet ez a tömeg otthonosabbnak érez, mint a politikai nyelv baloldali-liberális változatát.

Ha netán életszínvonalának túlzott romlása miatt a szavazói többség mégis elfordulna a hatalmat kisajátító politikai ragadozóktól, akkor sem azért, mert belátják majd, hogy milyen szégyenteljes is az a politikai gondolatvilág, amelyet természetesnek véltek, és ezért a hívei voltak. Az euroatlanti magyar demokrácia kialakulása szempontjából nem sokat fog érni, ha csak az életszínvonaluk romlása fordítja szembe a kormánypárttal jelenlegi támogatóit. Kulturális fejlődés nélkül ez pusztán azt eredményezi, hogy előbb-utóbb minden megismétlődik. Megint lesz egy szavazói többség, amely ugyanazért támogat egy új politikai erőt, mint amiért a korábbit támogatta: azt hiszi, az új erő teljesíti irreális reményeiket.

Velük szemben minden más baloldali és liberális (de még minden másfajta jobboldali is) esélytelen, ha azt sugallja, hogy ezeket a reményeket teljesíteni tudja. Az a többség, amely erre a kormányra szavazott, az összes választónak alig több mint harmada. A másik kétharmadot kell (és lehet) megnyerni és mozgósítani. Ehhez az egyetlen esély a kemény és világos beszéd, kormányra kerülés esetére a várható nehézségek egyértelmű megfogalmazása és a nyílt szembeszegülés: az együttműködés maradéktalan megvonása a jelenlegi kormánytól. Ha létezik kommunikáció politikai zsákmányszerzőkkel, higgyék magukat bármekkora demokratáknak, akkor ez csak az erő nyelvén valósulhat meg. Hosszú idő fog eltelni, amíg a gyümölcsei beérnek. Baloldali és liberális politikusok megélhetési változatainak nem lukratív a közeljövő.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Idegenszerű okfejtés



„A volt köztársasági elnök szombat reggel egy kolozsvári rendezvényen értesült arról, hogy a Velencei Bizottság megküldte szakvéleményét a magyarországi alkotmányozás témájáról. Ezzel kapcsolatosan az MTI bukaresti tudósítójának adott telefonos nyilatkozatában úgy vélte: …van néhány olyan tétel, amelyet ugyancsak figyelembe kellene venni  …Ezek között említette, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek státusát legalább olyan mértékben kell garantálni, mint a jelenlegi alkotmányban, tehát azt, hogy ők nemzetalkotó tényezők.” (2011. március 28., MTI, Népszabadság, Index, Hírszerző, Magyar Hírlap – csak online –, Népszava.)

A készülő pártalkotmány egészéhez képes jelentéktelennek tűnő részletre vonatkozik az észrevétel, holott éppen az érintett kérdés egyike azon keveseknek, amelyek egyszer majd, a távolabbi jövőben egy tisztességes alkotmány elkészítésekor döntő kérdéssé válnak. Csak ez a jövő számít most már, nem a közeljövő, mert az utóbbi eldőlt: Magyarország jogállamtalanított illiberális pártállam lesz, melyet ráadásul egy köztársaságmentesített pártalkotmány fog szentesíteni. Ebben a közeljövőben minden politikai erő azt hiszi, nagyobb baja is van annál, semmint annak fel- és elismerése, hogy ne csak a magyar legyen elismerve államalkotó nemzetnek a Magyar Köztársaságban. Más szóval: hogy megszüntessék Magyarország nemzetállami voltát. A jobboldal retardált részének ez istenkáromlás, és az a végzetes, hogy ez még a baloldal és a liberálisok egy részének is felfoghatatlan valami.

Nem véletlen, hogy ennek az átmeneti, talán még egy, talán még két évtizedig is eltartó féldemokratikus magyar államnak a pártalkotmánya szerint az állam csak magyar lesz, és nem köztársaság is. A cél egyértelmű és retrográd: a nemzetállami jelleg erősítése.

