Mindennapi Őszödünk



Nem tudom, ki hogy van vele, a magyar közéletet egyik leginkább tematizáló kérdés („ki szivárogtatta ki 2006-ban Gyurcsány Ferenc őszödi beszédét?”) engem már évek óta alig érdekel. Nem azt mondom, hogy nem fontos, ki indította útjára a modern Magyarország egyik leginkább összetett következményeket kiváltó botrányát. Nagyon is fontos kérdés ez, egyszer majd pontosan meg is tudjuk (a Watergate kapcsán is csak megtudta a világ jó pár évvel később, ki volt a „mély torok”), előbb-utóbb úgyis minden kiderül. Ha nem számunkra, majd az unokáink számára. Szóval nekem sem közömbös, csupán az ezzel kapcsolatos találgatás, folyamatos újratematizálás – egyszerűen unalmas. Biztosat nem tudunk, csak sejtetések és elméletek tömkelege van nap mint nap, a legutóbb publikált titkosszolgálati jelentés pedig annyira titkosra sikeredett, hogy a lényegét (ki volt a nyilvánosságra kerülésben a kulcsfigura) az sem tudná megmondani, aki papírra vetette. A mostani választási kampányban is sikerült újra az egész politikai elitet és a sajtót megcsámcsogtatni a „ki szivárogtatta ki az őszödi beszédet” elnevezésű – nem mondhatni, hogy eddig háttérbe szorult – problémakupaccal.


A fideszes kampányguruk persze úgy gondolhatják, hogy 2010 után megint választási sikerhez segítheti őket, ha médiájukban rendszeresen bejátszanak egy-egy részletet az akkori miniszterelnök zárt frakcióülésen elmondott szavaiból: bármiről legyen is szó, rendszeresen idézgetik, időről időre felhevítik a „hazudós Gyurcsányról” felépített gyűlöletkampányt. Ki tudja, tán be is jön a számításuk, ez a hol permanens, hol búvópatakként felbukkanó őszödözés hozhat szavazatokat, és jobboldalon még sokáig meg lehet élni Gyurcsány pénzt és energiát nem kímélő közutáltatásának – amúgy szánalmasan primitív – stratégiájából.


Érdekes történelmi adalék persze, hogy a hangfelvétel nyilvánosságra kerülésének oka kicsinyes bosszúvágy, kétbalkezes stratégiaalkotás, mesteri számítás vagy üresen kongó dilettantizmus volt-e. Ebben az egészben az a leginkább jellemző az egész magyar közéletre, hogy erről a konkrétumról folyik az őszödi diskurzus túlnyomó része, és nem az igazán lényegi, napjainkra és jövőnkre tanulságokat hordozó tartalmi kérdésekről. A rejtélyes kiszivárogtató személyénél, sőt még a rejtélyes kiszivárogtató motivációjánál is sokkal fontosabbnak gondoltam 2006-ban és gondolom azóta is a beszélő (Gyurcsány) motivációját és beszédének a tartalmát, valamint a hasonló politikusi megnyilatkozások fogadtatásának összehasonlító elemzését. Mégis nemcsak a fideszesek boncolgatják ezt a kiszivárogtatás-dolgot, hanem a demokratikus ellenzék számos politikusa is leragad a felelős öncélú keresgélésénél. (A folyamat és az eltorzult arányok jól párhuzamba állíthatók a bajai időközi választáson tavaly történtekkel. Mennyivel több szó esett és esik a másodikról, a kamuvideóról, mint az elsőről, az igaziról! Merthogy nemcsak álvideó készült a bajai voksolás ingerült napjaiban, hanem igazi is – utóbbin fideszes aktivisták beszélték meg, hogy annyiszor sértik meg a választási eljárásról szóló jogszabályokat, ahányszor csak akarják. Erről mégis jóval kevesebbet beszélünk, mint arról, hogy ki és miért rendezett saját használatra egy álmegbeszélést, illetve abban milyen érintettsége volt MSZP-s politikusoknak.)


