Kit véd Paul Hefty?

Régi tervem – többhónapos –, hogy megkérem Paul Heftyt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung szorgalmas Magyarország-szakértőjét, vagy ne nyilvánítson véleményt arról, ami nálunk történik, vagy vegye a fáradságot, lépjen ki a saját németországi tapasztalatainak köréből, és fektesse be azt a nem kevés munkát, ami a magyarországi viszonyok ismeretéhez és értéséhez szükséges. Csak azért, hogy némi fogalma legyen mindarról, amit mi, itt élve, tapasztalatként felhalmoztunk, és értse a belőlük leszűrt következtetéseink alapjait és megalapozottságát.

Úgy ugyanis nehéz vitatkozni, hogy a mi magyar tapasztalatainkat a saját német tapasztalataihoz méri, a mi magyar kormánybírálataink okait a német demokrácia bírálatának okaival veti össze, így aztán nem látja, és sohasem fogja látni a meghatározó és sajnos húsbavágó különbségeket.

Félreértések elkerülése végett: nem elhallgattatni akarom Paul Heftyt, csak egy normáról beszélek. Úgy gondolom, felelős újságíró vagy hallgat, ha valamiről nincsenek alapos és viszonylag pontos ismeretei, vagy megszerzi őket. Hogy Paul Heftynek nincsenek ilyenjei, arra egyszerű rájönnie: csak fel kellene tennie a kérdést, vajon mi az oka, hogy szinte mindenki vele szemben halad az autósztrádán. Azaz el kellene gondolkoznia azon, vajon miért van ennyire egyedül az Orbán hatalmi gyakorlatát és hatalomgyakorlásának tendenciáit védő-magyarázó véleményével, Magyarországon is, külföldön is. A könnyebb út persze itt is adott: az igazság és méltányosság pátoszával felruházott újságírói ethosz, amely a világgal szemben is megvédi a gyengébbet, az igazságtalanul bíráltat, a félreértettet, esetünkben a jó szándékú politikuszsenit. Önmagában ezeket a minősítéseket is vicces Orbán nevével együtt olvasni, pedig Hefty magatartása mögött ez a hamis ethosz áll, és nem több. Csakhogy túl azon, hogy ez a tetszetős újságírói magatartás valóban hamis, mert formális, valóságidegen (doktrinér) elvi-erkölcsi szempontok mozgatják, még egy nagy baja van: hogy más emberek bőrére megy. A miénkre, akik itt élünk.

Mondom, régi tervem ez. Gyakorlatilag azóta nem jutok hozzá, hogy megvalósítsam, amióta Paul Hefty nagy számú Magyarországról szóló írásának szemléit olvasom rendszeresen a saját híreinkben. Most azonban, hogy Kornai János személyében* nem egy elfogult és véresszájú magyar újságírót (akinek, gondolom, bennünket, liberális Orbán-bírálókat tart), hanem egy olyan embert oktat ki **, aki hatalmas tapasztalati és ismeretanyag birtokában, egy életen át szakadatlanul gyarapított elméleti felkészültséggel és értelmiségi felelőssége teljes tudatában ír terjedelmes és minden állítását érvekkel alátámasztó elemzést a magyar helyzetről, kénytelen voltam átlépni az örökös időhiány akadályán. Hangsúlyozom, nem a „nagynevű szerző” tekintélyét védem, hanem én úgy ítélem meg, hogy Kornai Jánosnak ezt a dolgozatát, ahogy egész életművét sem lehet felületes értésről tanúskodó hányaveti érvekkel elintézni, ráadásul, ismétlem, Németország demokráciagyakorlatából merített ellenérvekre alapozva. Ez méltatlan a Kornai-tanulmány színvonalához, attitűdjéhez, céljához, és igen, végső soron a szerző tekintélyéhez is. Különösen hogy Magyarországon hosszú évek óta megszokott fideszes – nem általában politikai, hanem fideszes – gyakorlat a „tekintélyek” alpári hangvételű és nemtelen célokat szolgáló rágalmazása, lejáratása, hiteltelenítése. Talán Paul Heftynek ezek a masszív tendenciák is elkerülték a figyelmét. (Azt meg kifejezetten sértőnek tartom, hogy Hefty szerint „Kornai nem is tudja, mennyire hasonlóak az ő aggályai és Orbán gondjai”. Ez a mondat egy felelős értelmiségit és egy felelős politikust állít párhuzamba. Csakhogy Orbán nem az ország állapotáért érez felelősséget, hanem a saját és pártja hatalmának kiteljesítéséért. Az ország állapotát ehhez igazítja hozzá. Elképesztően méltatlan az összevetés.)

