Ungváry Rudolf
- Részletek
- G-7
- 2011. március 28. hétfő, 04:18
- Ungváry Rudolf
Tocqueville tanulsága
El voltam készülve minden bajra és szörnyűségre. De bármilyen sötéten láttam is a jövőt, az események minden képzeletet felülmúltak („Ezek viszont semmit nem tartanak tiszteletben” – Alexis de Tocqueville levelezéséből, Ádám Péter fordítása - Mozgó Világ, 2011. március).
Alexis de Tocqueville (1805–1859) 1852-ben írta ezeket a sorokat, egy évvel a Kis (avagy III.) Napóleon hatalomra kerülése után. A francia politikai gondolkodó egyszerre volt következetes híve a demokráciának, és ugyanakkor kortársait megelőzve látta a demokrácia félelmetes hátulütőit is. Élete alkonyán éppen nem az utóbbiaktól szenvedett, hanem az újjászülető tekintélyi állam rendjétől. Lesújtó véleménye volt a fióknapóleonról meg arról a francia társadalomról is, amely az új kényúr hatalmát nemcsak elfogadta, hanem nagyon jól is érezte magát alatta.
„A franciák többségét elégedettséggel tölti el az új rendszer, és nem nagyon érdekli, hogy tiszteletben tartja-e a törvényességet meg a szabadságjogokat. … attól még nem esnek kétségbe, hogy szolgaságba taszítják őket, az viszont nagyon is fontos nekik, hogy garantálják anyagi jólétüket. … az úgynevezett ’kiművelt és tisztességes’ osztályok nem kényszerűen beletörődtek az előbbiek uralmába, […] hanem […] még örülnek is neki.” Írhatta volna akár ma is a magyar társadalomról.
„Mert a franciákban annyira meggyöngült az erkölcsi érzék, hogy – ha biztosítják nyugalmukat és az árucikkeik kelendőségét – immár nemcsak a paraszt, a polgár meg a kereskedő mond le készségesen a szabadságról, méltóságról meg az ország becsületéről, hanem az úgynevezett nemzeti elit is, amelynek köreiben mindennap tapasztalom a jellemtelenséget és hitványságot.”
Ez is igaz lehet? Ugyan mihez képest gyöngült volna meg az erkölcsi érzék? A francia forradalom idején végrehajtott borzalmakhoz képest? Vagy a Napóleoni korszak után következő királyi restaurációhoz, netán a „polgár királyság” panamáinak világához képest? Vagy az lett volna a gyöngülés jele, hogy a francia középosztály az 1789-es, az 1830-as, az 1848-as forradalmak és a velük járó zűrzavar következtében erős államhatalomra vágyott?
És aki ma esne kétségbe annak láttán, amit a mai magyar kormány művel: netán a magyar „erkölcsök” süllyedésének” a jele lett volna, hogy a magyar társadalom többsége a szabadságtól elbizonytalanodva, arra felkészületlenül 1989 után ugyancsak az erős vezetésre vágyott? Hát nem mindig is a többséget jellemezte ez a vágy? Netán a kádári időkben nem volt ugyanennyire erős? 1944-ben, vagy a pártállam idején jobbak voltak az erkölcsök? Attól, hogy hivatalosan nem az egyetlen személyre szabott jobboldali vezérelv, hanem az egyetlen pártra szabott proletárdiktatúra érvényesült?
Tocqueville: „A nemzet jelenleg betegesen retteg a szocialistáktól, és csakis arra vágyik, hogy újra jólétben élhessen. Ebben az állapotában egyszerűen nem képes, és – bár nem szívesen mondom ki – talán nem is méltó a szabadságra. Hiába is próbálnánk visszaállítani a demokratikus intézményeket, tehetetlenek vagyunk az uralkodó eszmékkel meg a közhangulattal szemben. A franciák már régen elfeledték, milyen is a bürokratikus katonai diktatúra.”
Mintha ma írták volna. De csak a szocialisták jelentették akkor a szabadságot, a jobboldali polgári pártok nem? Vagy attól nem képes a nemzet szabadságra, hogy tagjai jól akarnak élni? Valójában az embereket nem politikai rokonszenveik vagy ellenszenveik alapján illeti meg a szabadság, hanem a kultúrájuk alapján. Ha nincs hozzá kultúrájuk, minden szabadsága káoszba vagy diktatúrába fullad. Korábban talán több kultúrája volt a szabadsághoz a francia nemzetnek, mint amikor Tocqueville magánleveleiben az idézett a sorokat írta? Vagy Orbán hatalomra kerülése előtt a magyar nemzet tagjainak?
