Két kérdés

Első kérdés: Cohn-Benditre kiadták a kilövési engedélyt?

Aki még nem olvasta, javaslom, olvassa el Daniel-Cohn Benditnek, az európai zöldek társelnökének rövid strasbourgi felszólalását. Azzal kezdi, hogy tisztázza a viszonyát az egykori Magyarországhoz és az egykori Orbánhoz. Híve volt mind a kettőnek. Aztán elmondja, miért nem híve ma már Orbánnak. És mond négy nagyon pontos mondatot. Mert Orbán „európai populista-nacionalista, aki egyszerűen nem érti a demokrácia lényegét és szerkezetét.” Mert „a tájékoztatásnak éppen hogy zavarnia kell a politikát. És zavar is bennünket, olykor rosszul is esik!”. Mert Lukasenka és Kína is „kiegyensúlyozott tájékoztatást akarnak”. Mert „demokrácia még sohasem halt meg azért, mert túl nagy volt a szabadság. A demokráciák akkor halnak meg, amikor elkezdik korlátozni a szabadságot.”

Orbán Viktor a strasbourgi ülésteremből távoztában Cohn-Bendittel nem fogott kezet. Észrevette ezt nemcsak a magyar, hanem a külföldi sajtó is (lásd a Le Figaro írását). Igen kulturált magyar jobboldali hagyomány ez, de ezt csak mi tudjuk, a külföld még csak most kezdi tanulni. Előtte Bayer Zsolt már lezsidózta Cohn-Benditet (amiről szintén nemcsak a hazai, hanem a tekintélyes európai konzervatív sajtó is beszámolt, lásd a Die Welt cikkét) – ez a most már két évtizedes magyar gyakorlat (váltott szereplőkkel) is csak most kezd derengeni Európának. A jobboldali sajtó természetesen nem feledkezett meg Daniel Cohn-Bendit 68-as „vörös” múltjáról sem. Zsidó kommunista európai, aki bántja Magyarország megkérdőjelezhetetlen tekintélyét és kétharmados miniszterelnökét, azaz a hazát és a magyarságot.

Nem tudom, hogy ezek után szükséges volt-e még kiadni ezt a bizonyos kilövési engedélyt, sőt utasítást. Oly sokszor és oly sok emberre kiadták már Magyarországon, oly jól működik már a végrehajtó gépezet, legyen szó a polgári körökről, a fideszhű sajtóról és „értelmiségről”, az utcán kereplő-sípoló-üvöltöző hölgyekről és urakról, Budai Gyuláról vagy a magyar internetet szeméthalmazzá silányító hivatásos, erőteljesen vagy csak szőrmentén náci „kommentelőkről”, hogy talán már szólni sem kell. Magától is megszülethetett a Daniel Cohn-Bendit called upon to apologize című felhívás a Facebookon (mármint hogy kérjen bocsánatot az illető úr), mert „megsértette Magyarországot”. Jó kurucinfós hagyományként megadják az email-címét is (a telefonszáma csak napok kérdése lehet), hogy el lehessen tömíteni a postaládáját felháborodott magyar e-mailekkel.

Más kérdés, hogy ha Daniel Cohn-Bendit megkapja a szép számú tiltakozó levelet (már 45-en kedvelik az oldalt ), nemigen fogja érteni, miért küldenek neki olyan leveleket, amelyekben Orbánt és a magyar nemzetet szólítják fel bocsánatkérésre („We demand a public appology from Orbán Viktor, as well as from the Hungarian Nation”), de majdcsak elmagyarázza neki valaki, hogy az idegen nyelvekkel hadilábon áll ez az amúgy magas kulturáltságú ország, ugyanis nincs szüksége rájuk, jól elvan a sajátjával.

Azon meg már nem is csodálkozunk, mi, itthon, ahol a haza nem lehet ellenzékben, hogy azok, akik az oldalt elindították a Facebookon, „a magyar nép”-nek nevezik magukat.


Weakness and strength - flickr/rocketjim54

És ezek után jöjjön a második kérdés: nincs-e mégis igazuk azoknak, élükön Orbánnal, akik azt állítják, hogy Daniel Cohn-Bendit, valamint az összes Cohnok és Schiffek, valamint a teljes európai és nem európai konzervatív, baloldali, liberális sajtó, meg számos európai politikus és mindenki a világban, aki elítélő véleményt nyilvánított (másfajta csak elvétve akadt) az elmúlt fél év magyarországi fejleményeiről, az Orbán-féle kormányzásról és a magyar médiatörvényről, az Magyarországot, a magyar népet sértette meg?

Nemcsak a facebookos kezdeményezésről van szó, nemcsak a teljes jobboldali politikáról és médiáról (plusz közszolgálat), hanem a Szonda Ipsos felméréséről is, amely azt mutatja, hogy mindaz a bűn, amit Orbánék elkövettek a magyar demokrácia, a magyar jogállam, a „magyar emberek” tulajdona, szabadsága és méltósága ellen, a magyar népnek meg se kottyan. Tudom, sok az a 43 százaléknyi bizonytalan. Azt is tudom, hogy az ellenoldalon gyakorlatilag nincs kínálat és vonzerő. (És ismét elmondom: ha ezek az ellenzéki pártok maradnak, 2014-ben sem lesz. Lásd Esztergom tragikus példáját, ahol értelmes ellenzéki kínálat híján fideszes többségű önkormányzatot választottak a fideszes polgármesterrel szemben megszavazott független jelölt mellé). De ismerem a mai ellenzéki tüntetések létszámát (néhány száztól tízezer főig). Látom a szakszervezeti tiltakozások hiányát (hogy aztán ez vezetői kivárás–helyezkedés-e vagy vezetői kényszerhelyzet, mert nem lehet tüntetést szervezni ott, ahol a tagság nem akar tüntetni, nem tudom). Magyarország a nem jobboldali írott és internetes sajtótól eltekintve hallgat. Orbán vezetésével némán gyalogol bele a chávezi rendszerbe. Nem mutat erőt az erővel szemben. Mert nincs ereje vagy mert nem is érzi, hogy szüksége lenne rá, nem tudom. Lehet, hogy ennek az lesz a következménye, hogy egyszer tényleg robbanni fog a magyar felháborodása. Ha így lesz, csak azért lesz így, mert nem tudja, nem érti, hogy a robbanás emberhalált jelent és a féltve őrzött nyugalom és biztonság teljes felborulását. Mert sohasem segítettek neki abban, hogy tudja és értse, a lázadás elkerülésének egyetlen módja a szívós ellenállás, az első gyanús pillanattól-eseménytől kezdve. Más szóval a polgári önérzet, öntudat és bátorság. És ezért nemcsak a Fidesz, nemcsak az MSZP, nemcsak a gazdasági és pénzhatalmak („oligarchák”), nemcsak a különféle intézmények és szervezetek felelősek, hanem a magyar nyilvánosság hivatásos és értelmiségi szereplői is. Azaz mi mindannyian.

Akkor miért is nem mi, valamennyien, együtt vagyunk a címzettjei Cohn-Bendit ostorozásának? Hiszen mit mondhatott, mire hivatkozhatott volna, ha nemcsak a múlt, hanem a jelen Magyarországához is tisztázni akarja pozitív, elismerő viszonyát?


Mihancsik Zsófia                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!