Paul Hefty szemmel láthatólag az egész Fidesz-működést nem érti. Nem érti Orbán személyiségét és több mint másfél évtizedes politikáját, pláne nem a kettő összefüggését, és nem érti Orbán és a pártja viszonyát. Nem érti, hogy itt nem egy többé-kevésbé demokrata politikusról van szó, hanem egy hatalmi ragadozóról, aki türelmetlenségében és mindenevőségében jéghideg fejjel és a puszta fogával tép szét minden útjában álló akadályt. (Bár túlzok, hiszen Orbán kétségkívül ügyel a látszatra, különben nem énekelne eközben a magyar ember és nemzet szívéhez szóló bülbüldalokat). És nem érti, hogy Orbán pártja régóta ehhez a személyiséghez és attitűdhöz van szabva: felhajtója a vadásznak.

Nem ismétlem meg Bauer Tamás érveit. Bár érdemes lenne, ha másért nem, azért, hogy Paul Hefty még egyszer kénytelen legyen újraolvasni őket. Első olvasásra ugyanis láthatólag nem értette meg Bauer világos példáit a két ország demokratikus gyakorlatának különbségeiről. Sem azt nem értette meg, hogy látszólag hasonló jelenségek messze nem ugyanazt a hatalmi törekvést és működést takarják, sem azt, hogy az Orbán-féle cselekvés elemei szerves rendszerré, más minőséggé állnak össze, sem azt, hogy Magyarországon nem antidemokratikus kilengésekről, a Nyugaton megszokott demokrácia szerves módosulásairól, netán defektjeiről van szó, hanem tudatos és módszeres leépítéséről mindannak, ami a nyugati világ liberális demokráciáit életképessé és működőképessé teszi.***

A „felületes értésről tanúskodó hányaveti érvekhez” csak két illusztráció. Hefty azt írja, bizonyítandó, hogy Németországban sincsenek pártoktól független vezetők a hatóságok élén: „A különbség Magyarországgal szemben csak az, hogy senki nem vonja kétségbe az illető korrektségét csupán azért, mert pártkarriert futott be.” Jól odaszúr tehát Kornainak is, és mindannyiunknak, akik nemcsak a jogállami-politikai garanciákat hiányoljuk a hatósági működés szabályozásából, hanem a Fidesz sok-sok éves gyakorlatával, személyzeti politikájával és egész politikájának lényegével tisztában vagyunk, tehát tudjuk, mit takar a saját emberek kinevezése. Olyan sokszor leírtuk már, mások is, én is, hogy szégyellem elismételni: a Fideszhez és holdudvarához tartozás kritériuma hosszú évek óta a személyi szuverenitásról való lemondás. A Fidesz egy olajozottan működő hatalmi gépezet, amelyben mindenki fogaskerék, és a fogaskerekeket kizárólagos joggal a „nagy alkotó” rendezi össze gépezetté és működteti. Ahogy Orbán az elmúlt egy-másfél évtizedben kiszórt mindenkit a pártjából, de még a környékéről is, aki nem illeszkedett hézag- és vitamentesen a neki kijelölt helyre, ugyanígy azonnal kiszórná most helyzetbe hozott bizalmi embereit is, mihelyt felmerülne bennük, hogy akinek Isten széket adott, (saját) észt is adott hozzá. Ők nem a közügyek intézői, a közösségi problémák megoldói, hanem készenlétben tartott pörölyök, amelyek csapásirányát és -gyakoriságát központilag és az uralom kiteljesítésének szempontjából határozzák meg. Nem az emberi rosszindulat és nem is a politikai ellenszenv miatt vonjuk tehát kétségbe a Fidesz „illetőinek” korrektségét, hanem a saját tapasztalataink-ismereteink alapján.


