Kongresszusok után


Mottó:                                     
A választók nem azt akarják az ellenzéki
pártoktól, hogy versenyezzenek, hanem,
hogy egyezzenek meg végre értük.          



Január 26-án két ellenzéki párt is kongresszust tartott, a DK és az LMP. Mindkét eseménynek van olyan üzenete, amely nem kap elég hangsúlyt a közbeszédben. A Demokratikus Koalíció a választási programját fogadta el, balközép, szabadelvű, az önkénnyel szemben következetes, nyugatos pártként definiálva magát. A program ennek az önmeghatározásnak megfelelő, a demokratikus jogállam helyreállításához szükséges feladatokat skrupulusok nélkül határozza meg. Egyértelművé teszi például, hogy az Alaptörvényt hatályon kívül helyezése nem mellőzhető. Aki tanulmányozza – ha nem is a programot magát, de legalább a belőle kiemelt 33 javaslatot, annak a számára is világossá válhat, milyen Magyarországot akar a Demokratikus Koalíció, valamint az is, hogy sem a közjogi kérdésekben (pl. választójogot csak annak adnának, aki életvitelszerűen Magyarország területén él), sem a gazdaság területén (például a tehetősebbek adóját emelnék, ingatlanadót vezetnének be, tandíjat is, ösztöndíj-támogatással kiegészítve) nem a népszerűség keresése, hanem az ország hosszú távú érdekei orientálják a célkitűzéseket. Ilyen hosszú távú érdek többek közt a mindenki számára esélyteremtő, világnézetileg semleges oktatás prioritásának biztosítása vagy a társadalmi esélyegyenlőség feltételeinek javítása. Néhány figyelemre méltó számadat is elhangzott a kongresszuson. Így az is, hogy a DK 7000 taggal rendelkezik már, több mint 750 településen és minden választókerületben jelen van. Annak ellenére tart itt, hogy az önálló frakcióalakításhoz való jogát ellehetetlenítették, így semmilyen állami juttatásban nem részesül. Önfenntartó, a tagdíjaikból és a parlamenti képviselők összeadott illetményeiből, továbbá szimpatizánsainak támogatásaiból fedezi a kiadásait. A transzparens pártgazdálkodás már napi gyakorlat a pártnál.

Az LMP kongresszusa a párt kezdettől fogva meglévő, mára akuttá vált identitásválságát lett volna hivatott megoldani. Kitartanak-e egy életszerűtlen és a magyarországi demokrácia mai kihívását tekintve vállalhatatlan stratégia – a senkivel nem szövetkezünk politikája – mellett, dacára a Fidesz által átalakított választási rendszernek, amely a rezsim leváltását csak teljes ellenzéki összefogással teszi lehetővé? Avagy képesek változtatni azon a leegyszerűsített valóságképen, miszerint nincs lényegi különbség a demokráciát felszámoló Fidesz és a többi, már a korábbi ciklusokban kormányzati szerepet vállaló, ám a demokratikus jogállamot tiszteletben tartó pártok között?

A DK kongresszusa egy önmagában biztos párt fóruma volt, amely éppen ezért kisebbségi érzések nélkül tudta megfogalmazni nyitottságát minden választási szövetségi politikára, amely a demokrácia helyreállítását célozza. Az LMP kongresszusa pártszakadással végződött, mert a többség nem tudott szembenézni a fent jelzett feloldhatatlan ellentmondással: képtelennek bizonyultak felelős választ adni a demokrácia vagy önkényuralom profán kérdésére a 2014 utáni időszakra vonatkozóan. Az LMP platformista szárnya volt az, amely ezt az akadályt vette, bizonyítva, hogy számukra a demokrácia mutatkozott fontosabbnak a pártérdeknél. Még nem tudni, milyen következményekkel jár a kilépőkre nézve ez a fordulat, lehet, hogy sok, előre fel nem mért hátránnyal. Meg kell küzdeniük azzal a teherrel is, hogy ha tartják magukat a célkitűzéseikhez, és nem sikerül kiegyezniük korábbi pártjuk vezetésével, a távozásnak áldozatává eshet az LMP-frakció is. Még tart a próbálkozás, hogy a frakció túléljen, de már ehhez is a jog olyasféle csűrése-csavarása szükségeltetik, amely a szeplőtelenségre stratégiát építő LMP-imázst erodálja. Ennek ellenére, és ezekkel a diszfunkciókkal együtt is, a kiválás sokkal inkább igazolja a demokratikus értékek iránti elkötelezettséget, mint az LMP eddigi válaszai a 2014-es választási feladványra.