Az egyébként nagyszerű felvilágosodásnak voltak végzetes vakfoltjai. Az egyik, hogy nem keletkezett egyértelmű fogalmi különbség az államok polgárai és a nemzetek tagjai között. A nemzetet jóformán politikai nézetektől függetlenül azóta is sokan képesek azonosítani az állampolgárok összességével. Annak érdekében pedig, hogy a nemzet és az állampolgári közösség fogalmán (s vele a más nemzetiségű állampolgárokon) elkövetett erőszak ne legyen annyira szembetűnő, elsősorban liberális és baloldali használatra idővel kitalálták a „politikai nemzet” megtévesztő fogalmát. Jobboldalinak erre nem volt szüksége, mert a jobboldali számára a nemzet mindig is vagy etnikai, vagy – idővel –kulturális (de mindenképpen elismert) kategória volt, és világosabban elkülönült az állampolgárok alkotta politikai közösségtől. (Ez még akkor is így van, ha rasszista politikai rendszerekben az állampolgárnak csak meghatározott etnikum tagjait ismerték el. Az etnikai nemzetfogalom ezért átkozottá vált. Feltehetően tájékozatlanságból, vagy áthallásai miatt sok baloldali és liberális a kulturális nemzetfogalomban is veszélyt orront.)

Mi sem természetesebb, mint hogy a magyarországi román a magyarországi állampolgárok közösségének a tagja (s ily módon lehet politikai közösség román és magyar között), és az erdélyi magyar a romániai állampolgárok közösségének a tagja (s ily módon lehet politikai közösség magyar ér román között).

Akár etnikai, akár kulturális fogalom legyen is a nemzet (az első esetben a származás, a második esetben az önazonosság tudata alapján), fogalma összeegyeztethetetlen az állampolgárok összességével. Egy magyarországi román (ha önazonossága román) nem lehet magyar, ez még politikai értelemben is abszurd. Egy erdélyi magyar (ha önazonossága magyar) pedig politikailag nem lehet román. Hogyan fest az olyan állítás, hogy „Markó Béla magyar, de politikailag román”? Agyrém. A mondat helyesen: „Markó Béla magyar, ugyanakkor román állampolgár.” De semmiképpen sem román.

A „politikai nemzet” csak úgy létezik, ha létezik államalkotó nemzet. Hiszen csak akkor nevezhető valami politikailag nemzetnek, ha egy államon belül ezzel egyetlen nemzetet tüntetnek ki. Csak úgy lehet mondani: a magyar politikai nemzet, annak semmi értelme, hogy a magyar–román politikai nemzet.

Az államalkotó nemzet pedig a nemzetállam alapja, más nemzetek kirekesztője. Ahol nincs államalkotó nemzet, vagy egyszerre több államalkotó nemzetet deklarálnak az alkotmányban vagy más módon, ott nincs nemzetállam, szükségképpen nincs nemzetnév alapján megnevezhető politikai nemezt (legfeljebb svájci, belga, kanadai). Ahol nincs nemzetállam, ott nincs nyílt vagy rejtett asszimilációs kényszer, a nemzeti különbözőségekből lényegesen kevesebb feszültség származhat. (A süketek kedvéért: nem a természetes asszimilációról beszélek!)

A „politikai nemzet” fából vaskarika. Annak az etnicista uralkodási (s vele kényszerasszimiláltatási) igénynek a szentesítésére való, amely a nemzetállami gondolat, s vele az egyetlen államalkotó nemzet eszméje alapján kívánja szentesíteni más nemzetek elnyomását, beolvasztását, azaz az etnikai vagy kulturális homogenizációt. A baloldaliak és a liberálisok jelentős része még mindig nem képes leszámolni azzal, hogy ennek a torz fogalomnak a foglya.

Öntévesztés természetesnek tartani, hogy a magyar állam támogassa kulturálisan a határon túli magyarokat. Ez éppen hogy természetellenes. A kulturális támogatás minden határon túli magyarnak a saját államától jár, ugyanúgy és ugyanakkora mértékben, mint a jelenleg államalkotónak tekintett nemzet tagjainak. Egy jottányival sem kevésbé.

