Mínusz 17

 

Semmi baj a társadalmi mobilitással. Nem akarom a hétvégi boltbezárásokra fogni. Most csak egy baráttal megy el Pécsről. És az országból is. Elkezdtem összeszámolni, mennyien mentek el a városból azok közül, akiket szeretek, akiket barátoknak, közeli ismerősöknek tartok. Két-három éve éltem meg azt, hogy ha felhívtam valakit, vagy ki sem csöngött, vagy azzal kezdte, hogy gyorsan mondjad, Hollandiában vagyok. Angliában, Ausztriában, Németországban. Ma már nem él a régi mobilszámuk.

Hiányoztok.

(hiány) fn. tt. hiány-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a v. ~ja. 1) Valaminek nem léte, üresség, szükség. Pénz hiányában lenni. Fában, gabonában hiányt szenvedni. 2) Fogyás, fogyatkozás. Hiányt okozott mindenféle eleségben a hadi táborozás. 3) Valamely tulajdonságnak, szükséges kelléknek nem léte, különösen erkölcsi fogyatkozás. Valamely műnek a hiányait kimutatni, megróni. Ezen dologban semmi hiányt nem találok. 4) A szám- és betűvetéstanban némelyek a latin minus műszó magyarítására használják, pl. 10–4=6 (mondd: tíz, hiány v. hía négy, annyi mint hat); a plus pedig meg 1+1=2 (egy meg egy annyi mint kettő)

Magyar nyelv szótára (1862)        

Mínusz egy: 2015. február 6. Belvárosi délutáni séta Pécsett a szakadó hóesésben. Busz már vagy egy órája nem jár, a polgármester pár napra rá megígérte, kivizsgáltatja, hogy szabotázs történt-e. A buszokon nyári gumi van persze – ezt még korábban, interjúkészítés közben tudtam meg, hogy nincs az a pénz, amiből téli gumi jutna az összes buszra. Szembe jött egy régi barát (negyven körüli). Egy kapualjba húzódtunk, pár percet beszéltünk – többre nem jutott idő. Mondta, úgy másfél éve hazajött vagy tíz évnyi tengerhajózásból megszedte magát, itthon pénztárosnak állt, nem ért semmihez, csak érettségije van. Most újra útra kel, muszáj, mert márciustól nincs munkája, kirúgták a multitól. Elég volt, mondta, tévedés volt visszajönni. „Úgy hiányzott ez a vasárnapi boltbezárás Magyarországon, mint a teleszkópos szelfi bot! Kereszténydemokrata országgyűlési képviselő fizetett nálam két hete. Vasárnap. És nem kenyeret vett vagy tejet. Chipset, ropit, üdítőt, sört és pezsgőt. De engem már nem csapnak be többet. Én ide többet csak vendégként jövök, évente talán csak egyszer.” Látszott, hogy komolyan gondolja. Megölelt. És hogy majd a Facebookon tartjuk a kapcsolatot.

Mínusz kettő: magyar-történelem szak (40 körül). Kollégiumi nevelő egy baranyai kisvárosban. Pár éve nyáron ültünk egy teraszon, mondta, hogy kilátástalan ez az egész. Nemhogy lakása nem lesz így a büdös életben, hanem semmije. Ha albérletbe megy, akkor harminc év alatt fog összerakni egy panellakásra valót. A húga az íreknél dolgozott, ment utána. Egy boltban pakol. Évek óta ugyanott, szeretik, megbecsülik. Nyaranta egy hónapot utazgat Németországban. Télen is utazik két hetet. Karácsonykor és nyáron is pár napra hazajön. Vesz egy szatyor könyvet, viszi olvasni. Nem fog hazajönni többet. Se Pécsre, se az országba.