Még akkor is igaz ez, ha az ország egyelőre nem értékeli hasonló módon a történteket, sőt, a politikát hivatásszerűen magyarázók is értetlenek, inkább elfedik, mintsem feltárják a politikai közélet alakulásának lényegi jellemzőit.

Időnként előfordul, hogy megnézek „szakavatott” politológiai elmélkedéseket, ilyen pl. az ATV A tét című műsora (lásd itt és itt).

A két kongresszusról ott elhangzottak alapján szomorúan állapítottam meg, hogy a hazai politikai kultúra állapota és az a jelenség, hogy nem arra tartunk elemzőket, hogy elemezzenek, a sémák mögé nézzenek, felszámolják a kliséket, hanem arra, hogy többnyire előítéletes és igazolatlan rögeszméiket népszerűsítsék, összefüggnek. Azért térek ki erre részletesebben, mert illusztrálja a közgondolkodás ballasztjait. Például, hogy milyen szociálpszichológiai akadályai is vannak annak, hogy a választók kormányváltó igényei és az ellenzéki térfél demokratikus pártjai egymásra találjanak, holott végtelenül egyszerű lenne – világos beszéddel és következetes demokratikus kiállással közelítve a történésekhez – átvágni a gordiuszi csomót.

A január 30-ai beszélgetés első blokkjában például arról volt szó, hogy egy sajtóértesülés szerint a Fidesz elnöksége az Alkotmánybíróság újabb fenyítésére készül. Most éppen egy olyan szabályozást terveznek, amely szerint a testület köteles lenne felülvizsgálni a korábbi alkotmány alapján hozott alkotmánybírósági állásfoglalásokat és döntéseket, hivatkozás esetén átgondolni őket, mert a hivatkozás nem lehet automatikus. Hangsúlyozom: az elképzelés a pártelnökség szintjén fogalmazódott meg, sőt ott dőlhet el, miközben az Alkotmánybíróság több évtizedes működésének szellemisége forog kockán.

Miután a műsor résztvevői sikeresen érzékeltették, hogy ez a terv, megvalósulása esetén, nagyjából az utolsó csapást mérné a demokratikus jogállam maradékaira, áttértek a fenti két kongresszus kivesézésére, látványosan megfeledkezve arról, amiről alig pár perce értekeztek felháborodottan.

Nehéz megérteni, hogy amúgy az összefüggések feltárására szakosodott elmék miért nem helyezik abba a kontextusba későbbi mondandójukat, amelyet éppen ők vázoltak fel meglehetős pontossággal korábban. Mi kell ahhoz, hogy adekvát választ találjanak a saját értetlenkedéseikre, éppen a saját korábbi észrevételeik alapján? Miért vicceskedik Ceglédi Zoltán például azzal, hogy az LMP kettévált részei között pusztán az a különbség, hogy egyikük szereti Bajnai Gordont, a másikuk meg nem? Mitől annyira lekezelhető a platformista szárny sok vívódás után meghozott döntése, ha Magyarországot már csak egy lépés választja el a fékek és ellensúlyok rendszerének teljes becsődölésétől? Tényleg nem értik, hogy a szokásos „mit hoz, mit visz” – a párttaktikák szintjétől elemelkedni képtelen – elemzői csevely nem vezet sehova?

Vajon miért kell Gyurcsány pártelnöki beszédének tartalmát agyonhallgatni, hogy helyette pusztán a személyéről szóló jópofizás kapjon teret? Elhiszem, hogy nem érthetők bizonyos politikusi kiállások, ha a demokratikus elkötelezettség hiányzik az ember érték- és fogalomkészletéből, de baj, ha el sem tudja képzelni, hogy mások rendelkeznek ilyesmivel. Teljesen érdektelen például, hogy Filippov Gábor ingvasalás közben szeret kongresszusi beszédeket hallgatni, de az már nagyon nem érdektelen, amikor mély meggyőződéssel mondja bele a kamerába, a szemünkbe, hogy a jelenlegi választási rendszerbe – amelyet a Fidesz egyfordulóssá tett az egyéni képviselői rendszer fenntartása mellett, mert állítólag a többségi elv irányába kívánta elmozdítani – a demokrácia szempontjából nem lehet belekötni, mert teljesen legitim. Láthatóan nem okoz fejfájást számára, hogy van különbség az alkotmányos demokrácia és többség zsarnoksága között. Ezért ha őt hallgatjuk, azt kéne elfogadnunk, hogy nincs azzal semmi baj, ha egy párt arra használja fel a többségét, hogy egyoldalúan az egész alkotmányos rendet lecserélje, hogy a lecserélt alkotmány elveivel szemben már a soron következő választásra, társadalmi megegyezés nélkül, egy sokkal aránytalanabb, ám számára nyilvánvaló előnyöket biztosító, csalásra is lehetőséget adó választási rendszert erőltessen az országra. Egy boncnok szenvtelenségével állapítja meg, hogy az ellenzéki pártok nem tudtak még alkalmazkodni ehhez a kényszerhelyzethez. Közvéleménykutatási adatokat idéz, miszerint a választóknak csaknem kétharmada nem támogatja már a kormányt, jelenleg mégis még mindig a Fidesznek van a legnagyobb esélye rá, hogy az ellenzéki megosztottság miatt megnyerje a választást.