A volt köztársasági elnök – politikai kultúrájától függetlenül egyelőre az utolsó, akit annak lehet nevezni – ugyan nem fogalmazott teljesen egyértelműen, de amire utalt, annak megoldása a jövőnket terheli. Derűlátó vagyok, lesz jövő! A többes számon a közép-kelet-európai nemzetállamok mindegyikének a jövőjét értem. Ahhoz, hogy Magyarország és szomszédállamai valóban demokráciák legyenek, eme nemzetállamokban meg kell szüntetni azt az elnyomó alkotmányos gyakorlatot, hogy egyetlen nemzetet tüntetnek ki államalkotónak. A nemzetállam az ördögtől való. Ha például a magyarok Erdélyben ugyanúgy államalkotó nemzetnek számítanak, mint a románok, akkor egy magyar nemcsak politikailag, hanem kulturálisan is egyenrangú Erdélyben egy románnal (a szakiskolák és egyetemek számától kezdve a pénz feliratán át az adóívek és tömegközlekedési eszközök jegyeinek a nyelvéig). Megszűnik a létalapja a trianonozásnak, szavazatmaximalizációra kancsalító „nemzetegyesítésnek”, akár az autonómiának is.

Egyszer majd ez is el fog jönni, de nem árt már mai sanyarúságunkban is szoktatni magunkat hozzá.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Ellenségek



„Az új alkotmány… csak akkor teszi az állam kötelességévé a… jogok biztosítását, ha a honpolgárok teljesítenek bizonyos… kötelezettségeket. … Ez… viszonylagossá teszi azt, amit eddig az államnak meg kellett… tennie, méghozzá föltétel… nélkül. …[Az új alaptörvény] folytatja a Bajnai-kormánynak az egyensúly helyreállítására… a megszorításokkal próbálkozó politikáját… Legtöbb honfitársunk… tudomást se szerez az alkotmányosság antiszociális fordulatáról… a következményeket fogják érezni csak, s a jóisten a megmondhatója, kit fognak okolni miattuk. Talán a Nemzetközi Valutaalapot, az Európai Bizottságot, a multikat. Egy szó, mint száz: az idegeneket. Nem az államalapító Orbánt Viktort, az biztos.” (Tamás Gáspár Miklós: Az új alkotmány történelmi jelentősége, 2011. március 29., Népszabadság.)

A szerző nem tér ki arra, hogy a jogok és a kötelezettségek alkotmányos összekapcsolásával – lehet, tévedésből – valójában sokan nagyon is egyetértenek, és ők a szavazói többség. Még akkor is a többség lesznek, amikor a mostani rezsimre már a kutya sem fog emlékezni. Ez a többség többek között ezért is jobboldalias (meg egyelőre még a vezérbe vetett bizalma, meg a gondoskodó állam iránti igénye stb. miatt is). Speciálisan azt az igényt, hogy összhang legyen jogok és kötelességek között, politikailag kontraproduktív eleve félresöpörni. Még akkor sem célszerű ezt tenni, ha nem feltétlenül alkotmányban kell rögzíteni ennek az összhangnak a szükségességét, vagy legalábbis nem úgy, ahogy kierőszakolják, és nem úgy, ahogy most fogalmazzák meg, és nem azok, aki most mindezt így teszik.

A jogok és kötelességek összhangját igenlő többséggel a háta mögött az egyetlen igazság letéteményesének szerepét heveny baloldal ellenességgel és hazázással kisajátító jobboldali politikai elit és kormánya hosszabb ideg is fenn tudja majd tartani a hatalmát, mint azt ellenségei remélik. Ellenségei, mondom, mert az ellen, hogy ma Magyarországon ellenségek állnak egymással szemben és nem ellenfelek, nincs orvosság. Hogy lehetne egy baloldali és egy liberális pusztán csak ellenfele az olyanfajta karaktergyilkos jobboldalnak, amelynek vezető képviselői azt állítják a baloldalról és a liberálisokról, hogy nem lehet „tisztességes… kompromisszumokat kötni olyanokkal, akik… nem hittek soha semmiben, (…) akik mindig is megvetettek minden értéket(Kövér L. fideszes pártfunkcionárius felszólalása az országgyűlésben). Ilyesmit ellenségekről lehet csak állítani, ellenfelekről nem. És az „ellensége” reláció a gyakorlatban elkerülhetetlenül szimmetrikus lesz, azaz kölcsönös.

