Az Elátkozott emlékműről – kicsit másképp




Erről a förtelemről, a körülötte zajló vitáról, tiltakozásról sokan elmondták már, hogy nem zsidó, hanem magyar ügy, mégis elsősorban zsidó problémaként tekintenek rá a legtöbben.


Azt ugyan többen felemlítik, nem 44-es történetről van szó, az csak a tragikus végkifejlet volt. Már a 20-as évek elejétől kiverték a zsidó hallgatókat az egyetemekről, a különféle „nemzeti” szövetségek (ismerős a jelző?) – mint az orvosoké, építészeké – már listázták zsidó kollégáikat. Egymás után alakultak antiszemita szervezetek, a lapok tele voltak antiszemita írásokkal – sok a ma is magasan jegyzett népi írók tollából –, az egész társadalmat átitatta az antiszemita métely.


Ötletből is sok volt, ezek csak annyiban tértek el egymástól, hogy a vagyonuktól megszabadított honfitársainkat Madagaszkárra, Afrikába vagy valahova keletre kellene-e deportálni.


Szép hazánkban ugyan még ezzel sem nagyon akarnak szembenézni. A kormányfőtől annyira futotta, a magyar állam 44-ben nem védte meg zsidó polgárait.


Mégis, úgy vélem, tágabb összefüggésben kell vizsgálni a kérdést.


Nem kerülhető meg a „Trianon-trauma”. Közeledik az Első világháború kitörésének 100. évfordulója. Előzményeihez tartozik a balkáni népek mozgolódása, nemzeti törekvéseik. Nem hanyagolható el annak vizsgálata, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia, a magyar uralkodó elit miként viszonyult a nemzeti kisebbségekhez, amelyek összlétszáma a Magyar Királyság lakosságának hozzávetőlegesen 50 százalékát tette ki.


Magyarország a békeszerződések legnagyobb vesztese lett. Az összeomlás után hazánk elveszítette korábbi területének kétharmadát, ez az érzelmi és gazdasági sokk határozta meg a továbbiakat. A magyar uralkodó osztály és az intelligencia képtelen volt a helyzetet elfogadni, feldolgozni, hibáival szembenézni. Az Antant-hatalmakat, a környező országokat – és népeket! – tette felelőssé a veszteségért. Igen hamar belső ellenséget is találtak Károlyiban és mi sem természetesebb: a zsidókban. Ez annál is egyszerűbb volt, mert a szociális feszültségek, az antikapitalista hangulat gyorsan transzformálódott antiszemitizmussá.


A közéletet nacionalizmus, irredentizmus, a magyar politika aktivitását alapvetően a revíziós törekvések határozták meg. Ezzel egyenes út vezetett a német szövetséghez, majd a bécsi döntésekhez, később a hadba lépéshez. Horthy ünnepelt országgyarapítása végül az ország pusztulásához, Budapest romhalmazzá válásához, közel egymillió halotthoz vezetett.


Ez volt az ártatlan „Gábriel arkangyal” útja, ezt az utat kellene világosan látni!


A történelem az élet tanítómestere? Hát nem! Cirádás szép parlamentünkben van, aki a tiszaeszlári per újratárgyalását, a zsidó képviselők listázását követeli, és van, aki arról ábrándozik, hogy az ukrán válság folyományaképpen orosz segítséggel visszakaphatjuk Kárpátalját!


Boldogan szotyolázgató miniszterelnökünk két stadionavatás között kioktatja a kilencvenéves Dávid Katalin művészettörténészt az arkangyalos, sasos emlékmű erkölcsi és esztétikai mibenlétéről, annak makulátlanságáról.


Emberek, hát hol élünk?!


Amit eleink az elmúlt száz évben tettek, azért nem mi, mai magyarok vagyunk felelősek, bár a szembenézésnek már itt lenne az ideje!


Ha eltűrjük az ebben a szoborban megjelenített hazugságot, ha nem térítjük el országunkat erről az ismét vésszel fenyegető útról, mindannyian bűnösök leszünk!