Mihályi Péter
- Részletek
- 2011. február 07. hétfő, 05:34
- Mihályi Péter
A G-7 e heti vendége:
Mihályi Péter közgazdász
Életrajz
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Ki a hülye?
Önkritikára szólította fel péntek délután a Nemzetgazdasági Minisztérium a Nemzetközi Valutaalapot (IMF). Ez nem vicc, a Matolcsy-féle minisztérium saját közleményének címébe is befogalmazta ezt a vágyat: „Önkritikát várunk az IMF-től.”
Először is – hangzik a magyar érvelés – , maradjanak csak csendben ott Washingtonban, mert ők sem jelezték előre a 2008-as világon átsöprő pénzügyi válságot. Ebből is látszik, hogy olyan nagyon nem értenek a gazdasághoz. Másodsorban pedig azért fogják be, mert a Bajnai-kormány működése idején, 2009 második felében nem tiltakoztak a 2010-es magyar költségvetés – úgymond – „hamis számai” ellen.
Szokatlan lépés, én ehhez hasonlóra sem emlékszem, de érthető. Mint köztudott, 2010 októberének utolsó hetében a magyar kormány azzal a megfontolással szakította meg a tárgyalásokat az EU és az IMF képviselőivel, hogy megszabaduljon a washingtoni pénzügyi szervezet speciálisan gazdaságpolitika elemzésre kiképzett szakembereinek kontrolljától. Az „oszd meg és uralkodj” logikának megfelelően gondoltak eljárni. Brüsszellel nyilván nem lehet összeveszni – már csak a soron következő magyar elnökség miatt sem –, de legalább az IMF-et kihagyjuk a játékból. Ebből a megfontolásból mondott le a magyar kormány arról, hogy igénybe vegye a korábban megkapott hitelcsomag utolsó részét. Nagy kár, hogy akkor ősszel nem akadt egyetlenegy szakértő sem a kormány háza táján, aki szólt volna: az IMF kontrolljától akkor sem szabadulnak meg, ha nem vesznek fel több hitelt. Ebben a szervezetben ugyanis – az Alapszabály 4. paragrafusa szerint – minden tagországgal folyamatos a konzultáció, és évi egy alkalommal megjelenik egy értékelő beszámoló akkor is, ha nincs érvényben hitelszerződés. Vagyis csak azért, hogy az IMF ne láthasson be a kormány kártyáiba, tökéletesen felesleges volt összeveszni velük. Sőt. Előre borítékolható volt, hogy „ezek” – a durva kitessékelés ellenére is – újra el fognak jönni Budapestre (ez meg is történt december első hetében), és azt is tudni lehetett, hogy a soron következő éves értékelés a lehető legkevésbé lesz megértő és bizakodó hangvételű. Az értékelés január 11-re készült el, de mostanáig tartott, amíg az IMF valamennyi döntésre hivatott testülete átnézte és véglegesítette a jelentést kísérő határozatokat és nyilvános közleményeket.
Őszintén szólva nem csoda, hogy ingerülten reagált a Matolcsy-féle minisztérium a magyar idő szerint csütörtökön napvilágra került 60 oldalas IMF-tanulmányra. Soha rosszabbkor nem jöhetett volna. A magyar kormány által január közepén megkezdett bizalomépítő kampány éppen kezdett termőre fordulni. Miután Orbán Viktor háromórás interjút adott a Wall Street Journalnek, és abban mélyenszántó reformintézkedéseket helyezett kilátásba, a külföldi elemzők sorra jelentették meg optimista nyilatkozataikat. Ennek nyomán a forint erősödött, a magyar államkötvények kockázati felára is csökkent a piacokon. Ezt a bizakodó hangulatot alighanem elrontotta a most közzétett IMF-jelentés, amely az eddig megtett intézkedéseket időlegesnek, elégtelennek és kockázatosnak nevezi, és ismét emlékezteti a külvilágot arra, hogy mindeközben a magyar kormány megnyirbálta több, a gazdaságpolitika alakításáért és értékeléséért felelős, független intézmény (Alkotmánybíróság, MNB, Költségvetési Tanács) hatókörét.
Rosszkor jött az IMF-jelentés azért is, mert az Orbán-kormány időzavarba került. A már említett Wall Street Journal-interjúban még arról volt szó, hogy február 15-én kerülnek nyilvánosságra a kiérlelt reformjavaslatok. De hát ezek láthatóan még távolról sincsenek készen. Gondoljunk csak az egészségügy átalakítása kapcsán kibontakozott, és a múlt héten felszínre került Fideszen belüli ellentétekre. Emiatt a kormány már legalább egy hete a február végi határidőt sugallja különféle sajtónyilatkozatok útján. Sőt, legújabban, már az IMF-jelentés után, Matolcsy György megpedzette a március elejei határidőt is.