Mínusz három: halász-technikus (44 éves). Nem volt melója. Hányódott ide-oda. Nem vagyok zseni – mondta, nem volt annyi eszem, mint neked, még egyetemre sem jutottam be. De szeretett dolgozni, csak mindig azt érezte, hogy nem fizetik meg. Aztán megelégelte a három műszakot. Meg hogy az anyjával élt 35 évesen, és hogy csak bicajjal járt. Aztán hajósnak állt. Háromszor annyit tesz félre havonta, mint amennyit én keresek. Néha dumálunk. Kapok egy-egy sms-t. Karácsonykor: Üdv Hawaiiról, a világ legjobb biciklis terepéről! De imádja Antiguát, szeret Alaszka felé hajózni. Napi pár óra szabadideje van csak, amikor dolgozik. Három hónapig tizenkét órát dolgozik. Aztán három hónapig pihen. És tényleg Hawaiin szeret bicajozni! Haza fog jönni?
 

Forrás: westmauicycles.com


Mínusz négy
: hegesztő (41 éves). Hollandia, Spanyolország, Belgium, Norvégia. Épülő erőművek. Gáz-, olajvezetékek. Saválló tartályok. Még apám biztatta, hogy menjen külföldre. Csellengő kiscsávó volt, aztán összejött neki. Most havi egymillió fölött keres. Itthon a tizedénél kapott kicsit többet. Ha hazajön, végigjárja a rokonságot. Próbálják megpumpolni – ő így meséli. Évek óta tervezi, hogy vesz egy hatalmas falusi házat, hogy elférjen ott a boronája. Mert az is van neki. Az anyjáért aggódik, más nem köti ide. Haza fog jönni?

Mínusz öt: értelmiségi. Ötven feletti nő. Középvezető volt Pécsett. Lelkiismeretes. Kínosan precíz. A feletteseinek kínosan. Kirúgták. Állástalanul tipródott. Hol éhezett, hol valamilyen munkanélküli támogatással dolgozott ideig-óráig. Ahogy lejárt, kirúgták. Biztos benne is volt hiba. Aztán elment külföldre. Nem sikerült, fél év után hazajött. Újra éhezett, értelmiségi közmunkássá lett. Az anyjánál lakott, hogy takarékoskodni tudjon. Olyan sovány lett, mint egy agárkutya. Újra kiment. Bébiszitter. Tanulja a nyelvet. Készül újrakezdeni. Újraépíteni. Bizonyítani szeretne. A fiának. A menyének. Hogy nem fölösleges ember. Hogy nem kell leírni. Hogy jó ember. Hová tud hazajönni?

Mínusz hat: művész, túl az ötvenen. Évek óta nem kap munkát, mindig a következő pályázatban bízik. A nyolcvan fölötti anyja tartja el. Aki a ház egyetlen szobáját fűt, úgy 12 fokosra. Az unoka külföldön tanul. Fél éveket. Dúl a vita, hogy menni kell, maradni, hogy büszkeség, hogy itt van dolgunk, hogy belepusztulunk. (Ha megyünk? Ha maradunk?) Három generáció, három nő. Egyik okosabb, mint a másik. A legfiatalabb már nem jön haza. Egyik évben felszolgál éjjel Londonban. Másik évben takarít berlini lépcsőházakban. Gyönyörű, okos, tehetséges. A nagyanyja szerint másodrendű állampolgár lesz. Az anyja szerint itthon az. A lány meg elvágyik. Hová tud hazajönni?

Mínusz hét: adminisztrátor. Ötven fölötti nő. Pécs közelében. Átszervezték azt a kis gyárat, ahol 18 éves kora óta dolgozott. Az irodán volt már 34 éve. Oké, szült két gyereket, de az is beleszámít. Aztán átszerveztek. Kitették a raktárba. Télen kezdte, de nyáron is huzatban állt egész nap, pakolta, mozgatta az anyagot, 25 kilós dobozokat teherautóra fel, meg le. Fél év után már mindene fájt. Az orvos kiírta volna, de ő felmondott. Bement az igazgatóhoz, és leszámolt. Úgy mondta: elküldte melegebb égtájra. Még végkielégítést sem kapott. Fél évig otthon pakolt, az őrületbe kergette magát és a férjét azzal, hogy a tisztára mosott, szekrényben lógó ruhákat is kimosta, mert hogy porosak lettek. Aztán kikerült Németbe’ meg Ausztriába. Öregeket gondozni. Elboldogult velük, sváblány volt, bírja a nyelvet. Bicajjal bejárta Münchent meg a környéket. Összehaverkodott kamionosokkal. A bolhapiacról egész garnitúra bútort hoztak haza neki. Kivirágzott. Boldog ötvenen túl. Egyértelmű, hogy hazajön. Ha majd már nem tud dolgozni.

