Már megint a civil-baj



Miért két tüntetés? – tette fel a kérdést Bolgár György január 31-án Ámon Adának, az Energiaklub Szakpolitikai Intézet és Módszertani Központ igazgatójának a Klubrádióban. Február elsejére, szombatra ugyanis a civilek, vasárnapra az ellenzéki szövetség hirdetett meg tiltakozást a paksi ügyben.


Ámon Ada válaszai roppant tanulságosak. (Az interjúból részletek olvashatók a lábjegyzetben.)


Először is: nem tette világossá, sem ebben a beszélgetésben, sem a hvg.hu-n február 6-án megjelent írásában, hogy ők bizony összemosnak két dolgot. Az atomerőmű mint energiaforrás teljes elutasítását, és a tiltakozást az Orbán-kormány önkényes eljárása ellen. A szombati tüntetést olyan szervezetek szervezték – Energiaklub, Greenpeace, Levegő Munkacsoport, Magyar Természetvédők Szövetsége, Paks Vobiscum?, Védegylet –, amelyek ősellenségei az atomenergiának. Ez közismert, nem kell hosszan bizonyítani, elég csak emlékeztetni arra, hogy az Energiaklub és a Védegylet szervezte azt az aláírásgyűjtést már 2005-ben is, amelyben nyolcvan közéleti személyiség és környezetvédelmi aktivista fizetett hirdetésben sürgette, hogy a magyar Országgyűlés ne adja a belegyezését a paksi atomerőmű élettartamának további húsz évvel való meghosszabbításához. „Ne hosszabbítsák meg a paksi atomerőmű élettartamát! A hosszabbítás ugyanis elsősorban a nukleáris érdekcsoport céljait szolgálja. Az atomenergia-ipar haszonélvezői minden lehetséges eszközzel manipulálják a döntéshozókat és a közvéleményt.


És mivel ezt a lényegi különbséget a szombati tüntetés szervezői is, Ámon Ada is jótékony homályban hagyta, nyugodtan belemehetett a politikai pártok szokásos szapulásába: egyik kutya, másik eb. Mindig van persze lejjebb, mondja, de „azok az emberek, akik döntési helyzetben voltak, és egyébként nagyrészük most is ott ül a parlamentben, azok erről nem voltak hajlandók értelmes vitát folytatni. Nem fogadtak el egyetlenegy kritikát sem”, mondja vádló hangon Ámon Ada, és természetesen véletlenül sem mondja ki, mi az az „erről”, így a gyanútlan hallgató nyugodtan hiheti, hogy az Orbán-féle politikai önkényről.


Pedig nem. Az egyetlen értelmes vita szerintük kizárólag magáról az atomenergiáról szólt volna (ahogy egyébként szólt is, nem egyszer, sőt sokszor, tanúsítom, sőt Ámon Ada maga is azt mondja, Molnár Csaba nyílt színen söpörte le az Energiaklub érveit, azt meg nem lehet másként, csak vitában).


Félreértések elkerülése végett: lehet valaki az atomenergia ádáz ellensége, civilszervezek sorát is megszervezheti az ellene való tiltakozásra (bár meglehetősen primitív dolog azzal érvelni, hogy a Magyarország energiaellátásának 40 százalékát biztosító paksi erőmű pusztán a gonosz „nukleáris érdekcsoport céljait szolgálja”). De különösen civil szervezeteknek nem illendő nem igazat mondani azoknak a civileknek, akiket állítólag képviselnek.



A Greenpeace akciója a paksi bővítés ellen 2014. január 30-án, a Clark Ádám téren – MTI/Mohai Balázs

Ha ugyanis a szombati tüntetés valóban pusztán „a paksi atomerőmű tervezett bővítéséről szóló orosz-magyar megállapodás ellen” irányult volna, akkor Ámon Adának nem kellett volna attól tartania, hogy bárkivel is „összemosódnak”, és hogy – minő borzalom – neki olyan „közéleti személyiségekkel” kellene egy színpadra állnia, akik korábban „szóba sem álltak” velük (szóba álltak). Akkor Ámon Ada örült volna, hogy Bajnai Gordon, Molnár Csaba és mindazok a polgárok, akik nem pusztán „civilszervezeti” alapon, hanem választott politikai pártjukkal egyetértésben tiltakoznak a politikai önkény újabb lépése ellen, ott demonstrálnak velük. Mert a nagyobb, sőt nagy baj most mégiscsak az az Egyezmény, amelyet Orbán az ő hátuk mögött, az ellenzéki pártok háta mögött és a magyar állampolgárok háta mögött kötött meg, és egy pillanat alatt el is fogadtatta a kétharmadával. Ez olyan fejlemény Orbán háborús Magyarországán, amely minden további vitát egy csapásra értelmetlenné tesz a magyar energiapolitikáról, hosszú évtizedekre, még a várva várt békeévekben is. Józan ésszel úgy gondolnám, hogy ebben a helyzetben nem az a fontos, hogy az atomenergia-ellenesek megőrizzék a maguk szűziesen forradalmi profilját, és keményen kiközösítsék politikus „ellenségeiket” meg az ő civil támogatóikat. Hanem az, hogy ad hoc szövetségre lépjenek azokkal is, akiket amúgy, békeidőben, megvetnek. Nagy a baj, ha még a saját ügyük sem ér ennyit.