Ezek után a néző azzal a sajátos paradoxonnal szembesülhetett, hogy ez az igazság felülírható előítéletességgel, ha az ugyanerre a logikára alapozott összefogás szükségességét egy olyan ellenzéki párt fogalmazza meg, amelynek elnökét páriaként szokás kezelni. A bejátszásban Gyurcsány Ferenc szövegét idézték, amelyben az alkotmányosság helyreállítását, a köztársaság rendjének újrateremtését szorgalmazza, és ennek érdekében a legelemibb hazafias kötelességnek véli, hogy valamennyi demokratikus ellenzéki párt és mozgalom megtalálja a választáson való közös fellépés útját és módját, mert aki nem ezt teszi, az Orbán rendszerét erősíti. Ceglédi Zoltán szerint ezt úgy kell érteni, hogy mindenki ölelje át Gyurcsány Ferencet, mert Gyurcsány mindenkit „bele akar kompromittálni” egy olyan széles összefogásba, amelybe őt is beveszik. Ceglédi felfogása szerint tehát a demokrácia érdekében szükséges összefogásról nem beszélhet bárki, nem csatlakozhat bárki és nem a demokráciához való viszony a mérték. Akit Gyurcsány Ferencnek hívnak, mindegy, hogy mit mond, mindegy, hogy igaza van-e, észérvekkel mindezt nem kell vitatni, elég ismételgetni, hogy „vörös posztó” az összefogás potenciális szereplői számára. Az elemzők tehát egyfelől felróják a „szerencsétlenkedő” ellenzéki szereplőknek a fragmentáltságukat, másfelől mindent megtesznek, hogy az előítéletesség kiszolgálásával ezt az állapotot konzerválják. Sőt, ha ehhez további önellentmondásokra van szükség, az sem akadály.

Csupán pár perccel korábban folyt például a beszélgetés arról, hogy baj van a teóriával, miszerint az LMP és az E-2014 is valami definiálatlan középről érkező választói csoportra ácsingózna – máskor kiábrándult jobboldaliként, elpártolt fideszes szavazókként szokás róluk beszélni –, ám valahogy nem akarnak előkerülni. Elhangzott, hogy talán hiba kizárólag egy jobb és baloldal közti vonal mentén elképzelni a bizonytalanokat, másképpen kéne megszólítani a hiányzó szavazói csoportokat. (Megjegyzem a Jávor–Karácsony-szárnynál pozitív fejleményként könyvelhető el, hogy kifejezetten baloldaliként definiálták tervezett új pártjukat, ami egyértelmű üzenet a tekintetben, hogy ők már nem a „bujkáló” jobboldali demokratákban reménykednek.)

Csendesen kérdezem, hogy ha a hiányzó választói csoport jobboldaliként tételezése illuzórikus az elemzők szerint is, akkor ugyanez a választói kör miként is kerülhet elő náluk hivatkozási alapként úgy, hogy az ilyen jobboldaliak miatt elképzelhetetlen az együttműködés a DK-val, mert „elriasztaná őket” Gyurcsány személye?

Filippov Gábor pár perccel korábban még a Fidesz választási rendszerének sajátosságairól értekezett, mint amelyek az LMP-t érthető módon feszítették szét a szövetségkeresés kényszere miatt, hiszen lehetetlenné teszik, hogy széles körű együttműködés nélkül kormányváltást lehessen elérni. Amikor a DK-ról van szó, ezt a tudását szegre akasztja. Azt állítja, hogy a DK nem ezt látta be, kizárólag azért akar szövetségre lépni más pártokkal, mert tudja, hogy egymagában nem tudna bejutni a Parlamentbe. Ismét csendesen kérdezem: ha valaki eléri a bejutási küszöböt, az hitelesebb demokrata? Ettől függ az ország állapotáról alkotott diagnózis helyessége? És kérdezem, hogy akkor melyik elemzői vélekedés igaz? Vagy kiélezett választási küzdelem előtt állunk, amelyben minden szavazat számíthat, s akkor nincs jelentősége annak, hogy ma eléri-e a választási küszöböt egy ellenzéki párt, mert szükség van rá is a kormányváltáshoz, vagy nem ez a helyzet, de akkor miről beszéltek eddig?