Misinterpretations – flickr/gydnew (részlet)

A másik Hefty-példám akkora közhely, hogy ezt meg ezért szégyellem cáfolni. A Fidesz egyik hazug védekezéséről-támadásáról van szó (náluk a kettő ugyanaz), amelyet láthatólag Hefty is minden további nélkül a magáévá tett. Hogy ugyanis „Kornainak az a baja a mostani magyar kormánnyal, hogy a Fidesz-szövetség kétharmados parlamenti többséget nyert el, és ezért teljes jogosultsággal alkotmányos módon úgyszólván azt csinál, amit akar.” Ez az „úgyszólván azt csinál, amit akar” azonban nem elvi kifogása sem Kornainak, sem senki másnak a Fidesz kétharmadával szemben. A kétharmados hatalomgyakorlásnak ugyanis világosan olvasható konkrét tartalma van. Ez az, amiről azt mondtam az imént, hogy „az Orbán-féle cselekvés elemei szerves rendszerré, más minőséggé állnak össze”, mert a demokrácia, benne az emberi szabadság garanciarendszerének teljes felszámolásáról szólnak. Nem a kétharmaddal van tehát baj, hanem azzal, amire Orbán használja ezt az imént jellemzett kétharmados gépezetet. Ha Paul Heftynek az ellen van kifogása, hogy Kornai és a magyar értelmiség nagy része tiltakozik az ellen, hogy őt magát és polgártársait újból alattvalói létre kényszerítsék, szívesen meghallgatom, miért elítélendő ez. Még ha az 53 százalékos népakarat a demokrácia (a személyes szabadság) felszámolásával bízta volna meg kedvencét, akkor sem fogadnám el, hogy ezt némán tudomásul kell venni. De nem ezzel bízta meg. Nem tudjuk, a magyar választó sem tudja, mivel bízta meg, hiszen a választók nagy része csak azt tudta biztosan, hogy elege volt a szocialistákból, és ehhez az alapérzülethez csak az orbáni üres lózungokat kapta programként. Nem mondták meg neki, hogy hagymázas gazdasági elképzelések megvalósítása érdekében elveszik majd a pénzét, és azt sem, hogy az államgépezet Fidesz-típusú átalakítása érdekében semmibe veszik majd az emberi méltóságát és a szakmai lelkiismeretét. És semmi mást sem mondtak meg neki. De ez részletkérdés.

Egyszóval: jó lenne tehát nem azt magyarázni Németországból a németeknek, hogy Magyarországon elvetemült baloldali vagy liberális ámokfutás zajlik a kétharmados többséggel felruházott és jószándékú jobboldali konzervatív kormány ellen. Mert ennek a mondatnak egyetlen állítása sem igaz. És mert – megismétlem – a méltányosság és tárgyilagosság álarcába bújt hamis újságírói attitűd a mi esélyeinket rontja. A miénket, akik itt élünk. Orbán ugyanis velünk nem áll szóba. Nem csak velünk nem, a saját szavazóival sem, hiszen például sok magánnyugdíjpénztár-tag fiatal ember szavazott a Fideszre. Nem tudom, egyáltalán észrevette-e Hefty azt a sajátos képmutatást, amellyel Orbán – némi nyomásgyakorlásra ugyan – a külföld felé a józan, tárgyalásra kész politikus arcát mutatja (már ha nem bújik ki a harcias szög a zsákból), itthon viszont csak a diktátumok módszerét és nyelvét ismeri, még akkor is, ha Paul Hefty megtévesztésére a nemzeti együttműködés szólamaiba burkolja (lásd bülbüldalok). Úgyhogy nekünk, a liberális demokrácia híveinek pillanatnyilag – ezt hangsúlyozom, bízva abban, hogy ez nem sokáig marad így – az egyetlen esélyünk, hogy a külföldi sajtó és a politika úgy-ahogy kordában tartja az elszabadult ágyúgolyót. Paul Hefty a félretájékoztatásával a mi esélyeinket rombolja. És vajon kiét védi?


