További töprengések az emlékművitáról



Bár mindkét fél részéről megütöttek már békülékenyebb hangot is, az utóbbi napok emlékezetpolitikai konfliktusai nyomán élesen feszül egymásnak az Orbán-kormány és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz). Utóbbi lényegében hárompontos ultimátumot – na jó, ugyanez udvariasabban: feltételeket – szabott országunk majd’ korlátlan hatalmú miniszterelnökének azzal, hogy ha ezek nem teljesülnek, úgy a hazai izraeliták közössége távol marad a holokauszt 70. évfordulójával kapcsolatos megemlékezésektől. A három pont egyike Szakály Sándor Veritas-főigazgató távozására, a következő a Sorsok Háza projektbe általuk javasolt személyek bevonására, a harmadik a német megszállás emlékmű-tervének leállítására vonatkozik. E sorok írásakor nem tudjuk, a Mazsihisz vagy bármely zsidó szervezet eljut-e arra a pontra, hogy megszakítja kapcsolatait a kormányzattal, valóban visszaadja-e a megemlékezések támogatására szánt milliókat stb.


De ha már olyan időket élünk, hogy a futball mindennel kapcsolatba hozható, próbáljunk meg totózni, előrebocsátva, hogy a két fél megmerevedett és határozott álláspontja ma már aligha teszi lehetővé, hogy a konfliktust semmitmondó kompromisszumba szürkítsék. A Mazsihisz három pontja külön-külön is alkalmas lenne rá, hogy kenyértörésre vigye a dolgot, hiszen külön-külön is ugyanazt a tartalmat juttatják kifejezésre. Nevezetesen azt, hogy az Orbán-kabinet saját történetpolitikai narratívát alakított ki, amelyhez (és a vele ellenkező álláspontok háttérbe szorításához) ragaszkodik. A saját szája íze szerint akar a múltra gondolni, így például a zsidó áldozatokra való megemlékezéskor a zsidó túlélők leszármazottainak véleményére olyan nagyon nem is kíváncsi. Az orbáni koreográfia minden döntésével sokakra kényszeríti rá a nagy főrendező által szabott kosztümöt (esetenként kényszerzubbonyt), és mindenkitől elvárja, hogy eljátssza a neki osztott szerepet az aktuális darabban. A Mazsihisz ezt érzi most egyre kényelmetlenebbnek, ami bizonyára elgondolkodtatja a kormányzatot, hiszen a holokauszt-megemlékezéseket mégsem tarthatja meg a zsidó hitközségek tüntető távolmaradása mellett. A kérdés most az, hogy a kormány hajlandó-e ezt a határvonalat átlépni, vállalva, hogy visszaigazolja az összes külföldi és hazai megnyilatkozás jogosságát, amely az antiszemitizmus hazai tűrésében-gerjesztésében betöltött fideszes szerepet kritizálja.


A „totózást” épp az teszi érdekessé, hogy erről a pontról arcvesztés nélkül egyik fél sem vonulhat vissza, az ellentét áthidalhatatlan, a hagyományos fideszes eszközökkel (megosztási, bagatellizálási kísérletek) a helyzet már nem kezelhető, bármennyire hangoztatják is a jó szándékot és az együttműködési készséget. A legkönnyebben talán a Sorsok Háza ügye oldható meg, hiszen oda beengedhetnek majd néhány, eredetileg nem a kormányzat által preferált szakértőt, és még az is felejthetővé válik, hogy ez talán korábban is eszükbe juthatott volna. Ha nagyon feszül a húr, akár Szakály Sándor menesztése is szóba kerülhet, bármennyire alkalmasnak látszott is a fideszes múltszemlélet intézményesítésének koordinálására – egy történész tündököltetése és gyors megbuktatása, a konfliktusnak az ő nyakába varrása bőven belefér a jelenlegi kormányzat eszköztárába, végső esetben akár az egész Veritas-ügy újragondolásával együtt is.


(Ne feledjük, az Orbán-rendszer néhány fős, legfelső szintű döntéshozatalának mechanizmusát lényegében a hatalom megtartásának egyetlen szempontja motiválja, a jelenlegi helyzetben az, hogy mi vonzza vagy mi taszítja a választópolgárok nagyobb tömegét. Akár még úgy is láthatják, hogy a szélsőjobbnak tett gesztusok, a Jobbiktól való elszipkázás lehetősége kifizetődőbb, mint a „konzervatív közép” imázsának erősítése.)


