„Nyilvános őszödi jelentések: a kavarás folytatódik”



Szeretném, ha engem, mint „a magyar politikai életre rálátó forrást”, megkérne a hvg.hu munkatársa, hogy adjam elő neki szakszerű nézeteimet az őszödi beszéd kiszivárogtatásáról. Természetesen név nélkül, minden bizonyítási kényszer nélkül, felelősségvállalási kötelezettség és számonkérési lehetőség nélkül. Eljönne hozzám Kósa András, és miután megígérte, hogy nem írja le a nevemet, én, a rálátó, belevágnék: „egyértelművé tenném” neki, hogy mi volt az őszödi kiszivárogtatás mögött (nem „szerintem”, mert mint minden névtelen „rálátó”, én sem véleményként, hanem az egyetlen lehetséges igazságként fogom előadni a mondandómat). Ez pedig a következő.


Ferenc és Viktor összebeszélt. Viktor ugyanis, aki 2006-ban már 16 éve ült a politikában, annyira unta magát, hogy felhívta Ferencet, és megkérdezte tőle, nincs-e valami olyan húzása, amelyik nagyot szól, és jó kis városgyújtogató botrányt lehetne rápakolni, mert ez a parlamentesdi, ez már olyan halálosan unalmas, hogy ő ott tart, inkább kiszáll az egész politikából. Ferenc először megrémült. Mi lesz vele, gondolta, ha az egyetlen méltó ellenfele, akit oly nagy elánnal döngölt bele a földbe a miniszterelnökjelölti vitán, eltűnik a színről. Macskajancsikat nem dicsőség legyőzni. De aztán felcsillant a szeme, mert eszébe jutott, hogy hiszen épp most tartott egy isteni beszédet zárt körben a frakciójának, amiben olyasmiket is mondott, hogy hazudtunk meg hogy elkúrtuk, meg hogy kurva ország, hát ha valamire, erre biztosan lehet városgyújtogató ribilliót építeni. Nosza, nyomban meg is osztotta az ötletet Viktorral, aki maga is látott fantáziát az ügyben.


Másnap Ferenc kivette a magnófelvételt a páncélszekrényből, a hóna alá csapta, és összeült Viktorral egy titkos sörözőben, hogy megbeszéljék a részleteket. Volt persze köztük némi vita azon a ponton, ahol el kellett dönteni, milyen részletek szerepeljenek az összevágott verzióban, amelyet aztán majd Viktorék átadnak a sajtónak. Mert Ferenc tudta, hogy ez a dolog lényege. Hogy hogyan hamisítják meg a beszéd értelmét. Nem az, hogy ki juttatja el a médiának – nyilvánvaló, hogy a Fidesz –, hanem az, ki és hogyan vágja össze.


Ferenc azt akarta, hogy az elkúrtuk meg a hazudtunk mellé vágják be azt a részletet is, ahol azt mondja: „Bassza meg… Az nem reform, hogy egyébként kiállunk és mondjuk a népnek a mantrát. Az a reform, hogy hajlandóak vagyunk mi is egy sor ponton átértékelni mindazt, amit eddig gondoltunk és tettünk.” Ebben is van csúnya szó. Vagy ebben is: „Ha van társadalmi botrány, akkor az, hogy a felső tízezer termeli magát újra közpénzen. Mi meg ezt nem merjük kimondani, és be vagyunk szarva.” Esetleg azt a részt, amelyben az egészségügyről beszél, mert abban két csúnya szó is van: „És mióta az anyámnak ismerik a nevét Pápán, Gyurcsány Katusnak hívják, azóta neki is jobb jut, a kurva életbe! Nem tudta, hogy mi történt. Megjavult az egészségügyi rendszer, fiam? Mondom: egy lószart, mama. Az az igazság, hogy fölismerik a nevedet. Ez botrány. Hát ehhez képest, társadalmi értelemben a vizitdíj semmi. Az nem botrány, az kényelmetlen politikailag, meg kifizetni. Mert politikailag lehet súlyos következménye. De őszintén szólva ez a következmény legfeljebb bennünket érint, ha idióták vagyunk. A társadalmi következménye, az meg mindenkit érint.” De Viktornak, ki tudja, miért, egyik javaslat sem tetszett. Gyurcsánynak már csak egy ötlete maradt, ez a részlet: „Az a személyes sztorim, hogy változtassuk meg ezt a kurva országot, mert ki fogja megváltoztatni. Orbán Viktor fogja megváltoztatni a csapatával? Vagy C változat: nem történik semmi. El lehet még így lébecolni egy darabig.” Igaz, hogy ebben is volt egy kurva, de Viktor, érthető okokból, még ezen a szinten sem akart belekeveredni az ügybe.