Másodszor ugyanis. Ámon Ada akkor is csúsztat, amikor azt állítja, hogy a 2009-es „országgyűlési határozat, amelyre most mindenki hivatkozik, igenis a gyökere ennek a problémának, mert gyakorlatilag ennek alapján bárki bármit megtehet nukleáris ügyekben mostantól Magyarországon.” Hát nem. Mert mint ő maga is helyesen mondja, „azóta sajnos a magyar parlament megváltoztatta az atomtörvényt, és gyakorlatilag csak az előkészítésre kell a parlament jóváhagyását kérni”. Azaz ha az egymondatos 2009-es országgyűlési határozat alapján megtehette volna Orbán, amit most megtett, nem lett volna szükség rá, hogy a 2011. évi LXXXVII. törvénnyel megváltoztassák az atomenergiáról szóló törvényt. De megváltoztatták, mert a 2009-es határozat csak „előzetes, elvi hozzájárulást” adott „a paksi atomerőmű telephelyén új atomerőművi blokk(ok) létesítésének előkészítését szolgáló tevékenység megkezdéséhez”. A módosítás folytán viszont úgy szól a törvény, hogy ha az előkészítő tevékenység megkezdéséhez az Országgyűlés előzetes, elvi hozzájárulása megvan, a továbbiakhoz (tárgyalás, egyezmény-aláírás, megállapodás, szerződéskötés, 3700 milliárd forint, évtizedekre szóló eladósodás, orosz befolyás) nem kell az előzetes engedély, de még tájékoztatni sem kell a népképviselőket. Majd utólag megszavazhatják a művet, ha a kormány mindent elintézett a saját szája íze szerint.


A 2009-es határozattal ugyanis (amelyet az eleve rosszízű „Fidesz–MSZP-nagykoalícióban fogadták el” megjegyzéssel minősít, mintha két nagy párt egyetértése kizárólag a harácsolás érdekében jöhetne létre) Ámon Adának nem az az alapvető baja, ami és ahogy benne szerepel, hanem az, hogy Paks bármilyen jellegű fejlesztését emlegeti. Nyilvánvaló, hogy Paks fejlesztéséről nem Putyin és nem a Magyar Villamos Művel vezetése fog dönteni, ez nevetséges, hanem a mindenkori magyar parlament és kormány. A csekk tehát nem volt biankó, Orbán tette azzá.


Végül: Ámon Ada is abban a téves elképzelésben él, amelyben jobbára minden magyar civil szervezet (már amelyik nem a Fidesz etetőcsöve végén tengeti a maga sok tízmilliós, bár van az már száz is, életét). Hogy a politikusoknak kötelességük szóba állni velük, kötelességük vitatkozni velük, és a vita végén kötelességük elfogadni az ő álláspontjukat. Hát nem így működik az élet, sajnos. A politikus már csak olyan, hogy más szempontjai is vannak, sőt, kell hogy legyenek, mint egy zöld szervezetnek. Az atomenergia kérdésében is, a kormányzati vagy ellenzéki politikacsinálásban is. A civil szervezetek meg nem attól erősek, hogy néhány „civil” összeáll, kikiáltják a saját véleményüket megfellebbezhetetlennek, majd sértődötten kiátkoznak minden politikust, aki nem áll be mögéjük a sorba. Hanem attól, hogy polgárok tömegeit képviselik. Egyesületként, klubként, érdekképviseletként, akármiként. A politikusnak azzal a civil szervezettel van tárgyalási vagy vitakényszere, akár jobb meggyőződése ellenére is, amelyik társadalmilag releváns csoportok véleményét, akaratát vagy érdekeit képviseli, és ezek a csoportok ott is állnak mögötte. Nem azért sikerült megfúrni a mecseki radart, mert az akkori honvédelmi miniszter különleges demokrata volt, aki alig várta, hogy engedhessen a „civileknek”. Hanem azért, mert a bánáti bazsarózsa egy fél várost, számos pacifista és környezetvédő civil szerveződést, nem utolsó sorban egy köztársasági elnököt, sőt még pártpolitikai ellenszenveket is képes volt mozgósítani. Azaz a radar ellenségei szerveződésképes és stabilitásveszélyeztető erőt jelentettek. Ahogy valaha régen a Bős-Nagymaros ellen vonuló tömegek is. Ahogy tavaly télen az egyetemisták is. Lehet persze erre azt mondani, hogy a magyar társadalom passzív, sose fog tömegesen utcára vonulni az atomenergia ellen (hiszen az ellen a miniszterelnök ellen sem vonul, aki ellopta a magánnyugdíjvagyonát, a földjét, a trafikját, a rokkantnyugdíját, a takarékszövetkezetét, és a mostani orosz megállapodással sokadszorra veri át szemérmetlenül), de hát ez a realitás. Nem csak Ámon Ada szenved tőle. A világ tyúklépésekben halad előre, olykor ráadásul visszafelé is képes öles lépéseket tenni. Nem lehet megerőszakolni, ezt a lassú folyású állapotot egészen biztosan nem a nagy hangú akarnokság, hanem a türelem és az okos politizálás lökdösi hatékonyabban előre. Meg persze a véres forradalom. Az is egy opció. De ahhoz is tömegek kellenek. Hogy legyen, aki belehal.