Szóval, az őszödi ügyet mégiscsak a beszéd tartalma és következményei oldaláról lenne érdemes (vagy valamivel azért érdemesebb) szemlélni. Mert elhangzott, ami elhangzott, ez tény, következményeként felbolydult az ország, tévészékház-ostromra, hetekig tartó utcai összecsapásokra, az akkori kormányt alapjaiban megrengető politikai támadásokra került sor, a Fidesz pedig olyan imázsépítésbe és karaktergyilkolásba fogott, amely kétharmados választási győzelemre és az ország teljes felforgatásához vezető hatalmához segítette. Ha most a beszéd tartalmát magát nézzük, amiben Gyurcsány elismerte, hogy a választási győzelem érdekében nem volt őszinte első kormányzásának utolsó időszakában, akkor tegyük fel azt a kérdést is, hogy más (például Orbán Viktor) nem viselkedett-e már hasonlóan. 2010 tavaszán elmondta-e Orbán az „embereknek”, hogy a magánnyugdíjak államosítására, áfaemelésre, tartósan 300 Ft feletti euróárfolyamra, stadionmilliárdok szórására stb. stb. készül? Nem mondta el. A különbség csak annyi, hogy Gyurcsány 2006-ban közölte a híveivel, hogy nem akarja ezt a zsákbamacska-politikát tovább csinálni. Orbánról ilyesmit nem tudunk. Azután ott van az a tény, hogy a jelenlegi miniszterelnöknek is vannak bőven az őszödihez legalábbis mérhető beszédei. Olykor-olykor fel is kerül internetes portálokra valamelyik „megtalált” (valójában mindig is nyilvános, csak elfelejtett) beszéde, interjúja, amely bőven elég lenne arra, hogy kimondassuk vele, egy korábbi időszakban ő is „hazudott reggel, éjjel meg este”. A különbség az, hogy ő ezt nem mondta és nem mondja ki. Most, a 2014-es kampányban nyugodtan elmondhatná, hogy korábban (akár ellenzéki vezérként, akár kormányfőként) hány olyan megnyilatkozása és cselekedete volt, amellyel szemben most pont az ellenkezőjét mondja és teszi. Orbán azonban az önkritikára való hajlandóság legkisebb jele nélkül nyilatkozik mindig, akkor is, ha az általa kimondott szó igazságtartalmától megremeg a plafon.


Csak néhány kiragadott példa a sokat vitatott paksi bővítés, az Orbán-Putyin megállapodás témaköréből. 2007. október 23-án ünnepi beszédében (ld. a videót itt) igen keményen ostorozta a Szovjetunió örökösének beállított Oroszországot, a „Keletet”. Ezzel szemben magát a szabadságszerető Nyugat elkötelezettjeként festette le, egy szóval sem bírálta az Európai Uniót (ahogy 2010 óta folyamatosan). (Például ilyeneket mondott: „A szovjetek birodalma is a múlté. Eltűnt, de nem enyészett el nyomtalanul. Helyén ma egy életerős, újratatarozott keleti hatalom emelkedik fel. Izmosodik, terjeszkedik, újraéleszti és pártfogolja egykori híveit, Ukrajnától Közép-Európán át a Balkánig. A világ lassan ráébred, hogy a történelmi kihívást nem a kommunizmus előtti veszélyes eszmék újjáéledése jelenti, mert azok gyökerei alól a történelmi változások már kimosták a talajt. A nyugati világ számára a történelmi kihívást a keleti új rend gyarapodó erői jelentik, melynek leheletét, jelenlétét, kisugárzását már a bőrünkön érezhetjük.”) Nem kéne emiatt ma legalább annyit mondani, hogy „bocs”? Vagy kicsit hosszabban elismerni, hogy mindezt csak azért mondta, hogy egyengesse hatalomra kerülésének útját, hogy aztán nyomban hátat fordítson a szép euroatlanti gondolatoknak? 2008. február 28-i kampánybeszédében többek között így mozgósított: „Az egyik legsúlyosabb történet, amitől szenvedünk, a hazugság politikájával függ össze. Tegnap és a mai napon megpuccsolták a magyar parlamentet. A kormány puccsot hajtott végre a népképviselők ellen, és puccsot hajtott végre Magyarország népével szemben is. Mindannyian tudjuk, hogy a jövő egyik legfontosabb kérdése, 20-30 évre meghatározó gazdasági kérdése, amiből nekünk – a fejünkben lévő energiát leszámítva – nem sok maradt. Tehát kulcskérdés – nem egyszerűen csak gazdasági, biztonsági, külpolitikai, hanem a szabadságunkkal is összefüggő kulcskérdés, hogy hogyan, kitől, milyen feltételek között szerezzük azt be. Nem kerülünk-e függőségbe, jó áron szerezzük-e meg? Vagy másnak jó, ha mi ezen az áron szerezzük meg? Ezek olyan kérdések, amelyekhez joga van, ezekhez az információkhoz joga van a magyar népnek, de különösen joga van a magyar nép választott képviselőinek. Olyanok vagyunk, amilyenek, de mégiscsak mi vagyunk a magyar nép választott képviselői. Ez felelősség. Tudnunk kell dolgokról. Nem lehet az oroszokkal olyan megállapodást kötni, olyan szerződést aláírni, amelyet tíz évre titkosítanak, hogy mi ne tudhassuk meg, hogy pontosan honnan, kik, hogyan befolyásolják az életünket, és pontosan milyen gazdasági számítások alapján várhatjuk Magyarország felemelkedését vagy éppen meggyengülését.