Ferenc volt a nagyvonalú. Megértette, hogy Viktor csak akkor tudja a szélsőjobbos híveket odaszerveztetni a Kossuth és a Szabadság térre, akkor tud négy (esetleg nyolc) évig tartó Őszöd-kampányt kidolgozni, ha a megvágott szövegben nincs politikai hitvallás. Ferenc ütésálló embernek tartotta magát, neki ennyit megér, gondolta, hogy Viktor ne vonuljon vissza a politikától.


Így is történt. Minden rendben lezajlott, megvolt a gyújtogatás, rendőrök tömegei feküdtek már a kórházakban, a Kossuth térre mobilvécéstül kitelepültek a kempingező „rendszerváltók”, Viktor meghirdette, hogy amíg Ferenc le nem mond, Lanczner „Satu” Ferdinándékhoz csatlakozva a Fidesz minden délután nagygyűlést tart a téren – szóval a „magyar nép” tette a dolgát.


De Ferencben csak ott motoszkált a kisördög meg a hiúság. Jó, jó, gondolta magában, Viktort megmentettem a hazudtunkkal meg az elkúrtukkal, de azért csak jó lenne, ha a nép arról is értesülne, mi volt a beszéd lényege. Ezért aztán gondolt egy nagyot, és titokban berendelt a miniszterelnöki dolgozószobába néhány baloldalinak nevezett értelmiségit meg egy ismert televíziós személyiséget. Lefizette őket, hogy a nyilvánosságban a beszédet nevezzék annak, ami valóban volt: igazságbeszédnek, amely arról szól, hogy elég volt a tizenöt éve folyó politikai hazudozásból.*


Amikor eljutok idáig a „rálátásban”, észreveszem majd, hogy Kósa András rám mered. Keményen visszanézek. Néhány pillanat múlva ő lesüti a szemét, ebből tudom, hogy győztem. Nem fogja megkérdezni, név szerint kit rágalmazok. Talán belátta, hogy jobb is így, név nélkül, mert ezzel a módszerrel több embert is gyanúba lehet keverni. Aki meg emlékszik az akkori időkre, úgyis tudja, hogy én Schmidt Mária, független magyar értelmiségi cikkére gondolhatok, amelyben két, amúgy feddhetetlen magyar írót vádolt meg, Esterházy Pétert és Nádas Pétert, azzal, hogy „talál mentő körülményt a hazug Gyurcsánynak, igazolja az igazolhatatlan rendőri túlkapásokat, legitimálni próbálja a kiépülőfélben levő diktatúrát. Nem ingyen teszik. A fizetség lehet elismertség, jó szó, vagy éppen jó pénz”. És aki nézte akkoriban a Friderikusz Most című műsort az ATV-ben, amely rendületlenül – és rövid időn belül már egyetlen fórumként – hadakozott, persze hiába, a valóság mindennemű brutális meghamisítása ellen, tudja, kire gondoljon, amikor „egy ismert televíziós személyiséget” mondok. Az üzenet simán átmegy, a megvádoltak nem tiltakozhatnak, hiszen csak sunyi módon célozgattam. Úgyhogy nincs más dolgom, mint zavartanul befejezni szakértő elbeszélésemet.


Ferenc, miután rájött, hogy a közhangulat megfordul, hiszen a vágott verzió igazán jól és meggyőzőre sikerült, különben sem szokása sem a sajtónak, sem a népnek, de még Sólyom köztársasági elnöknek sem, hogy hétoldalas beszédeket olvasgasson, pláne hogy értelmezze is őket (ezért aztán a lefizetett beszélők is hatástalanok maradtak), gondolt megint egy nagyot. Újra összeült Viktorral a titkos sörözőben, hogy megbeszéljék, hogyan menthetnék meg most már őt magától attól, hogy el kelljen tűnnie a politikai színtérről. Abban nagyon gyorsan megegyeztek, lévén egyformán dörzsölt és erkölcs nélküli fazonok, hogy bűnbakot kell találni. Ám Viktor akkor már látta azokat a szédítő perspektívákat, amelyeket a túl jól sikerült akció nyitott meg politikusi pályafutásának újabb szakaszán: a stábjával akkor már javában a négyéves amortizációs politika részletein dolgozott. Így tehát mereven elzárkózott attól, hogy mondjuk Kósa Lajost feláldozza Ferenc életben maradásáért. Azt javasolta Ferencnek, válasszanak az ő pártjából bűnbakot. És mivel Ferenc addigra teljesen elhülyült, bele is egyezett ebbe a megoldásba.