De talán még ennél is jobban aggaszthatja a kormányt, hogy az IMF – mint afféle lelkiismeretes tanító néni – néhány mondatban le is diktálta a ceruzáját rágcsáló, haladni nem képes kisdiáknak, hogy miféle strukturális reformokkal lehetne 4 százalékponttal, elfogadható szintre csökkenteni a magyar államháztartás normálisan számolt (az elkonfiskálni remélt nyugdíjpénzeket figyelembe nem vevő) 5,1 százalékos hiányát:
még inkább rászorultsági alapra kell helyezni a szociális támogatásokat,
csökkenteni kell a közszféra létszámát,
racionalizálni kell a köztulajdonban álló közlekedési vállalatokat (MÁV, BKV, Malév),
ésszerűbben kell megszervezni a munkaerőpiaci segélyprogramokat.
Ez azért roppant kellemetlen a magyar kormány számára, mert a következő hetekben ez a négy pont lesz a mérce a külföldi megfigyelők számára. Ha mértékét tekintve és/vagy tartalmát tekintve nagyon mást fog bejelenteni a kormány, akkor ennek bizony kevés hitele lesz, és megint akut módon fenyeget az ország leminősítése.
Ez tehát a háttere a pénteki „kérjen bocsánatot az IMF”-közleménynek. Nagy kérdés, hogy lesz-e a világon mértékadó elemző és kommentátor, aki hitelt ad ennek. Hiszen a világsajtó még nem felejtette el, hogy szűk pár héttel ezelőtt a magyar kormány az Európai Uniót és az Európai Parlament képviselőit oktatta ki arról, hogy milyen is a korszerű médiatörvény. „Nem is tudnak magyarul!” – hangzott akkor az egyik érv. És tényleg nem tudnak, sem az EU-ban, sem az IMF-ben. Bizonyára Weöres Sándor lefordíthatatlan, kisfiúkról szóló négy sorát sem ismerik:
KARESZ HÜJE
GYÖNGYI HÜJE
csak én vagyok okos
énnekem a segembe is felyem van.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Széles Gábor azt üzente
Miközben a Fidesz láthatóan igyekszik visszaszívni a „10 év–1 millió új munkahely” kezdetű választási ígéretet – most már csak 300 ezerről szól a konkrét, 2014-re vonatkozó ígéret –, a partvonal széléről váratlan segítséget kapott egyik fő támogatójától.
Széles Gábor saját lapjában, önmagát egyszerűen csak – mindenféle címeit mellőzve – „nagyvállalkozó”-nak nevezve, néhány sorban el is magyarázta, miként lehet ez a Matolcsy György szerint is „arcátlanul optimista és ambiciózus” célt gyorsan és olcsón elérni.
Ehhez évente összesen 100 milliárd forintos költségvetési támogatásra van szükség. Ami – teszem én hozzá – valóban tényleg aprópénz ahhoz a 15 ezer milliárd forinthoz képest, amennyit az államháztartás egy évben elkölt.
Érdemes szó szerint is idézni az interjú egyik részletét:
„Újságíró: Orbán Viktor azt a vállalást tette, hogy 10 év alatt 1 millió munkahelyet hoz létre. Teljesíthető ez a célkitűzés?
Sz. G.: Változatlanul úgy látom, hogy lehetséges ennek az ígéretnek a teljesítése. Az ördög azonban itt is a részletekben bújik meg. Amennyiben évente 100 000 munkahelyet akarunk teremteni, el kellene dönteni, hogy a külföldi beruházók és a hazai vállalkozások milyen arányban vesznek ebben részt. A példa kedvéért induljunk ki abból, hogy 50-50 százalékban. A legegyszerűbb útja az lenne a munkahelyteremtésnek, ha a kormány vállalná: minden, multik által teremtett munkahelyért cserébe 1 millió Ft-tal csökkenti a különadójukat. 50 000 munkahely teremtése így 50 milliárdba kerülne, egy munkavállalóra lebontva az 1 millióós éves összeg havonta 80 000 Ft-os állami támogatást jelentene. Ez az összeg például az összeszerelő műhelyek világában a munkabér jelentős részét kitenné. Ilyen feltételekkel a multiszektor egymaga is bevállalhatja az 50 000 munkahely megteremtését, csak hogy csökkenjen a különadója. De folytassuk azt a gondolatsort, hogy a magyar vállalkozóknak is egy év alatt 50 000 munkahelyet kellene teremteniük. Az 50 milliárdos éves támogatási keretösszegből a modern háztáji gazdálkodás megteremtésével – ahol főállásban tudnának dolgozni az emberek – ugyancsak havi 80 000 Ft-os támogatásban részesülnének az ebben az ágazatban dolgozók.”
Hogy is van ez? Tényleg ilyen pofonegyszerű a megoldás, csak még senki nem jött rá?