A tervezett megszállási emlékmű ügyében azonban nehéz lesz kompromisszumra jutni: egy szobrot nem lehet „kicsit felállítani”, kicsit meg nem. (Legfeljebb elhalasztani vagy egy másikat csináltatni lehetne, de erre már aligha marad idő, és a mostani eset is azt mutatja, hogy hamar munka ritkán jó.) Orbán Viktor a Mazsihisznek írt levelében világossá tette, hogy ragaszkodik a szobor felállításához, nem érdeklik sem hazai, sem külföldi kritikák, a német sas le fog csapni a magyar Gábrielre a Szabadság téren, ha a fene fenét eszik is. Márpedig ha ez így lesz, a Mazsihisz sem tehet úgy, hogy a kormányzattal való együttműködést „kicsit felmondja”, kicsit nem.


Bármennyire ingerült is most a történetpolitikai viták légköre, érdemes egy pillanatra megállni és elgondolkozni két dolgon. Az egyik, hogy álláspontom szerint a mostani viták felhevülése csak kisebb részben magyarázható a választási kampány kezdetével, szerintem mindez bőven bele volt kódolva a 2011-es Alaptörvény preambulumában rögzített történelemszemléletbe. Az 1944. március 19-i dátum sajátos értelmezése, a hozzá kapcsolódó narratíva (illegitimitás korszaka stb.) egyrészt kinyilvánította, hogy az Orbán-rendszer jogot formál a múlt újraértelmezésére, saját tevékenységének valamiféle csúcspontként való szemléltetésére, másrészt meg is szabta a narratíva irányait. Minden, ami emlékezetpolitikában azóta történt, a Nyirő-ügytől a Kossuth tér átépítésén, utcanév-átkereszteltető akadémiai bizottságon át a saját intézethálózat gründolásáig, illetve az aktuális vitákig – közvetlenül a villámgyorsan összetákolt, egypárti Alaptörvény szemléletével függ össze. Úgy gondolom, az Alaptörvénnyel az Orbán-rendszer akaratlanul szellemi „taposóaknákat” telepített a saját, jövőbe vezető útjára, egy ideje ezt már maga is látja, ezért óvatosan táncol (pávatáncol) az aknák között (hátha csak fortyog, de nem robban), de ezt akkor sem ismeri el, amikor némelyikbe belelép. Ma már azt sem veszi észre, hogy ha így folytatja, hamar lerakja egy majdani újabb szoborpark alapjait. Az Alaptörvényről még csak annyit, hogy 2011 áprilisában is tiltakoztak néhányan a sajátos orbáni múltszemlélet jogszabályokba merevítése ellen, manapság is aláírogatnak a dolog megvalósulását látva, sajátos és jellemző keretbe foglalva az Orbán-rendszer eddigi négy esztendejét.



A német megszállás tervezett emlékműve

A másik, aminek megvitatására talán nem a legalkalmasabb az időpont, de ha megpróbálunk a pár napos rohammunkával előkészített Párkányi Raab-kompozíciótól eltekinteni, érdemes megállapítani: önmagában azzal nincs baj, ha egy ország kormánya köztéri szobrot kíván állítani annak emlékére, hogy történelmi múltja valamely szakaszában idegen ország katonái masíroztak rajta keresztül. A baj itt az, hogy ezzel a megszállási emlékművel az Orbán-rendszer egész hamis történeti értelmezését kívánja kőbe-bronzba merevíteni. Bár a szobrász által készített műleírás, illetve a szintén sebtében készült szakvélemények áradoznak a terv szimbolikájáról, és a kérdés sorolható az „ízlések és pofonok” kategóriájába is, nyilvánvaló, hogy a többséget a kép nem elgondolkodtatja, nem a szükséges múltbarévedésre, nem a tanulságok megfogalmazására készteti a látogatót – mert giccsesen szájbarágó hatású. (Hogy miért nem fogadható el a német sas által marcangolt magyar Gábriel koncepciója, sokan kifejtették, ajánlom például Ungváry Krisztián írását.) De a szimbolika elemzése nélkül is mindent elmond a tervezett két felirat: „Magyarország német megszállása – 1944. március 19.” – „Minden áldozat emlékére.” Az egymásra reflektáló mondatok nem hagynak kétséget afelől, hogy a koncepció alkotói szerint „minden áldozat” a német megszállással (Németországgal) van valamilyen összefüggésben, akár a jelzett időpont előtt, akár azt követően vált áldozattá.






Fazekas Csaba