A jobboldal ellenségképző magatartása mögött az a totalitárius ideológia rejlik, hogy a demokráciában természetes bal- és jobboldali politikai megosztottságot föl kell számolni a két oldal egyikének a javára, mert a másik oldal úgy, ahogy van, a természeténél fogva gazemberekből áll. Ezt nevezik a tudományban nullszaldós játéknak, a mindennapok nyelvén élet-halál harcnak. Volt már rá példa, de hosszú távra valahogy sose fizetődött ki…

Nehéz ma egy baloldalinak, még nehezebb a militáns változatának (de nemcsak azért, mert pártjaik nem jeleskedtek). A „dolgozó nép okos gyülekezetének” eszményéből el kellene jutniuk ahhoz a dolgozó néphez, amely tényleg létezik. Ahhoz, hogy milyen is a nép, és mire lehet számítani. Lenin ezt annak idején úgy oldotta meg, hogy az észt az élcsapatra testálta, így lett bolsevista, és mindenható egy baloldali pártból. Jobboldalon is megvalósították ezt, azóta az eredményt ott fasizmusnak hívják: a vezér egy személyben képviseli az élcsapatot. Ma egyiket se vállalja nyíltan senki (a többi meg egyelőre nem számít). Kérdés, akkor meg mi legyen, ha a tömegek olyan gyorsan nem akarnak nekiindulni a fejlődésnek?

Feltehetően euroatlanti demokrácia és kapitalizmus legyen (amelynek televényéből ezt a demokráciát kiizzadták), a maga ellensúlyaival, küszködéseivel, és vele az évszázados, lassú, visszaesésekkel tarkított fejlődés. (A bevezetőben idézett szerző számára ez nyilván a gyehenna.) A demokráciába egyszer majd ez a Magyarország is visszatalál, noha a visszavezető úton nem ígérhető egyéb, mint amit Sir Winston Churchill is mondott 1940. május 13-án, miután a második világháború kitörése után átvette Anglia miniszterelnöki tisztét (a gyengébb idegzetűeket kímélendő nem idézem).

A visszaesések idején ugyanis valamilyen formában (ahogy lehet) mindig elkerülhetetlen a küzdelem vállalása, akármennyire is gyenge adott esetben a saját politikai-kulturális tábor. És lassú, szívós felvilágosítás is szükséges, melynek során ne feledkezzünk meg annak folytonos közléséről sem, hogy a paradicsom a földön sohasem fog megvalósulni. És ezért mindenki, aki küszködés- és szenvedésmentes világot ígér, potenciális politikai gazember – legyen baloldali, vagy jobboldali. Tamás Gáspár Miklóst a sors – az élete, értelme és lelkülete – megkímélte ettől a bűnbeeséstől (társadalmi megváltást remélő indulatai legfeljebb szövegeiben öltenek testet), de ebből még senki se vonja le a következtetést, hogy a kísértésnek egyéni és társadalmi léptékben vége.

Erőszakra akkor volna szükség, ha a magyar emberek tudnák, mi készül”, fejezi be TGM. Másként fogalmazva: ha a dolgozók rájönnének, hogy mi következik az alkotmányból, akkor képesek lennének erőszakot alkalmazni. Ez bizony lehetséges: az is, hogy rájönnek, romlott az életszínvonaluk (mire másra jönnének rá), és az is, hogy éppen emiatt fognak erőszakot alkalmazni (mi másért). Ebből azonban még nem következik, hogy arra is rájönnek, milyen szörnyűek voltak, amikor hittek. Hiszen még Tamás Gáspár Miklós is biztos benne, hogy okolni a bajokért majd „nem az államalapító Orbánt Viktort [fogják], az biztos”.

Szívósak a kulturális beidegződések. Sokan azonban még mindig csak az anyagi helyzetet tartják igazán meghatározónak.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Irodalomrul



A Helyi Téma címlapja 2011. március 30-án: „Csukás: Magyar gyerekeknek magyar mesét! Beleírná az alkotmányba. Interjúja: „Mi a véleménye a külföldi mesék áradatáról? – Szükség van arra, hogy a magyar gyerekek magyar műveket olvassanak. Ebben… nincs semmilyen nacionalizmus. A hajam mindig égnek áll a Dagobert bácsitól… Ha lehetne, éppen ezért be is venném az alkotmányba, hogy minden pénz felét, amit kultúrára, filmgyártásra szánunk, gyermekműsorokra kellene fordítani.”