Nézzük először a multinacionális vállalatokra „kirótt” évi 50 ezer új munkahely kérdését. Ahhoz, hogy ez az adócsökkentésen keresztül működtetett támogatás élhessen, először is arra van szükség, hogy ezek a bizonyos különadók belátható ideig – vagyis legalább 5–10 éven át – megmaradjanak, különben nincs miből elengedni. Hát ezt éppenséggel az Orbán-kormány még nem mondta, továbbra is az a hivatalos álláspont, hogy a különadók csak átmeneti intézkedések. De nem ez a fő baj. Hanem az, hogy „új” munkahely fogalma csak elméletben létezik. A gyakorlatban nagyon könnyű ugyanis minden „régi” munkahelyet „új”-nak átminősíteni. Ehhez nem kell más, mint a régi szerződéseket felbontani és új szerződéseket kötni. Esetleg úgy, hogy „A” kft. elbocsátott dolgozóit „B” kft. fogja felvenni, miközben A cég is, meg B cég is X.Y. nagyvállalkozó tulajdonában áll. Minél nagyobb egy vállalat, annál könnyebben tudja ezt a játékot eljátszani. Aki egy kicsit is ismeri az üzleti világot – és ne legyenek kétségeink: Széles Gábor nagyon is jól ismeri –, az maga is számos példát tud felsorolni a közelmúltból, ahol a munkahelyteremtésre szánt, ingyen támogatást felvéve, pontosan ezzel a trükkel játszották ki a kormányt a Magyarországon működő nagyvállalatok (multik is, meg magyar cégek is). Nehéz eldönteni, hogy Széles hazabeszélni kívánt ezzel a nyilatkozatával, vagy tényleg nem gondolta alaposan végig javaslatának ezt a felét. Hajlok rá, hogy hazabeszélt, hiszen maga említi, hogy az összeszerelő iparban ez a pénz majdnem elég is lenne a bérköltség java részének fedezésére, márpedig Szélesről köztudott, hogy ő az egyik meghatározó tulajdonosa az összeszereléssel foglalkozó Videoton holdingnak. De lehet, hogy mégsem magára gondolt, hiszen a Videoton nem multi cég, hanem magyar vállalkozók tulajdona.
Nem tűnik meggyőzőnek a másik 50 ezer munkahely megteremtésére vonatkozó ötlet sem. Mi történne akkor, ha a kormány ilyen összegű készpénztámogatást ajánlana a mezőgazdaságban tevékenykedő és regisztrált kb. 130 ezer egyéni vállalkozónak és őstermelőnek? Nem nehéz megjósolni. Minden gazda azonnal munkahelyet teremtene – csak papíron persze – a saját feleségének, nyugdíjas anyjának-apjának, középiskolában vagy egyetemen tanuló gyermekének (ahogy éppen a törvény engedi majd). Ettől persze az eddig nem dolgozó családtagok nem kezdenének el tényleg dolgozni, nem állítanának elő több terméket vagy szolgáltatást. Csak a költségvetés kiadásai nőnének, amit viszont a kormány csak úgy tudna fedezni, ha más kiadásokat csökkentene, adót emelne és/vagy újabb hiteleket venne fel.
Örüljünk tehát szép csöndben, hogy – egyelőre legalábbis – ez a Széles Gábortól, a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének (MGYOSZ) tiszteletbeli elnökétől származó javaslat még senkinek sem keltette fel a figyelmét. Ha a javaslatot az MGYOSZ vagy más érdekvédelmi szervezet felkarolná, sok baj származna belőle.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Kié legyen a kórház?
Láthatóan kemény eszközökkel folyik a harc az egészségügyben. Hogy merre húzódnak a frontvonalak, és kik adják a tűzparancsot a lövészárokban tüsténkedő katonáknak, azt kívülről lehetetlen megítélni, akár kórházigazgató, akár egészségügyi közgazdász tenne rá kísérletet. Hálát adok a sorsnak, hogy az utóbbi kategóriába tartozom, és nem vagyok egyike annak a 12 budapesti intézményigazgatónak, akiket egy – azelőtt soha nem hallott nevű – főpolgármester-helyettes a múlt héten minden magyarázat és indoklás nélkül kirúgott. Igaz, pár órával később a főpolgármester megsemmisítette ezt a döntést – de ettől még a méltánytalanság megesett. Kínos érzés lehet hálával tartozni Tarlós Istvánnak, aki tegnap személyesen is tárgyalt az intézményvezetőkkel.
A Fidesz vezetése egy dologban jó: tudnak titkot tartatni. Ezért az eltitkolt szándékokat, érdekeket és személyi összefüggéseket meg sem próbálom felfejteni. Ehelyett azt igyekszem megválaszolni, hogy mi lenne a kívánatos megoldás. Maradjon fenn a jelenlegi helyzet, amikor is a kórházak többsége az önkormányzatok tulajdonában van, de vannak saját kórházai a szaktárcának is meg az orvosegyetemeknek is, vagy inkább legyen egységes rend?
Először is tegyük a helyére a kérdést. A kórházak tulajdonlása – pláne ha csak Budapestre gondolunk – nem a legfontosabb megoldandó feladat sem a magyar egészségügy jövője, sem a középtávú makrogazdasági egyensúly szempontjából. De van jelentősége a betegek, és még inkább az orvosok szempontjából.
A vita gyökerei messzire, a rendszerváltást 10-15 évvel megelőző távlatokba nyúlnak vissza. Már a hetvenes években is nyílt szakmai vita folyt arról, hogy a köztulajdonban álló, nagy értékű gyógyító intézmények – tehát a kórházak és a szakrendelők – irányítása kinek a feladata. Valójában az alaphelyzet máig sem sokat változott, hiszen a magántulajdonban lévő szakrendelők és kórházak aránya ma is elhanyagolható. A tekintetben sem változott a helyzet, hogy a kórházaknak és a közelükben működő járóbeteg-szakrendelőknek együtt kell működniük. Ebből a szempontból az a jó, ha egy gazdájuk van – mondjuk az önkormányzat, mint most.