Bolgár György beszélgetése Ámon Adával (részletek)


Ámon Ada: – „Nagyon furcsán venné ki magát, ha azok a szervezetek, amelyek ténylegesen érdemi párbeszédet és vitát szerettek volna generálni az elmúlt 7 évben erről a problémáról – 2007 óta napirenden van ez a dolog… –, tehát ha azokkal a közéleti személyiségekkel kéne nekem mondjuk egy színpadra állni, akik eddig szóba sem álltak velünk, gyakorlatilag 2010-ig nem voltak hajlandók érdemi vitára ebben az ügyben, csak hadd utaljak vissza 2009-es országgyűlési határozatra, amire mindenki hivatkozik mostanában jobbról-balról, azt tényleg egyöntetűen fogadta el a parlament, egy Fidesz–MSZP-nagykoalícióban….”


A 2009-es országgyűlési határozat „hiába az előkészítésről szólt, mi már akkor is mondtuk, hogy ez egy biankócsekket ad bárkinek a kezébe, annak a határozatnak nincsen alanya. Nem tudjuk, hogy a kormány, az MVM vagy akár Putyin az, aki intézkedik majd egy újabb atomerőmű megépítését illetően. Pontosan az a baj, hogy ezeket az érdemi és nagyon fontos kritikákat, amiket mi akkor megfogalmaztunk, senki nem vette komolyan.”


„Az a Molnár Csaba, aki a DK nevében erről a témáról mostanában nyilatkozik, nyílt színen söpörte le az Energiaklub érveit, amik most is állnak.” Tehát ha akkor lett volna egy vita, akkor most nem arról beszélgetnénk, hogy az előkészítésről vagy új blokkokról… Mert maga az OGY határozat olyanokat is tartalmaz, hogy ’blokk(ok)’, tehát azt se tudták, hogy hány….


Bolgár György: – Ebből látszik, hogy még csak az előkészítésről volt szó, a legelején voltak…


– Azóta sajnos a magyar parlament megváltoztatta az atomtörvényt, és gyakorlatilag csak az előkészítésre kell a parlament jóváhagyását kérni


– De épp ezért, ha Önök azt gondolják, hogy ezek is ugyanolyan bűnösek, mint azok, akkor szerintem tévednek, mert lehetnek Önök kritikusak az előző kormányokkal szemben…


– …mindig van lejjebb, ez tény.


– Na de abszolút nem mindegy, hogy előkészítésre felhatalmazást adunk, vagy mindenkinek a háta mögött megegyezünk úgy, hogy arról senki nem tud semmit.


– Végül is egyetértek Önnel abban, hogy tényleg vannak fokozatok a politika színpadán is, de az biztos, hogy ha erről valaki nyíltan szeretett volna vitázni az elmúlt pár évben, akkor nem tehette meg, mert azok az emberek, akik döntési helyzetben voltak, és egyébként nagyrészük most is ott ül a parlamentben, azok erről nem voltak hajlandók értelmes vitát folytatni. Nem fogadtak el egyetlenegy kritikát sem. Az országgyűlési határozat, amelyre most mindenki hivatkozik, igenis a gyökere ennek a problémának, mert gyakorlatilag ennek alapján bárki bármit megtehet nukleáris ügyekben mostantól Magyarországon. Elkölthet ötezer vagy tízezer milliárd forintot egy ilyen projektre.”


„Én nagyon örülni fogok, ha a DK, az MSZP, az összes ellenzéki párt szimpatizánsai odajönnek szombaton fél négyre a József nádor térre, csak ne várják el tőlünk, hogy ebben a helyzetben egy ilyen színpadra minekünk fel kelljen állni. […] Bajnai Gordont hallottam az előbb, hogy ő is odajönne szívesen. Legyen ott! De ne hozzon pártzászlót. Ennyi a kérés. Mindenki ott lehet magánemberként, az a lényeg, hogy ne kelljen nekünk semmilyen összemosódásba kerülnünk senkivel.”