A meseíró ugyan nem pontosan azt mondta, amit a cím sugall, de aki korpa közé keveredik, azt megeszi a kormányközeli sajtótermék. Így is hajmeresztő elképzelni, mennyiféle kirekesztést kellene egy alkotmánynak tartalmaznia, ha a netán a bázisdemokrácia révén a dolgozó nép okos gyülekezetének többi tagja is közvetlenül beleszólhatna az alkotmányozásba. Ahogy az írva vagyon: „…egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.”

Kétségtelenül sok a vacak termék, magyar és külföldi egyaránt. Az is kétségtelen, hogy a többségi magyar politikai kultúra tagjai teljesen értelmes dolognak tartják, ha a vacakot is törvényben tiltják, netán alkotmányba foglalják. Nyilván azért, mert végre a Jó került uralomra a Gonosszal szemben; mostantól egyértelműen tudható, mi helyes és mi helytelen. E kulturális elvárásnak a zseniális mesék szerzője korábban is hangot adott: „A gyerek azért gyerek, mert mindent elhisz. Nekik minden óriás. Csak olyat szabad látniuk, amit fel tudnak fogni. Mint mindent, az agressziót is csak mértékkel szabad használni. Bevezetném a cenzúrát, hogy ne lássák a tévében a borzalmakat a gyerekek. Odafigyelés kérdése az egész.”

Így keveredhet egy felfogásban igaz és hamis. Hiszen igaz, hogy a gyerekek mindent elhisznek, és az agressziót is csak mértékkel szabad élvezniük. De ha a gyerekeknek magyar műveket kell olvasniuk, és ezt adminisztratív rendszabályokkal is elő kell segíteni (amit a megnyilatkozás sugall), akkor mi legyen Grimm, Andersen vagy Saint-Exupéry meséivel? Mi legyen azzal csodálatos kötettel, melyben Szabó Árpád az ókori görög mondákat költötte újra gyermekeknek? Aki ismeri a meseirodalmat, tudja, hogy a dolog természetéből fakadóan a jó magyar mesékből kevesebb van, mint a jó nem magyar mesékből. Ki dönti el, hogy mi legyen az arány magyar és nem magyar között? Hát nem a szülő dolga értékítéletet alkotni? Az államé?

Milyen természetesen használja a Süsü szerzője azt a szót, hogy „cenzúra”! Netán fekszik és kel is vele?

E megnyilatkozás mögött a személyes (állampolgári) mérlegelési jogot, s vele a személyiség autonómiáját semmibe vevő vad vicsorít.

Szép ez a természeti jelenség: ahogy jól megfér egymás mellett a tehetség és a borzalom a boncasztalon.

***

Kukorelly Endre LMP-s képviselő arra vár választ Réthelyi Miklóstól és az illetékes tárcától, hogy „kicsoda, mivel és miért piszkált bele a szépirodalmi szakmai szervezetek döntésével József Attila-díjra felterjesztettek névsorába”… „Miféle reflexszerű folyamatok foglya a kultúrpolitikusnak állt költő. … Miféle hübrisz mozgatja azt, aki a (politikai és poétikai értelemben véve is) legszélesebb szakmai konszenzust söpri le egyetlen mozdulattal, nem törődve azzal, hogy döntésével belegázol mások életébe”.(Lásd: Népszabadság, Népszava.)

Szőcs Géza már 2010. augusztus 5-én leküzdötte magát a magyar politikai kultúra mélypontjára, amikor friss sütetű kultúráért felelős államtitkárként azt nyilatkozta a Magyar Narancsnak: „Szívesebben függök egy embertől, mint sokaktól.”. Főleg a jobboldali jellegű totalitárius államok alapvető jellemvonása, hogy elsősorban nem az intézményi, hanem a személyi függések rendszere működteti.

„Sokan rohadnak el húsz és harminc között” – írta volt Lászlóffy Aladár. Az időhatárokban tévedett: elrohadni 50 és 60 között is lehet (de akár 90 évesen is, ha az ember nem vigyázz eléggé).




Lásd Széchenyi: Lovakrul

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Tocqueville tanulsága



El voltam készülve minden bajra és szörnyűségre. De bármilyen sötéten láttam is a jövőt, az események minden képzeletet felülmúltak (Ezek viszont semmit nem tartanak tiszteletben” – Alexis de Tocqueville levelezéséből, Ádám Péter fordítása - Mozgó Világ, 2011. március).