A műsorban többször is elhangzott, hogy a választót a program nem érdekli. Ez is olyan séma, amelyet görög kórusként visszhangoz a véleményformálók hada. Eretnek ellenvetésem lenne: ez valami olyasféle pozitívum volna, amit folyton erősíteni kell? És ha így is van, elég indok-e arra, hogy egy politikai elemző műsorban is negligálják a programot? Az elemzőknek sem kell foglalkozni pártprogramokkal, legalább annyira, hogy összefüggésbe tudják hozni egy adott párt üzeneteivel és gyakorlatával, így véleményt alkotva arról, hogy egyikből következik-e a másik, például konzisztens e szövetségi politikájával? (Felidézhetjük, hogy az elmúlt években hányszor hallottuk hasonló sablonszövegeket. Ilyen volt a „nem ördögtől való kétharmad”, „az ellenzéknek nincs felelőssége”, avagy a „nem számít, mit mond egy párt ellenzékben, mert hatalomra kerülve úgyis alkalmazkodik majd a realitásokhoz” sémák is. Ezek annak a politikának a valós feltárása és kibeszélése helyett voltak forgalomban, amelynek a lényegi elemei már akkor is felismerhetők voltak, és ma Fidesz-rezsim képében váltak súlyos realitássá. A legutóbbi sémák egyike az az LMP-ről kialakított klisé is, amely azt mondja, érthető, ha a párt magát a teljes politikai elittel szemben középre pozícionálja. Ilyenkor csak arról feledkeznek meg, hogy ma a politikai választóvíz a demokratikus és antidemokratikus politika és pártok között van. Az úgynevezett harmadik pólus mítosza alapozta meg a demokratikus összefogás szorgalmazásának lefokozását a „leszerepelt” baloldali és liberális politikai elit trójai falovává. Csak az E-2014 megjelenésével fordult a kocka ebben a kérdésben. Ugyanilyen – s mint látható, könnyen kimutatható – ellentmondásokkal leleplezhető gondolkodási séma a nem létező jobboldaliak csatlakozásának esélyeit félteni egy nyilvánvalóan demokrata politikustól és pártjától. S valójában önsorsrontó, hogy egyetlen ellenzékinek számító televízió politikai elemzőműsorában sincs igény arra, hogy értelmes diskurzus tárgyává konkrét kérdések kerüljenek személyeskedés helyett. Hogy a pártelnöki beszédről csak ennyi hangozzon el: igaz, hogy jól felépített, szenvedélyes beszéd volt, igaz, hogy konkrétan rendben van, na de vegye már észre végre Gyurcsány, hogy eljárt felette az idő.

Hogy az olyan politikusok avíttak-e, akik konzekvensen ugyanazt mondják a demokráciáról és az országról kormányon és ellenzékben, vagy fordítva, inkább előtte járnak a hazai politikai kultúrának – az maradjon most költői kérdés, amire a jövő ad választ; ahhoz azonban, hogy a „vörös posztó”-elmélet alapja valóság-e vagy „városi legenda”, érdekes adalékul szolgálnak egy felmérés adatai.

A Medián Politikai közhangulat és esélyek, különös tekintettel a Demokratikus Koalícióra címmel másodelemzést végzett a DK megbízásából. Az elemzés, amelynek 2012-ben 8 db, 1200 fős minta alapján készült vizsgálat volt az alapja, elsősorban a párt és a pártelnök megítélését tárgyalja. A 2012 októberében a DK a teljes népességen belül 2 százalékos, a választani tudó biztos szavazók közt 5 százalékos, a választani tudó népességen belül 4 százalékos támogatottságot ért el. (Az Együtt 2014 színrelépése után, a számok ebben a sorrendben: 1, 3 és 2 százalékot mutattak.) A vizsgálat szerint a DK rendelkezik a leginkább elkötelezett és leginkább mozgósítható szavazókkal. (A biztos szavazók arányát szavazótáboronként szemlélve, a 2012. január és október közti adatokat összesítve a DK esetében ez 67 százalékot jelent, a Jobbikéban 62 százalékot, a Fidesz esetében 58, az MSZP-nél 56, míg az LMP-nél 47 százalékot.) A pártok első emberének ismertségét vizsgálva az derült ki, hogy a teljes népességen belül csak 52 százalék tudta Gyurcsányt a DK elnökeként azonosítani. Ha azt vesszük, hogy a különböző pártok szavazótáborainak bontásában milyen arányban tudják, hogy Gyurcsány a DK elnöke, az látható, hogy a legnagyobb arányban ezzel az LMP szavazói vannak tisztában (75%), őket a Jobbik követi (66%), majd a Fidesz szavazói (61 %), és meglepő módon az MSZP szavazói ugyanúgy 53 százalékos arányban tudták ezt, mint az úgynevezett aktív elkötelezetlenek választók csoportjában. A pártok elutasítottságát tükröző adatsor azok százalékarányát mutatja a megkérdezettek körében, akik biztosan nem szavaznának egy adott pártra. Ebben az adatsorban a DK 43 százalékos elutasítottsága a második legkedvezőbb adat, az LMP 38 százalékát követően. (A Fideszre a megkérdezettek 50 százaléka nem szavazott volna biztosan, az MSZP-re pedig 49 százalékuk.)