III. Napóleon hatalomra kerülése után leépült a franciaországi demokrácia, Orbán hatalomra kerülése után meg a magyarországi. A nemzet viszonya a szabadsághoz aligha romlott.
Ami egykor Franciaországban történt, nem azért történt, mert elfajzottak az erkölcsök. Ellenkezőleg: 1852-re Franciaországban már egy olyan demokratikus gondolkodású értelmiség létezett, amely sokkal tisztábban, ugyanakkor összetettebben szemlélte a politikai eseményeket (és mit sem számít, hogy kisebbségben volt, hogy akkor éppen hatástalan volt), mint a francia forradalom idejének még tapasztalatlan, tanulságok nélküli értelmisége. Minderről éppen Tocqueville levelezése és munkássága tanúskodik. És 1852-ben már egy sokkal erősebb, szintén a forradalom és az egymást váltó kormányok fél évszázados tapasztalatain edződött polgársága volt Franciaországnak, amely ugyan gyalázatosan asszisztált a fióknapóleoni önkényuralom kialakításához, de jottányival sem volt erkölcstelenebb, mint e polgárság 10, 20, 50 évvel korábbi elődei.
Ma nyilván nem pont ugyanaz történik Magyarországon, mint Tocqueville idején Franciaországban, de nem is az a lényeg, hogy valami ugyanúgy játszódjék le, hanem az, hogy hasonló típusú, fajtájú, jellegű a folyamat, amely lejátszódik.
A mai magyar „keresztény” közép se erkölcstelenebb, mint volt 1944-ben, amiért jelenleg az orbáni predátoruralmat támogatja szívvel-lélekkel. Ellenkezőleg! Erkölcsösebb: olyan nyugodt lélekkel, mint 1944-ben, már jóval kevesebb akad közülük, aki gyűlölné a zsidókat (a maradék a neten éli ki antiszemita indulatait…). Ahogy a magyarországi baloldali és liberális értelmiség is csak jobb lett, mint volt 1945–46 körül, amikor sokan közülük áldozatul estek a baloldali megváltás végzetes ígéretének. Ma már ezzel sem kell számolni (túlélő marxisták–leninisták kíméljenek…). Miért ne volna ez fejlődés, pozitívum?
A jelenlegi, demokrácia- és köztársaság-leépítő, zsákmányszerző jobboldali elit a szavazói többség jóvoltából ragadhatta meg a hatalmat, és elfogadottsága egyelőre alig csökken. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a magyar társadalom politikai-kulturális színvonala romlott volna, hanem azt, hogy jobban láthatóvá vált a társadalom megosztottsága. A nemzet baloldali és liberális részének csak akkor van oka borúlátásra, siránkozásra, merengeni netán az erkölcs vagy a politikai kultúra (nem létező) hanyatlásától, ha nem vállalja a szembeszegülést azzal a rendszerrel, mely nyíltan és módszeresen kirekeszti a nemzetből, s korlátozza politikai jogait.
Magyarország mára kettészakadt. Két országból áll, két politikai kultúrája van: egy tekintélyelvet igenlő, a gondoskodó állam csöcsét szopni akaró, a hatalmi kizárólagosságot és a dagályos politikai nyelvezetet természetesnek tartó szavazói többségé, és egy olyané, amelynek ehhez semmi köze, mert vagy soha nem is igenelte ezt, vagy kinőtt belőle. De ez egyáltalán nem múlja felül mindenki képzeletét, mert aki hajlandó volt 5, 10 vagy 50 évvel ezelőtt szembenézni a valósággal, az ennek a kettéválásnak a lehetőségét akkor is érzékelhette. Az a tény, hogy mára ez a kettéválás egyértelművé vált, pozitív fejlemény, még ha nem is kellemes elviselni. Hozzá kell edződni a politikai küzdelemhez gondolatban, szóban és cselekedetekben. Ettől csak jobb lesz.
Véreim, idegenszerű, a hazára rontó nem magyar magyarok! Hol volt Tocqueville kétségbeesése után 20 évvel a fióknapóleoni világ az egykori Franciaországban? Sehol. Hol lesz ez a hitvány, úrnak, magyarnak egyként rongy kormányzati rendszer 20 év múlva? Legfeljebb a röhejes szóhasználatukról szóló viccekben.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
- << Előző
- Következő