Minthogy a mostani kormányzati periódusban aligha várható az ágazat erőteljes privatizációja, az eldöntésre váró politikai kérdés tehát továbbra is úgy áll, hogy az állami szereplők – tehát a minisztérium, az önkormányzatok és az egyetemek – közül melyik szereplőnek mennyi döntési hatalom jusson. Az egyetemekhez tartozó klinikák ügyét gyorsan elintézhetjük. Ha a klinikákat elcsatolnák, minimum duplájára kellene emelni az orvosegyetemi oktatók bérét, ami azután további feszültségeket indukálna más területeken. Egyébként is, az orvostársadalom elitje elég erős ahhoz, hogy megvédje önmagát, tőlük nem fogják elvenni fekvőbetegellátó intézményeiket.
Jó-e az, hogy az ország kórházkapacitásainak kétharmada a települési önkormányzatok tulajdonában van? A szokásos ellenérv úgy hangzik, hogy ez azért rossz, mert a laikusokból álló képviselőtestületek, illetve a polgármesterek alkalmatlanok az irányításra. Ez felületes érvelés, még Budapest esetében is, jóllehet Tarlós István egy minapi tv-nyilatkozatában furcsa módon elsősorban ezt hangsúlyozta. A helyzet már nagyon régen az, hogy a nagyobb településeken – ahol a kórházak találhatók – a közgyűlés elé kerülő döntéseket egy olyan egészségügyi bizottság készíti elő, amelyben a képviselők mellett külső meghívott szakértők (általában orvos-vezetők) is ott ülnek, a kisebb ügyekben pedig maga a bizottság dönt. Milyen más testület lenne ennél alkalmasabb? Miért ismerné a napi irányításhoz szükséges tényeket, szempontokat és érdekeket a távoli szakminisztérium apparátusa? Nagy előnye az önkormányzati irányításnak, hogy a négyévenkénti választások során közvetlen a visszacsatolás. Az a polgármester, amelyik semmit sem tesz az egészségügyért, vagy esetleg – a település polgárainak megítélése szerint – árt neki, az viseli a döntései következményeit.
Az önkormányzati tulajdonlás egyetlen valós alternatívája – a privatizáción kívül – a minisztériumi tulajdonlás. Ám ez a megoldás százszázalékos módon még soha nem volt kipróbálva, hiszen a megyei és városi tanácsok a rendszerváltás előtt komoly hatalmi tényezők voltak. De elvben kétségtelenül elgondolható ez is, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy harminc év alatt mennyit fejlődött a telekommunikáció, mennyit javult a közlekedés. Rendszeres budapesti értekezletekkel, videokonferenciával, mobiltelefonnal, e-maillel és faxszal elvileg akár a budapesti Arany János utcából is elirányítható 160 kórház meg a hozzá tartozó szakrendelők. Mégsem lenne ez szerencsés – legalább két okból nem.
Egyfelől ellentmondásos helyzet származna abból, ha az Egészségügyi Minisztérium – ami egyébként a jelenlegi kormányzati felállásban nem is létezik, csak a Nemzeti Erőforrás Minisztérium egyik „lába” –, egymaga próbálná meg ellátni a tulajdonosi és a szabályozói-irányító funkciókat. Az Egészségügyi Világszervezet, a WHO legalább egy évtizede azt tanácsolja minden tagországnak, hogy a minisztérium „stewardship” szerepet töltsön be. (Ezt magyarra leginkább így fordíthatjuk le: stratégiai irányítás). Ide tartozik a nemzeti egészségpolitikai célok kijelölése, a népegészségügyi feladatok koordinálása, az egyenlő hozzáférés, a gyógyítás minőségének, a betegjogok ügyének számonkérése, szabályozása stb. Képzeljük el, milyen konfliktus keletkezne abból, ha a minisztérium egyik osztálya minőségi kritériumok alapján bezárni javasolna egy kórházat, miközben a minisztérium költségvetésében egyetlen fillér tartalék nem állna rendelkezésre az orvosok és ápolónők más munkahelyre történő átirányítására, a végkielégítésekre, a műszerek és berendezések elszállítására stb.
A másik gond a hatalom minisztériumi koncentrálásával az, hogy az elmúlt évek során a szaktárca teljesen maga alá gyűrte az egészségbiztosítót, az OEP-et. Adminisztratíve is meg pénzügyi értelemben is. Így már elvileg sem érvényesül az a szabály, hogy az egészségügyre annyi pénzt lehet költeni, mint amennyi járulékból befolyik. A gyógyítás költségeinek közel felét ma már a központi költségvetés fedezi. Ebből következően tehát már ma is a minisztériumra hárul egy sor olyan feladat, amely öt vagy tíz évvel ezelőtt egy független apparátus dolga volt.
