„Lehet más a társadalom”




Az idei év első tüntetésének (január másodikán, az Operaháznál) egyik és legfeltűnőbb különlegessége az volt, hogy az ott elhangzott beszédek szinte teljes elméleti összefoglalását adták a fennálló rendszer destruktív tevékenységének. Ha valaki még soha életében nem járt itt, ezekből a beszédekből az is tökéletesen megérthette volna, hogy az orbáni autokrácia mely pontokon támadta meg a modern társadalmi működés legfontosabb pillérét, a társadalmi szerződést magát. Ezáltal a tüntetés annak is tükrévé vált, hogy amit az Orbán-kormány művelt, az az államszerveződésnek a felvilágosodás előtti, a modernitás felől nézve nulladik pontjára vetette vissza az országot. Vagyis az építkezést is szinte a nulla pontról kell elkezdeni.

Ez az elméleties hozzáállás, az érdemei mellett, kétségtelenül az esemény hátrányává is vált. A tüntetés időnként inkább egy konferenciához hasonlított, amely persze olykor megfogalmazott követeléseket és konkrét célokat is, de ezek másodrendűvé váltak az általános helyzetkép-állítás igényéhez képest. Az elemző jellegű fejtegetéseket a közönség egy része unni kezdte, és úgy érezte, hogy nem kapja meg, amit várt. Ez azonban csak részben következett a beszédekből, sokkal inkább a közönség véletlenszerű összetételéből. Amire ott vártak, az vagy egy irracionális álom („azonnal lehessen látni, hogy megbukott a kormány!”), vagy ami ennél rosszabb, az agresszív indulatkiélés volt („menjünk be valahová, ami az övék, és verjük szét, az utolsó szögig!”). Ettől függetlenül a tömeg minden agresszív megnyilvánulás nélkül oszlott fel a tüntetés végén. Föl sem merült, hogy bármit borogasson és autókat kezdjen felgyújtani. Ami viszont nemcsak a baloldaliak változatlan megbízhatóságát is jelzi, hanem azt is, hogy ez és az ehhez hasonló tüntetések ma képesek megelőzni azt az egyébként fenyegető káoszt, amelyhez a civil szféra általános gyengeségének és a totálisan szétvert, álságos magyar parlamentarizmusnak az együttese bármikor elvezethet. Kérdés azonban, hogy ha a civilek nem találják meg a jelenleginél ütőképesebb formákat, akkor meddig képesek erre a kanalizáló szerepre. Mindenesetre ez a tüntetés megmaradt annál, hogy a civil fellépés értékrendbeli hátterének az igazolásait mutassa fel.

Az elméleties megközelítés ugyanakkor imponáló rálátásról és felelősségtudatról is tanúskodott, ami – éppen mert ma a legkevésbé sem magától értődő – optimizmusra ad okot. Az, ahogyan a felszólalók minden szegletében feltérképezték a kormány társadalomellenességének legkülönfélébb területeit, nemcsak bátorságra, hanem a politikai kiműveltség és igényesség lehetőségére is utal. Ráadásul úgy, hogy visszaadhatja a liberális és a baloldali politikai filozófia eredeti, értékközpontú értelmét. Ez pedig reménykeltő. A társadalmi változások beindulásához ez kell, a remény – a konkrét programokat majd egy már fölállni készülő, létező kormánytól lehet várni.

A legtöbbet hangoztatott, visszatérő elem a köztársaság eszméjének fontossága volt, amelyről a legrészletesebben természetesen az Eötvös Károly Intézet igazgatója, Somody Bernadett beszélt.

Igaz, nem minden pillanatában zökkenőmentesen. Amikor ugyanis negatív értelemben emlegette azt az elvárást, hogy a jó állampolgár bízik a kormányban, ezzel érezhetően (de az elemi logika szerint is) zavart keltett. Egy egyébként is bizalomhiánytól szenvedő országban nem szerencsés ez a megfogalmazás, hiszen a jó állampolgár (már ha nem ironikusan nevezzük jónak, a szónak a „nincs vele baj, szeret alávetődni” értelmében) valóban szeretne bízni a kormányában. Somody vélhetően a feltétel nélküli bizalomra gondolt, kár, hogy nála hiányzott ez a jelző. Ettől függetlenül azonban a beszéde hatásosan és szemléletesen állította szembe egymással azokat a nagy értékblokkokat, amelyek eltérő módon illeszkednek az egyes ember, illetve az állam kompetenciájába. A beszéd érdekes módon ezzel az egykori, Szent Ágostontól átvett és a liberális katolicizmus által preferált alapelvet írta körül:

„A szükségszerű dolgokban legyen egység, a kétesekben szabadság, mindenben pedig karitász”.

A jól működő köztársaságban kevés dologban kell egyetértenünk – hallottuk a beszédben –, mert „nem kell ugyanazt gondolnunk isten létezéséről, családról és házasságról, és arról sem, hogyan kell boldogulni az életben. […] Az államnak nem dolga megmondani, milyen a helyes élet. Nem dolga meghatározni, hogy kik élnek családban, hogy melyik vallásnak lehet egyháza. És nem büntetheti a hajléktalanságot”. Viszont: a jó államnak egyenlően kell mérnie a törvényeket és a jó alkotmánynak garanciákat kell adnia a törvények működéséhez.