Mihancsik Zsófia                  



* Lásd Paul Hefty írását a Népszabadságban: A valóság mégiscsak más

** Ezek sajnos ostoba és sokszor tudatlan kioktatások. Egy részüket cáfolta Bauer Tamás (A szabadság alapfogalmai), és részben Vásárhelyi Mária (Hefty szerint a világ…). Én nem írom le, miért tartom ostobának vagy éppen tudatlannak őket, mert akkor három napig írnám ezt a cikket. Szerintem az alábbi idézetek önmagukért beszélnek – némi gondolkodás után mindenképp. (Kívánságra bármelyiknél részletezem az indokaimat.)
„Mint politológus azon csodálkozom, hogy a polgári demokrácia ’legfontosabb közös vonásait’ le lehetett írni a pártok említése nélkül. A hatalmi ágak Kornai állítása ellenére egyáltalán nincsenek szigorúan szétválasztva.”
„Kornai aggálya, hogy minden a ’centrális erőtérben’ dől el, biztos elillanna, ha Magyarországot Ausztriához hasonlóan kilenc tagállamra tagolnák, és az Országgyűlés mellé berendeznének egy második kamarát, egyfajta felsőházat.”
„…nem az történt, amit Kornai úgy ír le, hogy ’a törvényjavaslatok elfogadását széles körű viták és egyeztetések előzik meg’. Persze évi két-háromszáz új törvényt vagy módosítást nem is tud a társadalom ’széleskörűen’ megvitatni.”
„Kornai rossz néven veszi a Fidesz elnökétől, hogy uralmát ’akár 15-20 évig is’ fenn akarja tartani. Helmut Kohl példája mutatja, hogy ez sem antidemokratikus, ez sincs kizárva… Kohl ezért antidemokrata volt? És ha nem, akkor miért volna Orbán ugyanolyan célkitűzéssel kétesebb demokrata?”
„Kornai alapvető kritikája ott veszti el a talajt, amikor bevezetésként kijelenti: nem arról szól a cikke, hogy milyen állapotban volt az ország, amikor az új kormány átvette az irányítást.”
„Egyben viszont alaposan téved a nagynevű szerző: Magyarország gazdasági rendszere nem a kapitalizmus, hanem a szociális piacgazdaság.”
„Ahogyan a magyarok nem fogadnak el egy autokrata rendszert, úgy nem fogadnak el egy kapitalista rendszert sem, melyről Kornai írja: ’sőt, előnyben részesít egy stabil és erőskezű diktatúrát egy ingatag és gyengekezű demokráciával szemben’.”

*** Lásd például Niedermüller Péter írását: „Európáról sokféle összefüggésben szoktunk beszélni. Leggyakrabban talán mint politikai közösségről, amely azonban elválaszthatatlan Európa kulturális közösségként vagy egységként való felfogásától. E megközelítés szerint Európa olyan civilizatórikus teret alkot, amelyet a közös történelem, a közös történeti tapasztalatok, a közös kulturális gyökerek és hagyományok – pl. az antik, a reneszánsz, a felvilágosodás gondolkodásbeli, filozófiai öröksége –, a kereszténység vallási és morális öröksége, valamint a liberális demokrácia eszméje és gyakorlata határoz meg.” „Európa kulturális hegemóniájának a megkérdőjeleződése azonban biztosan nem jelenti, nem vonja maga után a liberális demokrácia hagyományainak a megkérdőjelezését. De aligha tekinthető véletlennek, hogy a hazai jobboldal nem ezt keresi, nem ezt hiányolja, hanem a keresztény Európa, a kulturális felsőbbrendűség mítoszát siratja [kiemelések tőlem].”
Vagy Széky János írását: „Alkotmányos liberális rendszerben, ahol korlátozott a demokrácia, például Szingapúrban – írja Zakaria –, jobb élni, mint akár diktatúrában (pl. Kadhafi Líbiájában), akár illiberális demokráciában (mint Mečiar Szlovákiájában).” „Az illiberális demokráciák abból nyerik legitimitásukat, és ekképpen az erejüket, hogy tűrhetően demokratikusak. És fordítva az illiberális demokrácia legnagyobb veszélye az – nemcsak a saját népére nézve –, hogy lejáratja a liberális demokráciát, árnyat vet a demokratikus kormányzásra.”
És lásd Orbán számos megnyilatkozását, amellyel maga is vaskosan hozzájárult ahhoz, hogy a „liberális” kategória (értékrend, személyiség, demokrácia) Magyarországon szitokszó lett.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!