Alexis de Tocqueville (1805–1859) 1852-ben írta ezeket a sorokat, egy évvel a Kis (avagy III.) Napóleon hatalomra kerülése után. A francia politikai gondolkodó egyszerre volt következetes híve a demokráciának, és ugyanakkor kortársait megelőzve látta a demokrácia félelmetes hátulütőit is. Élete alkonyán éppen nem az utóbbiaktól szenvedett, hanem az újjászülető tekintélyi állam rendjétől. Lesújtó véleménye volt a fióknapóleonról meg arról a francia társadalomról is, amely az új kényúr hatalmát nemcsak elfogadta, hanem nagyon jól is érezte magát alatta.

A franciák többségét elégedettséggel tölti el az új rendszer, és nem nagyon érdekli, hogy tiszteletben tartja-e a törvényességet meg a szabadságjogokat. … attól még nem esnek kétségbe, hogy szolgaságba taszítják őket, az viszont nagyon is fontos nekik, hogy garantálják anyagi jólétüket. … az úgynevezett ’kiművelt és tisztességes’ osztályok nem kényszerűen beletörődtek az előbbiek uralmába, […] hanem […] még örülnek is neki.” Írhatta volna akár ma is a magyar társadalomról.

Mert a franciákban annyira meggyöngült az erkölcsi érzék, hogy – ha biztosítják nyugalmukat és az árucikkeik kelendőségét – immár nemcsak a paraszt, a polgár meg a kereskedő mond le készségesen a szabadságról, méltóságról meg az ország becsületéről, hanem az úgynevezett nemzeti elit is, amelynek köreiben mindennap tapasztalom a jellemtelenséget és hitványságot.

Ez is igaz lehet? Ugyan mihez képest gyöngült volna meg az erkölcsi érzék? A francia forradalom idején végrehajtott borzalmakhoz képest? Vagy a Napóleoni korszak után következő királyi restaurációhoz, netán a „polgár királyság” panamáinak világához képest? Vagy az lett volna a gyöngülés jele, hogy a francia középosztály az 1789-es, az 1830-as, az 1848-as forradalmak és a velük járó zűrzavar következtében erős államhatalomra vágyott?

És aki ma esne kétségbe annak láttán, amit a mai magyar kormány művel: netán a magyar „erkölcsök” süllyedésének” a jele lett volna, hogy a magyar társadalom többsége a szabadságtól elbizonytalanodva, arra felkészületlenül 1989 után ugyancsak az erős vezetésre vágyott? Hát nem mindig is a többséget jellemezte ez a vágy? Netán a kádári időkben nem volt ugyanennyire erős? 1944-ben, vagy a pártállam idején jobbak voltak az erkölcsök? Attól, hogy hivatalosan nem az egyetlen személyre szabott jobboldali vezérelv, hanem az egyetlen pártra szabott proletárdiktatúra érvényesült?

Tocqueville: „A nemzet jelenleg betegesen retteg a szocialistáktól, és csakis arra vágyik, hogy újra jólétben élhessen. Ebben az állapotában egyszerűen nem képes, és – bár nem szívesen mondom ki – talán nem is méltó a szabadságra. Hiába is próbálnánk visszaállítani a demokratikus intézményeket, tehetetlenek vagyunk az uralkodó eszmékkel meg a közhangulattal szemben. A franciák már régen elfeledték, milyen is a bürokratikus katonai diktatúra.

Mintha ma írták volna. De csak a szocialisták jelentették akkor a szabadságot, a jobboldali polgári pártok nem? Vagy attól nem képes a nemzet szabadságra, hogy tagjai jól akarnak élni? Valójában az embereket nem politikai rokonszenveik vagy ellenszenveik alapján illeti meg a szabadság, hanem a kultúrájuk alapján. Ha nincs hozzá kultúrájuk, minden szabadsága káoszba vagy diktatúrába fullad. Korábban talán több kultúrája volt a szabadsághoz a francia nemzetnek, mint amikor Tocqueville magánleveleiben az idézett a sorokat írta? Vagy Orbán hatalomra kerülése előtt a magyar nemzet tagjainak?