Elképzelni persze lehet egy olyan megoldást is – és a Semmelweis tervben ez áll –, hogy a minisztérium újonnan megszerzett döntési jogosítványait rögvest decentralizálja. Vagyis az Arany János utca helyett 9-10 nagytérségi központ lesz az új igazodási pont minden intézményvezető számára. Lengyelországban kb. 10 évvel ezelőtt megpróbálkoztak már ezzel a módszerrel, de hamar megbukott. A politikai választási rendszer logikája miatt ugyanis ez a fajta hatalommegosztás állandóan patthelyzeteket teremtett, hiszen ugyanaz a politikai erő állt a minisztérium élén is meg az egészségügyi régiók élén is. Ezért azután végül minden döntés feltolódott a fővárosi politikai vezetés szintjére. Nálunk is ez várható.
Az elmúlt napok nyilatkozatháborújából persze az is kiderült, hogy a kórházak „visszaadásában” gondolkozó önkormányzati politikusoknak vannak elfogadható és megfontolandó érveik is. Tarlós – már említett tv-nyilatkozatában – arra hívta fel a figyelmet, hogy a nagy önkormányzati kórházak nem csak a saját városuk betegeit látják el, miközben a környező települések önkormányzatai egy fillérrel sem járulnak hozzá az intézmény működtetéséhez. Ez kétségtelenül megoldásra váró ellentmondás. Másfelől az is kiderült, hogy a most megválasztott polgármesterek úgy képzelik a visszaadást, hogy a központi költségvetés az utolsó fillérig vállalja át az intézmények adósságait, továbbá tegye le a főesküt, hogy kifizeti a folyamatban lévő és tervezett EU-s pályázatokhoz szükséges önrészt. Ez a megoldás – nevezzük kórház-konszolidációnak – bizonyára az orvostársadalomnak is tetszene, de nagy kérdés, hogy az ezzel járó sok tízmilliárdos terhet sikerül-e az amúgyis nagy bajban lévő költségvetés nyakába varrni. Még az is lehet, hogy sikerül. A nyugdíjalapoktól elkonfiskált 3000 milliárdból akár erre is futja…
Az ágazat ügyeit ismerők közül sokan úgy sejtik, hogy az államosítás valódi célja, hogy bezárják a kórházak harmadát vagy felét – függetlenül attól, hogy Szócska államtitkár ezt a leghatározottabban cáfolta. Értelmezésük szerint az elmúlt évtizedek tanulsága az, hogy a helyi önkormányzatok félnek meghozni a mégoly elkerülhetetlen döntéseket is – inkább hajlandók pénzt pumpálni a veszteséges intézményeikbe –, a kétharmados támogatottsággal rendelkező kormány viszont a négyéves ciklus elején nyugodtan lehet kemény és határozott. Majd a következő kormányzati ciklusban vissza lehet adni a megmaradó intézményeket. Elvileg ez a forgatókönyv is lehetséges. Én nem hiszek benne. A Fidesz egészségpolitikusai közül többen már 1998-ban is ugyanezt tervezték – ezt a vonalat akkor személy szerint Kázmér Tibor helyettes államtitkár képviselte a legerőteljesebben, most Vácott kórházigazgató –, azután mégsem lett belőle semmi. Véleményem szerint elsősorban azért, mert az orvosszakmai és közgazdasági megfontolások alapján elsorvadásra és/vagy megszüntetésre kijelölt kórházak túlnyomó többsége nem Budapesten, hanem a közepes és kisméretű vidéki városokban található. A Fidesz azonban a kisvárosi nagyfiúk pártja – ezt a koncepciót rajtuk nem lehet keresztülverni.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Ki a jó gazdája az állami vagyonnak?
Egy nappal Orbán elszámoltatásokat sürgető beszéde után ismét egy privatizációs ügy kapcsán zártak rács mögé egykori kormánytisztviselőket. A látszólag egyszerű és hihetőnek tűnő gyanúsítás mögött valójában egy hat éve húzódó ingatlantranzakció és egy tizenöt éves szakmai vita húzódik meg. Évtizedek óta foglalkozom a privatizációval – jól ismerem mind a két szálát a történetnek.
Mint arról a lapok tegnap hírt adtak, az ügyészek azzal gyanúsítják Fekszi Mártát, a Külügyminisztérium korábbi közigazgatási államtitkárát, Székely Árpád volt moszkvai nagykövetet és Tátrai Miklóst, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egykori vezérigazgatóját, hogy áron alul, gondatlanul adták el a moszkvai kereskedelmi képviselet irodáját, és ezzel 7 milliárd forint kárt okoztak. Ha privatizációról van szó, a közvélemény eleve bizalmatlan. A konyhaasztal mellett beszélgetve bizonyára sokan gondolják azt, hogy a gyanúsítottak saját zsebükre dolgoztak, netán titkos politikai célokra fordították azt a pénzt, amit ezen a tranzakción kerestek. De miután az ügyészség nem csalással, sikkasztással vagy korrupcióval, hanem hűtlen kezeléssel vádolja őket, az efféle feltételezéseket nyugodtan félretehetjük.