Jött az egyébként a szolgálatok, de kommunikációs szakemberek számára is tanított, klasszikus nyilvánosság előtti manipuláció”, mondom majd Kósa újságírónak, és hogy világos legyen, hozzáteszem, ezen én, mint rálátó és szakértő forrás, azt értem, hogy Ferenc ezt követően „többször tett utalásokat arra, hogy az MSZP-n belüli riválisai szivárogtatták ki a felvételt”. „Egyértelművé teszem”, hogy a kiszivárogtatás résztvevőit Ferenc „kommunikációs stábjának tagjai körül kell keresni”, noha Ferenc erről „legfeljebb egy-két emberrel, Lendvai Ildikóval vagy Kiss Péterrel közölhetett előzetesen valamit”. De nyomban hozzáfűzöm azt is, hogy ez persze csak feltételezés részemről. Hiszen nem voltam ott, szemben azzal a pillanattal, amikor Ferenc titokban kiemelte és a hóna alá csapta a felvételt, hogy elbattyogjon vele Viktorhoz.


Az elbeszélésemet pedig azzal zárom, hogy „a Fidesz vezetését annyira megdöbbentette a birtokukba jutott felvétel, hogy hetekig próbálták ellenőrizni a valódiságát, végül ’úgy kellett már megsürgetni őket, hogy lépjenek’.” Az újságírónak persze nem jut majd eszébe, hogy megkérdezze tőlem, ki a fene lehetett az, aki sürgette őket, de ha eszébe jutna, a válaszom annyira kézenfekvő lenne, hogy magam is pirulnék miatta, mennyire nem értett meg semmit az eddigi tényfeltárásomból. Természetesen maga Ferenc sürgette a „Fidesz vezetését”! Hiszen akkorra már annyira viszketett a segge – hogy stílusban maradjak – egy jó kis országos balhéért meg a szemkilövetés élményéért, hogy legszívesebben pofáncsapta volna Viktort a megmagyarázhatatlan késlekedés miatt.


Tudom persze, hogy ezek az újságírók – a „pártatlanság”, „kiegyensúlyozottság” meg az „objektív tájékoztatás” jegyében – az én egyetlen igaz és hiteles „rálátásomat” az őszödi beszéd kiszivárogtatásának történetéről más verziókkal együtt fogják közzétenni, de ez engem nem zavar. Akinek van füle a hallásra, tudja, hogy az én más verziók közé rejtett verzióm az igazi üzenet. Mert csak ez illik bele abba az amortizációs képbe, amellyel az ostoba Viktornak, miután agyonfertőzte vele az országot, ma már semmi dolga nem lett volna, hiszen életben tartja helyette a sajtó. Nem is értem, mi a jóistennek tette közzé azt a két részjelentést. Talán hogy emlékeztesse a fiúkat a dolgukra. Bár annyi haszna mindenképpen volt, hogy végre az én Egységes és Egyetlen, Igaz és Mértékadó, Történelmileg Hiteles és Hivatalosan Jóváhagyott** rálátásom is nyilvánosságot kapott. De „kavarni” természetesen nem én kavarok. Hanem az, aki nekem fórumot biztosít.


(Lejegyezte: Mihancsik Zsófia)





* Az eredeti szövegben: „Gyurcsány a manipulált kiszivárogtatás után baloldali értelmiségieket (köztük egy ismert televíziós személyiséget) ’kért fel’, akár anyagi ösztönzőktől sem mentesen, hogy nyilvánosan álljanak ki a beszéd mellett, és interpretálják azt ’igazságbeszédnek’.”


** Lásd Stefan Heym: Dávid király krónikája. Már idéztük egyszer, érdekes módon akkor is az őszödi ügyben.