Még érdekesebb adat, hogy milyen arányban utasítják el a DK-t szavazótáboronként. Legnagyobb arányban a Fidesz szavazói nem adnák rá soha a voksukat (63 %), őket a Jobbik szavazói követik (61 %), majd nagy ugrással az LMP tábora következik, ahol már csak 37 százalék gondolja így. Az MSZP körében csak 22 százalék az arány, és ismét meglepő, hogy a legkedvezőbb adat az aktív elkötelezetlenek körében mért 21 százalék. (Ők azok a bizonytalanok, akikkel mindenki bővítené bázisát.)

Más pártok elutasítottságával szavazótáboronkénti bontásban összehasonlítva a DK pozícióit, az derült ki, hogy az MSZP és az LMP szavazótáborában a DK-t tartják a legkevésbé elutasítandónak, az aktív elkötelezetlenek körében pedig csak az LMP előzte meg.

Némileg kedvezőtlenebb képet mutatnak Gyurcsány népszerűségi adatai, amelyek az LMP és az aktív elkötelezetlenek körében a legalacsonyabbak (20 százalék alattiak), jóval magasabbak az MSZP (57%) és az Együtt 2014 (41%) szavazói között. Ezzel együtt arra a kérdésre, hogy „Ön milyen valószínűséggel szavazna egy olyan közös jelöltre, akit az MSZP, az LMP és a Demokratikus Koalíció is támogat?”, a Dk szavazói 71 százalékos, az LMP szavazói 59 százalékos, az MSZP szavazói pedig 56 százalékos valószínűséget adtak meg, holott ez a felmérés még 2012 szeptemberében történt, tehát az E-2014 létrejötte előtt. Vagyis a pártelnöki népszerűtlenség ellenére mindhárom párt szavazóinak jóval több mint a fele összefogáspártinak mutatkozott.

Még egy adat kívánkozik ide, a korrektség miatt is: 2012 októberében az aktív elkötelezetlenek körében arra a kérdésre, hogy melyik pártra szavazna minden más pártnál nagyobb valószínűséggel egy 10 fokos skálán, a DK-ra nulla valószínűség mutatkozott, de az LMP esetében is csak 2-es az érték. Az Együtt 2014 azonban ugyanakkora valószínűséget ért el (9-es értékkel), mint a Fidesz

Mit kezdjünk akkor azokkal az elemzői vélekedésekkel és jó tanácsokkal, amelyekben a tényeknek ezek a szeletei valahogy soha nincsenek kibontva?

Ez a felmérés 2012 októberében készült, amikor az E-2014 megalakult. Azóta meghiúsult –sajnos – az a szándékuk, hogy a legszélesebb demokratikus összefogás számára ők jelentsenek felületet. A helyzet visszabillent a külön építkezések irányába, amely megmutatkozik a bizonytalanok számának ismételt növekedésében. Új helyzet van, amely át fogja értékelni egy olyan párt jelentőségét, amely szervezettségében és koncepcionálisan készen áll rá, hogy bátran képviselje a kormányváltás elsődleges célját és az ennek érdekében elkerülhetetlen összefogás igazságát. Már csak azért is, mert az a közkedvelt gondolkodási séma is igazolatlan, hogy a bizonytalanok az értük folyó versengéstől várják a megoldást. Ellenkezőleg, már a rendelkezésre álló adatok alapján is inkább lehet arra következtetni, hogy az összefogásra várnak, és szavazni is hajlandók bármilyen együttműködésre, ha az alkalmasnak mutatkozik az ellenzék erejének egyesítésére.



Lánczos Vera


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!