Az ügylet anyagi részén, hogy tudniillik mennyit ért az ingatlan 2005-ben, amikor a tárgyalások kezdődtek, 2009-ben, amikor az üzlet realizálódott és mennyit ér 2011-ben – még sokat fognak vitatkozni az ügyészség és esetleg a bíróság színe előtt az értékbecslő-szakértők. Nyilván nem az én feladatom ebben előre kimondani a végső szót. Arra azonban érdemes felhívni az ügy iránt érdeklődő közvélemény figyelmét, hogy itt egy 1982-ben épült, elavult és ronda irodaépületről van szó, s egy olyan telken áll, amely sohasem volt a Magyar Állam tulajdona. Egyébként az épület évek óta üresen áll, nyilvánvaló, hogy az új tulajdonos első dolga az lesz, hogy ledózerolja. Vagyis az értékbecslők vitája arról szól – és eddig is arról szólt, hiszen már eddig is készült több értékbecslés –, hogy mennyit ér egy bontásra váró épület. Azt persze lehet feltételezni, hogy micsoda nagy üzlet lett volna, ha a magyar állam épít egy új csodapalotát a használatában lévő telekre (és majd azt adja el), csak hát erre sem pénze, sem lehetősége nem volt a magyar félnek. Nem kapott volna rá építési engedélyt. Azt is lehet mondani, hogy a közös tulajdon miatt a magyar és az orosz fél kölcsönösen zsarolni tudta egymást, és ebben a zsaroló pozícióban talán lehetett volna a magyar fél erőszakosabb is, kérhetett volna többet is azért, hogy az orosz fél hozzájusson a telekhez. De ezek gyenge lábon álló spekulációk csupán.
Mint erre már fentebb utaltam, valójában egy hosszú idő óta húzódó szakmai vita áll az ügy hátterében. Úgy 1997–98 táján, amikor már látni lehetett, hogy végéhez közeledik a privatizáció, vita kezdődött arról, hogy ki legyen a tulajdonosa azoknak a vállalatoknak, intézményeknek és ingatlanoknak, amelyek a belátható jövőben biztosan állami tulajdonban maradnak. Az állami vagyonkezelő szervezet apparátusa azt erőltette, hogy minden állami vagyon hozzá kerüljön – tipikus eset: feladatot keres az íróasztal. Támogatta őt a Pénzügyminisztérium is (mert ő irányította a vagyonkezelőt) és az Állami Számvevőszék is. Kisebbségben maradt véleményként Sárközy Tamás is, én is azt képviseltük, hogy a privatizáció befejeztével szűnjön meg az állami vagyonkezelő. Ha szükséges és indokolt, hogy az Állami Operaház állami kézben maradjon – hát persze –, akkor ennek működtetése legyen az illetékes minisztérium, adott esetben a Kulturális Minisztérium feladata. Hasonlóképpen: ha a vasút állami kézben marad, akkor a MÁV Rt. legyen a közlekedési tárcánál. Ott a felelősség a rendszer működtetéséért, ott értenek hozzá. Nem ez lett a döntés. Így állt elő az a helyzet, hogy az olyan állami ingatlanok, mint a Pénzügyminisztérium épülete vagy a most reflektorfénybe került moszkvai kereskedelmi kirendeltség épülete formálisan az állami vagyonkezelő tulajdonába került. És innen kezdődik minden probléma.
Adott a Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma, a neki alárendelt moszkvai nagykövet: ők elsősorban az orosz-magyar politikai kapcsolatok, másodsorban az orosz-magyar gazdasági kapcsolatok alakításáért felelősek. Jól ismert, hogy az elmúlt fél évtizedben miféle gazdasági ügyek voltak és vannak napirenden az orosz-magyar relációban. Miképpen lesz meghosszabbítva a 2014-ben lejáró földgázszállítási egyezmény? Mi lesz a Malév sorsa, ahol az orosz fél kemény tulajdonosi jogosítványokkal rendelkezik? Vásárol-e Budapest orosz metrókocsikat? Miképpen lehet elérni, hogy a Molba magát titokban bevásárló orosz cég kiszálljon a legnagyobb magyar vállalatból? Ki fogja megépíteni az új paksi erőművet? Ezen ügyletek volumene nem 5-10 milliárd forint, hanem sok száz milliárd.
Bár tényszerűen nem tudom, de igen valószínűnek tartom, hogy a sok szálon folyó orosz-magyar tárgyalások egyik alkueleme volt ez a bizonyos moszkvai telek is. Az egyikben az orosz fél engedett, a másikban a magyar. Bár az utca embere számára két-három vagy ötmilliárd forint felfoghatatlanul nagy pénz, a magyar-orosz államközi kapcsolatok rendszerében ez nem tétel. Még az is lehet, hogy akik alkudoztak, akik a jóváhagyó döntéseket hozták, rosszul mérlegeltek. De ez legfeljebb rossz döntés és nem bűncselekmény.