III. Napóleon hatalomra kerülése után leépült a franciaországi demokrácia, Orbán hatalomra kerülése után meg a magyarországi. A nemzet viszonya a szabadsághoz aligha romlott.

Ami egykor Franciaországban történt, nem azért történt, mert elfajzottak az erkölcsök. Ellenkezőleg: 1852-re Franciaországban már egy olyan demokratikus gondolkodású értelmiség létezett, amely sokkal tisztábban, ugyanakkor összetettebben szemlélte a politikai eseményeket (és mit sem számít, hogy kisebbségben volt, hogy akkor éppen hatástalan volt), mint a francia forradalom idejének még tapasztalatlan, tanulságok nélküli értelmisége. Minderről éppen Tocqueville levelezése és munkássága tanúskodik. És 1852-ben már egy sokkal erősebb, szintén a forradalom és az egymást váltó kormányok fél évszázados tapasztalatain edződött polgársága volt Franciaországnak, amely ugyan gyalázatosan asszisztált a fióknapóleoni önkényuralom kialakításához, de jottányival sem volt erkölcstelenebb, mint e polgárság 10, 20, 50 évvel korábbi elődei.

Ma nyilván nem pont ugyanaz történik Magyarországon, mint Tocqueville idején Franciaországban, de nem is az a lényeg, hogy valami ugyanúgy játszódjék le, hanem az, hogy hasonló típusú, fajtájú, jellegű a folyamat, amely lejátszódik.

A mai magyar „keresztény” közép se erkölcstelenebb, mint volt 1944-ben, amiért jelenleg az orbáni predátoruralmat támogatja szívvel-lélekkel. Ellenkezőleg! Erkölcsösebb: olyan nyugodt lélekkel, mint 1944-ben, már jóval kevesebb akad közülük, aki gyűlölné a zsidókat (a maradék a neten éli ki antiszemita indulatait…). Ahogy a magyarországi baloldali és liberális értelmiség is csak jobb lett, mint volt 1945–46 körül, amikor sokan közülük áldozatul estek a baloldali megváltás végzetes ígéretének. Ma már ezzel sem kell számolni (túlélő marxisták–leninisták kíméljenek…). Miért ne volna ez fejlődés, pozitívum?

A jelenlegi, demokrácia- és köztársaság-leépítő, zsákmányszerző jobboldali elit a szavazói többség jóvoltából ragadhatta meg a hatalmat, és elfogadottsága egyelőre alig csökken. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a magyar társadalom politikai-kulturális színvonala romlott volna, hanem azt, hogy jobban láthatóvá vált a társadalom megosztottsága. A nemzet baloldali és liberális részének csak akkor van oka borúlátásra, siránkozásra, merengeni netán az erkölcs vagy a politikai kultúra (nem létező) hanyatlásától, ha nem vállalja a szembeszegülést azzal a rendszerrel, mely nyíltan és módszeresen kirekeszti a nemzetből, s korlátozza politikai jogait.

Magyarország mára kettészakadt. Két országból áll, két politikai kultúrája van: egy tekintélyelvet igenlő, a gondoskodó állam csöcsét szopni akaró, a hatalmi kizárólagosságot és a dagályos politikai nyelvezetet természetesnek tartó szavazói többségé, és egy olyané, amelynek ehhez semmi köze, mert vagy soha nem is igenelte ezt, vagy kinőtt belőle. De ez egyáltalán nem múlja felül mindenki képzeletét, mert aki hajlandó volt 5, 10 vagy 50 évvel ezelőtt szembenézni a valósággal, az ennek a kettéválásnak a lehetőségét akkor is érzékelhette. Az a tény, hogy mára ez a kettéválás egyértelművé vált, pozitív fejlemény, még ha nem is kellemes elviselni. Hozzá kell edződni a politikai küzdelemhez gondolatban, szóban és cselekedetekben. Ettől csak jobb lesz.

Véreim, idegenszerű, a hazára rontó nem magyar magyarok! Hol volt Tocqueville kétségbeesése után 20 évvel a fióknapóleoni világ az egykori Franciaországban? Sehol. Hol lesz ez a hitvány, úrnak, magyarnak egyként rongy kormányzati rendszer 20 év múlva? Legfeljebb a röhejes szóhasználatukról szóló viccekben.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!