Mindebből napnál is világosabb, hogy 2002–2010 közötti ellenzéki vezérként Orbán minden szavát és tettét a hatalom megszerzése céljának rendelte alá, 2010 után à la Őszöd – akár ki is mondhatta volna ezt a tényt. Nem tette. Mint ahogy mostani tetteinek jó részére is igaz, hogy úgy tesz, mintha kormányozna, holott valójában erőteljes kampányt folytat csupán a hatalmának megtartása céljából. Orbán talán jóval „őszödösebb” lehetne most, mint Gyurcsány volt 2006-ban, a különbség az, hogy ő ezt nem ismerné el. (Sőt talán meg van arról győződve már arról is, hogy neki nem is kell az igazmondáson gondolkoznia, hiszen maga az igazság alkalmazkodik az ő aktuális érdekeihez.)


Sok-sok példa hozható fel még arra, mit mondott korábban egészségügyről, tandíjról, demokráciáról, médiatörvényről stb., amelyek nyugodtan párhuzamba állíthatók volnának Gyurcsány őszinteségi rohamának sokat idézett őszödi termékével.


A leginkább elgondolkoztató azonban az, hogy miért annyira mások a következmények. Miért lett Gyurcsány 2006-os beszédének nyilvánosságra kerüléséből totális felfordulás, és miért nem fogadta és fogadja (legalábbis egyelőre) hasonló reakció Orbán populista pálfordulásait? (Hangsúlyozom, utóbbit azért nagyon nem bánom. A politikai álláspont nyomatékosítása utcai mozgósítással csak végső eszköz lehet, a tűzzel játszik és bűnt követ el, aki öncélúan gerjeszti.) Szóval: miért pont Gyurcsány beszéde indított el lavinát, Orbáné miért nincs ilyen hatással? Csak azért, mert az MSZP–SZDSZ-kormány feje őszintébb volt akkor a feltétlenül szükségesnél? (Talán nem is szereti az istenadta szavazópolgár, ha kedvelt politikusa kimondja az igazságot. Talán jobban szereti azt a politikust, aki azt mondja, amit hallani akar.) Miért van az, hogy a baloldal megmaradt médiafelületei olykor-olykor emlegetik, de távolról sem a 2006-os erővel (hírtévés, köztévés, magyarnemzetes) hangerővel harsogják Orbánnak a joggal a fejére olvasható szavait? Miért van, hogy Gyurcsány szavai megingatták a baloldal sok hívét, viszont Orbán sok őszödnyi beszéde is kevés ahhoz, hogy párás szemű rajongói elgondolkodjanak?


A pontos választ aligha adhatjuk meg röviden és egyetlen tényező alapján. De az biztos, hogy ez a különbség szorosan összefügg a rendszerváltás utáni magyar jobb- és baloldal politikai kultúrája közötti – kellő alapossággal még nem megvizsgált – különbségekkel. Az utcai mozgósításra 1990 után mindig is fogékonyabb volt a jobboldal, különösen a radikális jobboldal, ráadásul e kettő legtöbbször össze is mosódott. 2002 ebből a szempontból is kulcsfontosságú, hiszen Orbán az elveszített választást törésként fogta fel a világ rendjében, és nem volt hajlandó tudomásul venni az eredményt. Kelletlenül átadta ugyan a miniszterelnöki posztot, de túlzottan is vehemensen készült a kormányzás visszaszerzésére. 2006-ban pedig nyilván fokozódott a frusztráltsága. A Gyurcsány ellen indított személyeskedő támadások, az eszközökben kevéssé válogató politizálás, a kormány legitimitásának megkérdőjelezése már Őszöd előtt sem hiányzott a Fidesz kelléktárából. Alighanem 2006. szeptember 17-én az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése volt a szikra a Fidesz által 2002 óta olajjal locsolt közélet számára. Ha arról esetleg nem is beszélhetünk, hogy a Fidesz tudatos tervezésével álltunk szemben, de régóta érlelt szellemi ráhangolódásról, az elégedetlenség szításáról, a kirekesztő nemzet- és közélet-felfogás térnyeréséről mindenképp, amely az őszödi beszéd közzététele után az említett reakciósorozatot kiváltotta. Ilyesmit a baloldal minden bizonnyal nem követett el, sem akarva, sem akaratlanul, Orbán egyik Őszöd-közeli beszéde kapcsán sem. Ilyesmi talán nem is lesz, és talán jobb is így. A társadalmi elégedetlenség olyan dolog, amelyet szíthat egy politikai párt is, de kialakulhat bizony egy országban „magától” is (pontosabban a kormányzat lépései nyomán megérlelődhet a tömegekben); tudnánk rá történelmi és aktuális példákkal szolgálni. Ez utóbbi lehetőséggel minden hatalomnak számolnia kell, a jelenleg kormányzóknak is.


Amíg az ebben a politikai kultúrában gyökerező kérdésre teljes választ adni nem tudunk, megmarad nekünk „mindennapi őszödünk”, vagyis egy újabb és újabb elmélet a Nagy Magyar Kiszivárogtató fekete köpenybe burkolózó sötét alakjáról.






Fazekas Csaba