Csakhogy, a kettős alá-fölé rendeltség, tehát az, hogy a budapesti Magyar Nemzeti Vagyonkezelő tulajdonában álló moszkvai épületről a moszkvai nagykövetség tárgyalt, elkerülhetetlenül információtorzuláshoz, félreértésekhez és minden bizonnyal adminisztratív szabályszegések sorozatához is vezetett. A privatizáció szabályait a jogalkotó nem erre az esetre találta ki. Ami logikus és keresztülvihető egy hazai tranzakciónál, az minden részletszabályát, határidejét tekintve nem működtethető határokon keresztül. Az történt, ami ilyenkor történni szokott: az ostoba és betarthatatlan szabályokat nem tartották be.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Miért nem megy? (Ez az egész…)
Talán egy dolog van, amiben az utca embere, Bokros Lajos, Matolcsy György és egy olyan független szakember, mint Csaba László is már régóta egyetért. Az, hogy a felzárkózás szempontjából az elmúlt évtized eredménytelen volt. Magyarország az 1990-es években még élen járt a reformok terén. Ez megváltozott 2000-2001-ben. Azóta valahogy semmi sincs rendben. Tovább nőtt a csehek előnye, 2006-ban megelőztek minket az észtek, 2007-ben a szlovákok, 2009-ben utolértek minket a horvátok is. Ausztriától pedig ugyanolyan távol vagyunk, mint húsz évvel ezelőtt. Márpedig, amíg az 1 főre jutó osztrák GDP 2,5-szer magasabb, mint nálunk, addig a magyar tanárok, orvosok, rendőrök vagy a fizikai dolgozók keresete is kb. ilyen arányban fog elmaradni az osztrák bérszintektől. Ehhez jön még a nyomasztó államadósság, a magas infláció, nagy bajban vannak a háztartások, és akkor még nem is beszéltünk a kátyús utakról, a rosszul fizetett tanárokról, orvosokról stb.
A szakmai körökben és ennek nyomán a közügyek iránt komolyan érdeklődő laikusok fejében is uralkodó meggyőződés szerint alapjában véve két – egymással is szorosan összefüggő – oka van a lemaradásunknak. (Mint komolytalant, most tegyük félre az összeesküvés-elméleteket, meg azt a véleményt, hogy minden baj forrása az, hogy a komcsik az elmúlt nyolc évben talicskán lopták ki a pénzt az országból.)
Az egyik magyarázat az alacsony foglalkoztatási ráta, a másik meg az, hogy súlyos hiányosságai vannak oktatási rendszerünknek. Mint azt másutt módomban volt táblázatok és grafikonon tucatjaival illusztrálni és nagy terjedelemben kifejteni, szerintem nem itt kell keresni kudarcaink okát. Bár kétségtelen, hogy nálunk nagyon kedvezőtlen a dolgozók és nem dolgozók aránya, akik mégis dolgoznak, azok – versenytársainkhoz képest – nagyon sokat, napi 12-16 órát is dolgoznak. (Ez azért van így, mert nálunk a részmunkaidős foglalkoztatás nem terjedt el.) Így végeredményben a ledolgozott órák száma tekintetében megelőzünk egy sor olyan országot – például Franciaországot, Belgiumot vagy Olaszországot –, amelyek az 1 főre jutó GDP tekintetében jóval előttünk járnak. Igaz, Ausztriához képest van egy 10 százalékos lemaradásunk, csakhogy az osztrák gazdaság fejlettségi szint dolgában nem 10 százalékkal jár előttünk, hanem sokkal többel.
Az sem igaz, hogy a már dolgozó vagy állást kereső magyar munkaerő, vagy éppen az iskolapadból kikerülő diákjaink átlagos tudásszintje kirívóan alacsony lenne, és ezért nem találnak sokan munkát, vagy emiatt alacsony a magyar dolgozók termelékenysége. Azoknak, akik most éppen a magyar felsőoktatást akarják átszervezni, el kellene gondolkozniuk azon, hogy Ausztriával összehasonlítva egyáltalán nincs lemaradásunk a diplomások arányát tekintve – 18 százalék mindkét országban –, miközben a két ország teljesítménye között 2,5-szeres a különbség. Az sem áll, hogy az érettségi hiánya lenne a foglalkoztatási gondok oka. Nálunk az érettségivel nem rendelkező potenciális munkavállalói csoportnak csak egyharmada foglalkoztatott, miközben Portugáliában vagy Dániában az arány éppen fordított. Ott az ilyen emberek kétharmada el tud helyezkedni a munkaerőpiacon. Még Görögországban is sokkal jobb a helyzet. Ha visszamegyünk az általános iskola szintjére, ott sincs különösebben nagy baj! A 2009. évi ún. PISA felmérés (Programme for International Student Assessment) eredményei azt mutatják, hogy a 15 éves magyar diákok teljesítménye szövegértésben, matematikában és természettudományban egyaránt az OECD országok átlagának megfelelő. Nagyjából ugyanez a helyzet, ha a diákok alsó vagy felső szegmenseit nézzük. A 2006-os PISA felmérésben a finn diákok 95,8 százaléka, a magyar diákok 94,1 százaléka, az amerikaiak 91,8 százaléka teljesítette a minimum-szintet. A legjobbak aránya a finneknél 12,4 százalék, nálunk 10,3 százalék, a belgáknál 9,4 százalék, a hollandoknál 9,2 százalék, az amerikainál 7,3 százalék. Ezek is elhanyagolható különbségek ahhoz a lemaradáshoz képest, ami minket elválaszt Finnországtól, Belgiumtól stb.
Véleményem szerint gondjaink igazi oka az, hogy – egy-egy rövidebb megszakítástól eltekintve ld. Bokros-csomag, Bajnai Gordon egyéves működése – az egymást követő magyar kormányok nem igazán értik a kapitalista gazdaság játékszabályait, időnként pedig megpróbálnak direkt szembe menni a globalizált világgazdaság fő tendenciáival. Ettől működik rosszul az ország. Antal Lászlóval és Csillag Istvánnal közösen írt tanulmányunkban 2000-ben még meggyőződéssel állítottuk – Arany János szép sorait kölcsönvéve –, hogy „benn vagyunk a fősodorban” (Népszabadság, október 5.). Akkor ugyanis még tartott a rendszerváltás egyszeri, spontán lendülete. Most már régóta nem ez a helyzet, sőt a második Orbán-kormány minden eddig tett lépése és állásfoglalása azt mutatja, hogy Kompország főkormányosa még a korábbinál is határozottabb módon a főiránnyal szemben, Nyugatról Kelet felé akarja úszatni az ország hajóját.
Nagyon egyszerű lenne a helyzet, ha csak a kormánytól kellene megszabadulni. Mint azt számos alapos felmérés is bizonyította, a kormány és a közvélemény általános vélekedése – hogy ne mondjam: világnézete – sokban hasonlít egymásra. Ezért is nyert kétharmaddal a Fidesz. A magyar ember szereti a lángost, de – mint Hofi Gézától tudjuk – utálja a lángossütőt. Így gondolja ezt Orbán Viktor is. 2009 nyarán a Fidesz elnöke egy hosszabb, elméleti igényű tanulmányban egészen odáig ment el, hogy a kapitalizmust elvi síkon is szembe állította a többség, „az emberek” érdekeivel: „a piac csak a tőkével rendelkezők érdekeit védi, mert a piac meghatározó szereplőinek nem érdeke a tőkével nem rendelkezők védelme, sőt gyakorta ezzel ellentétes érdekeik vannak”.
Konrád György 1990-ből származó bon mot-ja szerint a demokráciának a kapitalizmus az ára. A szabadság mindenkié, a vagyon keveseké. A kapitalizmus – szemben az évtizedeken át sulykolt marxi tételekkel – végső soron a fogyasztók társadalma. A kapitalisták akkor jutnak profithoz, ha van valaki, aki megveszi a portékát. Önmagában a termelés ténye, a jó szándék, a szorgalom nem képvisel értéket. Ha valamire a fogyasztók nem tartanak igényt – legyen az drágán előállított magyar tej, a mellékvonalakon üresen közlekedő vonat vagy hallgató nélkül maradt vidéki főiskola –, akkor azt tovább termelni vagy működtetni súlyos pazarlás, amiért az árat végső fokon azzal fizetjük meg, hogy nem tudunk felzárkózni az előttünk járókhoz.
A globalizált kapitalista gazdaság játékszabályai – hasonlóképpen a futballhoz – viszonylag lazák. Nincs kényszer arra, hogy az NB I. szintjén játsszon minden csapat, lehet NB II-es és NB III-as szinten is focizni. Föl volt ajánlva Magyarországnak is a lehetőség, hogy lépjünk be az euróövezetbe. Volt olyan kormány, amely félszívvel akarta, a mostani még csak akarni sem akarja. Ezt is lehet, ettől még nem fognak kizárni minket az Európai Unióból, és pláne nem a világpiacról. Ha egy ország kormánya és a családok jó része is folyton úgy gondolja, hogy „ej, ráérünk arra még”, és nyakló nélkül vesznek fel kölcsönt – ezt is lehet. Mint azt az elmúlt évtizedben a kormány is meg a háztartások is tapasztalhatták, a piacon normális körülmények között mindig vannak olyan megtakarítók, akik magas kamat fejében szinte a végtelenségig hajlandók kölcsönt nyújtani. Ha egy ország kormányainak és közvéleményének fejében az alacsony infláció kultúrája nem tud meghonosodni, akkor a külvilág belenyugszik abba is, hogy nálunk magas az infláció. Ha egy kormány rövidlátó módon, meg pusztán dacból is államosítja 3 millió polgárának magánnyugdíj-vagyonát – a világ azt is tudomásul veszi. Sem a kapitalizmus, sem a globalizáció nem jelenti a nemzeti szuverenitás feladását. A nemzeti kormányok mozgástere továbbra is óriási.
Orbán Viktor szemlátomást meg van győződve a saját igazáról. Ady gyönyörű soraival szólva:
Ilyen vagyok, így van jól.
Ez a szemem, így látok,
Ez a sorsom, tehát szent,
Magyar dölyffel fölrugom,
Hogyha bánt és nem ért meg,
A világot.
A rendszerváltás idején a Fidesz még a modernizáció és a piacgazdaság pártján állt. A III. Magyar Köztársaság tragédiája, hogy a felcsúti gyermekévek során megsérült személyiségű Orbán Viktor miniszterelnökként maga alá tudta gyűrni saját pártját, hogy felnőttként Felcsútnak bizonyít, vagyis a felcsúti közönség ízlése és elvárásai szerint viszi az ország ügyeit – akár a világ ellenében is.