Ugyanilyen hangsúlyos kérdésként jelent meg a képviseleti rendszer lezüllesztésének képe is, amelyet elsősorban Várady Zsolt vázolt fel, és amelynek központi gondolata – hogy ugyanis ezt nem lehet arra az egyszeri aktusra redukálni, amelyet a négyévenkénti választások jelentenek, illetve hogy nem elég a négyévenkénti szavazással letudni a magunk politikai aktivitását – másoknál is rendre visszatért. Várady hangsúlyozta, hogy ez a helyzet szükségképpen a polgári öntudat (további) elsatnyulását is hozza. És bár szó szerint nem mondta ki, de végül is a nagyüzemi alattvalóképzés valóságáról beszélt.


Várady Zsolt – MTI/Marjai János
(Várady Zsolt egyébként vasárnap bejelentette, hogy kiszáll a MostMi szervezéséből)

Megjelent a modernitásnak az az alapgondolata is, hogy a társadalmi érvényesülésnek a szabad kezdeményezésekre és a különféle kreativitásokra, tehetségekre jó épülnie, szemben a mai gyakorlattal, amely a pártkötődéseket és az egyéb, hierarchikus kapcsolatokat preferálja. Erről Sárosdi Lilla beszélt, rögtön a tüntetés megnyitójában. Ugyanitt bukkant fel a jogbiztonság fontossága is.

Sajátos jelenség volt, hogy a különböző státusú rétegek közötti átjárás, illetve a szolidaritás hálójának kérdése – vagyis az egyik legkarakteresebben baloldali gondolat – kifejezetten romantikus feldolgozásban került elénk, az Udvarhelyi Tessza (Közélet iskolája) és Csizi Zsolt (A Város Mindenkié) által megformált, dramatizált párbeszédben. Ők ketten arról beszéltek, mit jelent a jómódból és mit a munkahelyvesztés veszélyével naponta fenyegetett, fizikaimunkás-létből érkezni, illetve hogy mennyire növelte ez a kormány az eltérő státusú emberek közti szakadékot. A végére kissé szétfolyó tematikájú „játék” konklúziója az volt, hogy az ilyen helyzetek áthidalásában a személyes felelősségek felismerésének van a legnagyobb szerepe.

De nem maradhatott ki az állampolgárság fogalmának szerepe sem, amelyet Vágó Gábor emelt ki, már azzal is, hogy hangsúlyosan állampolgárként jelölte meg önmagát. Az általa vázolt helyzet lényege, hogy a demokrácia mára voltaképpen a morgolódás jogára (jus murmurandi) korlátozódott: a kormányzás műhelyei afféle átláthatatlan boszorkánykonyhaként vannak jelen, miközben nincsenek szakmai megfontolások, nincs nemzeti minimum és főként nincsenek meg a társadalom építőköveit jelentő, alternatív polgári szerveződések. Az ő jövőképében, de a tüntetést záró Takács Bori víziójában is ez utóbbiak létrehozásával kell kezdeni az új társadalom kiépítését. A záró beszédben (de a részvételi demokráciával foglalkozó Madarász Csabánál is) emellett hangsúlyos volt a közvetlen demokrácia igényére utaló, kerekasztal jellegű, nyilvános problémamegoldó helyek szerepe is. Ez az egyik fontos kapcsolódási pontja mindannak, amit végül is ez az egész szerveződés, az „újak” fellépése kifejezett: hogy ugyanis nem akarják tovább eljátszani azt a hazugságot, miszerint Magyarországon még lehetséges legitimnek tekinteni a mai parlamentet. Nem lehetséges. Éppen ezért „nem lehet más most a politika, de lehet más a társadalom!” – hangzott a Takács Bori által megfogalmazott szlogen, amely erősen emlékeztet a „ki a parlamentből!” jelszavára. (Kálmán László volt az, aki a „kiket is támadunk valójában, és miért?” kérdését végigelemezte, és arra jutott, hogy „a 2010 előtti kormányok nem tudtak, és talán nem is akartak úgy visszaélni az ölükbe pottyant hatalommal, mint a mostani rendszer. De sorban egyikük sem tudta vagy akarta helyrehozni a rendszer súlyos hibáit, a médiatörvényt, a közbeszerzési törvényt, a pártfinanszírozást, az egészségügyet”.) A feladat pedig ezért az, hogy elölről el kell kezdeni a problémamegoldásokra szerveződő társulások felépítését. Lényegében az ország visszatársadalmasításán dolgoznak, jelentős részben azért, hogy a civil szerveződésekből akár további pártok is létrejöhessenek. Amit azonban előre nem lehet eldönteni – egy folyamat részesei vagyunk, amelynek meg kell várni a kiérlelődését.

Mindezeken túl ez a rendezvény egy nagyon fontos feladatot a puszta létével is teljesített: fenntartotta a permanens tüntetések ritmusát. Életben tartotta azt a civil politikai aktivitást, amely jelen pillanatban egyedül alkalmas az Orbán kikezdhetetlenségét hirdető mítosz kioltására és arra, hogy a legkülönfélébb rezsimek által konzekvensen passzivitásba kergetett ország benne is maradjon az apátiában, és örökös fátumának higgye.

 


Lévai Júlia