Mínusz nyolc: művész (36 év körül). Tanított előbb Pécsett meg Dél-Dunántúlon (ahol lehetett). Megszüntették az iskolát, kirúgták, átszervezték. Pályázott erre-arra, morgolódott, lázadt, nem hagyta magát, nem az a típus. Három éve egyszer láttam, egészen belefogyott, nem köszönt, nem vett észre. Aztán eltűnt. Korábban havonta szoktam látni, pár kedves szó mindig jutott tőle. Félév, egy év. Majd felbukkant. Mondom: mi van? Ne röhögj ki, mondta, takarítok. Osztrák sípályák, hotelek, akármi. Aztán ha van elég zsozsó, hazajövök, megcsinálok egy-két melót, szobrot, kisplasztikát, ami van, ha elfogy a zseton, megint megyek osztrákba. „A faszom fog ezeknek itt megdögleni!” – mondta. Azért emlékszem erre a mondatra így, mert nyár volt, köröttünk épp boldog emberek fagylaltoztak a napsütésben, és én ott álltam egy nővel, aki keményebb volt a legtöbb férfinél.

Mínusz kilenc: szakmunkás (45 éves). Csendes nő, szép, olvasott, finom, de kicsit vénlány típus. Mindig is öregebbnek tűnt a koránál, mindig is boldogtalanabb annál, mint amilyen. Sose talált férjet. Bánatában ment külföldre, hogy ő itt nem kell senkinek. Írországban dettó nem kelt el, a spanyoloknál valaki mégis bekötötte a fejét. Egy gyermek boldog édesanyja. A fotók szerint. Hazajönni maximum rokonlátogatóba fog.

Mínusz tíz: szociológus (50 körül) egy szerelem miatt ment külföldre még húszévesen, lottón nyertek vízumot. A szerelemnek két hét alatt vége lett, ő meg ott ragad. A tengeren túl. Ábrándos szemek. Napi négy órában dolgozott, munka mellett végezte el az egyetemet. Az anyjához évente hazajön. Olvasott, művelt, érzékeny. Naprakész a magyar helyzetből. Naprakész Pécsből. Soha nem tudtam meglepni itthoni dolgokkal. Kérdeztem, hogy hazajön-e. Csak mosolygott.

Mínusz tizenegy: zenész (35+). Inkább tanít, mint koncertezik. Külföldön. Főleg egy fővárosban. Néha takarít, vagy ami adódik, ha nincs elég tanítvány. Néha eljár vidéki zeneiskolákba, de a buszozás miatt ez fárasztó. Büszke, ha néha koncertkörútra szerződtetik, akkor aztán utazhat Afrikába, Londonba, Madridba. Évente kétszer hazajön. Pécsre. A szülei. A barátai. A zenésztársak. Végigrohan. Mindig pozitív. Mindig lelkes. Sohasem fog már visszaköltözni. Megmondta.

Mínusz tizenkettő: zenész (35+). Pécsről 18 éves kora után lelépett. A konzi után választhatott a pécsi zenekar és a külföld között. Ő lelépett. Játszott hajókon. Európától az Egyesült Államokig oda-vissza, évekig. Aztán Londonban lakott évekig, meg Madridban is, ott élt, ahová a melói vitték. Koncertkörútra szerződtetik produkciókhoz, amikor vége, akkor megy a következő után. Évente hazajön pár napra. Pécs? Végigrohan a városon. Azt mondja, már nem ismer szinte senki. Meg hogy milyen kis csendes városka lett. Mindig pozitív. Mindig lelkes. Mosolyog. Sohasem fog visszaköltözni. Fél éve Youtube-on felfedeztem egy videóban, a háttérben nyomta. Egy majdnem világsztár mögött. Baromi büszke voltam. Talán ötévente futunk össze.

Mínusz tizenhárom: zenész (21 éves). Ha egy buszon megyünk, mindig dumálunk. Hogy mikor megy egyetemre végre, ilyenekkel nyüstöltem. Mondja, hogy a jövő hónapban irány London. Hogy a menedzsere fizeti az utat. Hogy zenéket ír, rap meg hip-hop, downtempo. Hogy már eladott több számot, és hogy DJ-k veszik meg és zenekarok. Pár nap alatt összerak egy új számot, és úgy százezer a minimum. Meg a jogdíjak. Hiszek is neki, meg nem is. Menni akar. Nem akar hazajönni.

Mínusz tizennégy: közgazdász (23 éves). Friss diploma. Irány Berlin. Hogy mit fog ott csinálni, azt nem értettem meg. Telefonon válaszol kérdésekre. Valami asszisztens, mondjuk. Kérdezem, hogy Pécsett próbálkozott-e melót keresni. Csak nevet. Minek? Aprópénzért minek. Azt mondja nevetve: mi van itt? Irány Berlin! Haza fog jönni?

Mínusz tizenöt: informatikus (40+). Egyszer felhívott külföldről. Több órát beszéltünk. Egy autógyár programozójaként ide-oda küldték a világban. Repülő, pár hét, pár hónap. Az írásról faggatott. Épp akkor besegítettem egy darabírásba, egyhetes, intenzív munka volt. Óvatosan megkérdezte, mennyi pénzt kapok érte. Megmondtam az összeget. Kicsit elnevette magát, aztán győzött elnézést kérni, hogy nem kinevetett, nem úgy gondolta, csak hogy éppen ennyi az óradíja, amennyit én egy hétre kapok. Amiért kiküldik egy céghez, hogy mérje fel, mi a gond, és hogy eldöntse, kinek kell megoldania a problémát. Aztán azt mondta, hogy én legalább azt csinálom, amit szeretek. Ő unja a munkáját. Értelmetlenség. A kódokban semmi önmegvalósítás nincsen. Most néha dolgozik pár évet, aztán évekig pihen. Utazgat. India, Ausztrália, Portugália. Csak osztálytalálkozókra jár vissza Pécsre.

Mínusz tizenhat: informatikus. Megszüntették az állását. Nem akart innen elmenni, de annyi korrupt céggel találkozott, belelátott, azt mondta, állami szintig. Hogy ez az egész rendszer össze fog dőlni. Ezt műszakiként mondja. Hogy az önellátásra kell ráállni. Hogy csak selejtet termelnek, a menedzserek meg hülyeségekbe viszik bele a cégeket. Kecskéket akar tenyészteni. Ausztráliában. Mert az eléggé félreesik. Oda nem fog elérni a baj. Annyira. Már készülődik elmenni. Hónapok kérdése.

Mínusz tizenhét: orvos (42). Nem is volt annyira pénzéhes. Inkább a nyugalmat szerette volna. Svédországba ment. Unta a sok ügyeletet. Az orvostársadalmi belharcokat. Hogy munkával nem tud előrelépni. Hogy tisztességesen nem. Pályázott. Felvették. Egyszer dumáltunk azóta. Azt mondta, hogy megházasodott. Ott tervezi a jövőt. Hogy haza fog-e jönni? Látogatóba. Maximum.

Még 25 embert legalább fel tudnék sorolni: tanár, festő, kőműves, gáz-, villany-, vízszerelő, asztalos, targoncás. Akiket ismerek és tudok arról, hogy elmentek Pécsről. Az országból. És nem akaródzik visszajönniük. Többüktől hallottam a kérdést: te még bírod itt? Hát mit lehet erre mondani?

 

Balogh Robert író, újságíró

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal