Guardian: A társadalmat végletesen megosztó populizmusról

 

 

A The Guardian című brit lap A gond a populizmussal címmel közölte a populizmus és szélsőségesség kutatásával foglalkozó neves holland politológus, Cas Mudde cikkét. A görögországi Szirizához és a spanyolországi Podemoshoz hasonló politikai tömegmozgalmaknak láthatólag van vonzerejük, de illiberalizmusuknak tagadhatatlanul van sötét oldala.

A baloldali populista pártok – mint a görög Sziriza, vagy a spanyol Podemos – legutóbbi választási sikerei új lendületet adtak az Európában a populizmusról folyó vitának. Mindeddig a populizmust szinte kizárólag a szélsőjobboldalhoz kötötték, ami, helytelenül, a populizmus és az idegengyűlölet egybeolvasztásához vezetett. A populizmus eredeti formájában olyan ideológia, amely úgy tekinti a társadalmat, mint amely végső soron két homogén és egymással antagonisztikus ellentétben álló csoportra oszlik: „a tiszta népre” és „a korrupt elitre”, és azzal érvel, hogy a politikának a nép általános akaratát (volonté générale) kell kifejeznie. Ezt a populista politikusok szinte mindig más ideológiákkal kötik össze, például a nativizmussal a jobboldalon és a szocializmussal a baloldalon.

Néhány évvel ezelőttig az európai elitek között konszenzus volt abban, hogy a populizmus nem eleve rossz. „A „demokrácia betegségeként” vetették el, vagy ahogyan Richard Hofstadter amerikai történész írta a hatvanas években, „a politika paranoid stílusaként”. A baloldali populista mozgalmak és pártok felemelkedését úgy értékelték, mint ami változást hozott a nyilvános vitában, és ezt különösen Chantal Mouffe és az elhunyt Ernesto Laclau követői állították, akik azzal érvelnek, hogy a populizmus valójában a demokratikus politika esszenciája. Nézetük szerint a populizmus jó a demokráciának; a liberalizmus az igazi probléma. Egyszerűen szólva: mindkét félnek igaza is van, meg nem is. A populizmus és a liberális demokrácia összefüggése komplex, és magában foglalja a jót, a rosszat és a csúfat.

A legfőbb jó az, hogy a populizmus azokat a kérdéseket állítja előtérbe, amelyek valóban érdeklik a lakosság nagy részeit, de amelyek megvitatását a politikai elitek el akarják kerülni; gondoljunk csak arra, hogy mit jelent a bevándorlás a populista jobboldal, vagy a megszorítások a populista baloldal számára. Különböző pártok vezetői összeállhatnak arra, hogy ne engedjék napirenden szerepelni azokat a témákat, amelyek megosztják a választókat – például az európai integrációt, vagy a bevándorlást.

Más esetekben ennél is tovább mennek, amikor vitatott területeket teljességgel kizárnak a demokratikus folyamatokból úgy, hogy ezeket független, technokrata intézmények (például a bíróságok vagy a központi bankok) felelősségi körébe helyezik. A politikai elitek sok esetben összejátszottak a kulturális és a gazdasági elitekkel, gyakorlatilag nem hagyva helyet a demokratikus ellenzéknek. A mexikói Benjamin Arditi politikafilozófus szavainak parafrázisával: ezekben az esetekben a populizmus úgy viselkedik, mint egy díszvacsorán a részeg vendég, aki nem tartja tiszteletben a nyilvános beszéd szabályait, hanem kimondja a társadalom fájó, de valós problémáit.

A fő rossz, hogy a populizmus monista és moralista ideológia, amely tagadja az érdekek és a vélemények „népen” belüli eltérésének létezését, és elutasítja a politikai ellenfelek legitimitását. Mivel a populisták a vox populi, vagyis az egész nép hangja, mindenki, aki eltérő nézeteket vall, „speciális érdekeket” szolgál, azaz az elitet. Tekintve, hogy az alapvető megkülönböztetés az igazi nép és a korrupt elit között van, minden kompromisszum a nép korrumpálásához vezetne, és ezért elutasítandó. Ez a hajthatatlan álláspont polarizált politikai kultúrához vezet, amelyben a nem populisták populizmus-ellenessé válnak.

A populizmus akkor válik kellemetlenné, amikor hatalomra kerül. Ha arra kényszerül, hogy megosztozzon a hatalmon nem populistákkal, akkor az eredmények – a pozitívak és a negatívak egyaránt – általában csekélyek (gondoljunk az Osztrák Schüssel-kormányra, amelyben helyet kapott a szélsőjobb populista Osztrák Szabadságpárt, az FPÖ.) A populizmus negatív színben való megjelenése gyakran korlátozott még akkor is, ha – mint most Görögországban – a populisták uralják a kormányt, de nem azért, mert nem próbálkoznak. Az olyan populisták, mint Silvio Berlusconi Olaszországban, a Kaczynski fivérek Lengyelországban vagy Vladimir Meciar Szlovákiában rendszeresen megpróbálták megkerülni vagy aláásni az ellensúlyozó erők, például a független bírák és a politikai ellenzék hatalmát. Legtöbb esetben sikeresen szálltak szembe velük a politikai struktúra más részei – gyakran külső befolyások, leggyakrabban az Európai Unió segítségével.

Mindazonáltal a jelenlegi magyarországi és venezuelai helyzet megmutatja, mire képes a populizmus, ha teljesen az ellenőrzése alá von egy országot. Az olyan vezetők, mint Orbán Viktor vagy Hugo Chavez a választásokon szerzett figyelemre méltó többséggel olyan új alkotmányt vezettek be, amelyek jelentősen aláássák a liberális demokrácia fékeit és ellensúlyait. Ráadásul lojális embereket helyeztek az olyan, nem a többségtől függő intézmények élére, mint a bíróságok és más ellenőrző testületek, gyakran a törvényhozási ciklusnál messze hosszabb időre. Minden ellenzéki erőt közömbösítenek jogi és jogon kívüli nyomásgyakorlással, az adóhivatali vizsgálatoktól a médiaengedélyek megújításának elutasításáig.

Röviden: a populizmus illiberális demokratikus válasz a nem demokratikus liberalizmusra. Bírálja, hogy az elitek fontos témákat kizárnak a politikai napirendből, és újrapolitizálásukat követeli. Ennek azonban ára van. A populizmus fekete-fehér nézetei és kompromisszumra képtelen álláspontja polarizált társadalomhoz vezet – amiért természetesen mindkét felet terheli felelősség –, és többségelvű szélsőségessége megtagadja az ellenfelek nézeteinek legitimitását és gyengíti a kisebbségek jogait. A baloldali populizmus a jobboldali populizmusnál gyakran kevésbé kirekesztő, de a fő különbség a kettő között nem az, hogy kirekesztenek, hanem az, hogy kit rekesztenek ki, amit nagyrészt a kísérő ideológiájuk – nevezetesen a nacionalizmus, vagy a szocializmus – határoz meg.

 

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal