Nem vagyunk egyenlőek

Sohasem foglalkoztam mások pénzével. Most mégis másodszor teszem (Korábban: A demagógia folytatódik). És teszem mindaddig a jövőben is, amíg a zsigerpolitika és a zsigersajtó „állami vezetők fizetésével” kábít népet és szít indulatokat.

Először is, hogy tisztában legyünk a szemlélettel és a tényekkel, ajánlom figyelmes tanulmányozásra Lelkes Orsolya Az egyenlőtlenség nagyságának megítélése című írását, különös tekintettel két ábrára. Az 1.1 ábra arról szól, hogy adott társadalomban milyen arányt képviselnek azok, akik szerint a kormányzatnak csökkentenie kellene a jövedelmi különbségeket. Mint látható, csak Portugália és Görögország előz meg bennünket az egyetértő válaszok tekintetében, de a határozott igenek számát tekintve Görögországgal együtt az első két helyet foglaljuk el.

Az 1.2 ábra ezzel szemben azt (is) mutatja, hogy az európai országokban mekkora tényleges jövedelmi különbségekre vonatkoznak ezek a vélekedések. Itt viszont épp fordított a helyzet: Magyarországon a jövedelmi különbségek a legalacsonyabbak közt vannak. Tegyük hozzá, hogy ez is több mint negyvenszeres különbséget jelent. Nem az átlagkereset és a kiugróan magas jövedelmek közt, hanem a legalacsonyabb és a legmagasabb jövedelmek közt.

De tegyük hozzá rögtön azt is, hogy nem az „állami vezetők” felső ötödének fizetését hasonlították össze az állami alkalmazottak alsó ötödének fizetésével. Az európai országokban a magánszektor a domináns, a felső ötöd jövedelme is elsősorban onnan származik.

A két táblázat tehát elsősorban a mások pénzéhez való viszonyulást mutatja. Mielőtt valaki megjegyezné, hogy nemcsak ezt, hanem a társadalmi igazságérzetet is, még egy mondatot átemelnék Lelkes Orsolya tanulmányából. Így szól: „Meglepően magas szintű intolerancia mutatkozik a kereseti egyenlőtlenségekkel szemben. Finnországban, Magyarországon és Lengyelországban minden ötödiknél több ember véli úgy, hogy igazságtalan dolog magasabb bérrel jutalmazni azt, aki hatékonyabban dolgozik.” E szerint tehát jellemző vélekedésnek mondható az is, hogy érdektelen, valaki okos-e vagy sem, tehetséges-e vagy sem, fektetett-e munkát a tanulásba vagy sem, lelkiismeretes-e vagy sem, felelős-e vagy felelőtlen a munkájában és az életében, hozzájárult-e bármivel is a köz jólétéhez és jóllétéhez, vagy egyszerűen csak a világon van – kapjon ugyanannyi pénzt. Ahogy a Dreher-reklám mondja (tanítja): „Annyi a világ, amennyit beletöltesz”. Mindegy, hogy tudást, munkát, energiát, vagy csak sört.

Ezek után nézzük meg, mit talált az Index tavaly, amikor elkezdett nyomozni a magyar állami vezetők bére után. Így nézett ki a táblázatuk:

Az állami menedzserek fizetési toplistája:

Klados Gusztáv
Simor András
Karvalits Ferenc
Király Júlia
Kamarás Miklós
Bodnár Zoltán
Heinczinger István
Erős János
Nagy Attila
Reményik Kálmán
Lex Zoltán*
Szűts Ildikó
Andrási Miklós
Mártha Imre
Kozák Tamás
Ormosy Gábor
Csáki Csaba
Bánfi Tamás
Bihari Péter
Neményi Judit
Bihari Vilmos
Hardy Ilona
Sipos Sándor
Szabó Pál**
Székely Gábor
Szakács Tibor
Mosóczi László
Cselényi László
Csillag István
Süli János
BKV
MNB
MNB
MNB
MNV Zrt., Nemzeti vagyontanács
Eximbank, MEHIB
MÁV, NIF
MFB
ÁAK
NIF. MÁV
MFB, Eximbank
Magyar Posta
MÁV
MVM
MÁV-Start
MAG Zrt., Eximbank
MNB monetáris tanács
MNB monetáris tanács
MNB monetáris tanács
MNB monetáris tanács
MNB monetáris tanács
MNB monetáris tanács
MÁV
Vértesi Erőmű
Szerencsejáték, BKV
MEHIB, Eximbank
MÁV
Duna Tv
Eximbank, MEHIB
Paksi Atomerőmű
8 190 000
8 011 800
6 409 500
5 608 200
4 350 000
3 891 000
3 830 000
3 792 833
3 254 400
3 189 600
3 020 000
3 010 000
3 000 000
2 945 000
2 850 000
2 840 000
2 804 100
2 804 100
2 804 100
2 804 100
2 804 100
2 804 100
2 700 000
2 640 000
2 594 500
2 444 000
2 500 000
2 350 000
2 314 000
2 284 000

Összesen: 104 843 433

  * Becsült adat
** Az alapbérét 20 százalékkal emelő nyelvpótlékkal
Forrás: Index-gyűjtés

Az egyszerűség kedvéért a magyar átlagbérrel hasonlítsunk össze ezeket a fizetéseket. Ha a költségvetési szervezeteknél alkalmazásban állók bruttó átlagkeresetét nézzük – 209 600 forint –, akkor ebben a táblázatban két negyvenszeres bérkülönbséget találunk. Klados Gusztávét és Simor Andrásét.

Egyikük sem egy átlagos állami vállalat átlagos vezetője.

A 4-es metró építése valószínűleg az egyik legbonyolultabb és legösszetettebb feladat, amelyet ma Magyarországon el kell végezni. Laikus vagyok, ahogy az olvasók és az ország óriási többsége is laikus ennek a feladatnak a felméréséhez és átlátásához, de aki nemcsak a metró körül gerjesztett botrányokat, hanem egy kicsit a 4-es metró történetét és Klados Gusztáv megnyilatkozásait is figyelte, annak legalább fogalma van róla, miben áll és mit ér a munkája. Aki meg csak a menetrendszerű cirkuszokat észlelte, annak a következőket tudom hamarjában ajánlani: Klados Gusztáv ebben a munkában az egész világon szaktekintélynek számít. És olvassanak el három, vele készült interjút: egyet a hvg.hu-n, kettőt a Galamusban, itt és itt.

Fel lehet persze kérni a 4-es metró projektigazgatójának olyanokat is, akik dolgoztak már életükben építésvezetőként bármilyen más munkán, ők bizonyára beérik bruttó kétmillió forinttal, sőt. De nem érdemes. A különleges felkészültséget igénylő, különleges tétekkel rendelkező, különleges összetettségű feladatok elvégzésére tessék különleges embert alkalmazni, és őt különleges módon megfizetni. Nem tudom, hogy a különleges fizetség havi bruttó nyolcmillió vagy csak hat, de a primitív egyenlősdi alapján ez biztosan nem meghatározható.

A Magyar Nemzeti Bank élére is fel lehet kérni bármely átlagos állami bank irányítására alkalmas vezetőt, sőt, pártkatonát is meg lehet bízni a feladattal. De a jegybanknál sem a tét, sem a felelősség nem azonos azzal, ami más bankokat jellemez. Nem beszélve arról, hogy valaki egyszer készítsen már kimutatást az OTP, a CIB, a Raiffeisen meg a többi magánbank első számú vezetőjének, sőt vezetőinek a jövedelméről is. Ez ugyanis elvileg a munkaerőpiaci alternatíva a jegybankelnök számára. Miért menne bárki a jegybankhoz dolgozni, ha egy magánbanknál a sokszorosát keresi meg az MNB-elnöki jövedelemnek? Belép tehát itt is az állami szférára elvileg jellemző kontraszelekció: az állam – a köz ügyeinek intézésére – beéri azokkal, akik nem elég jók a magánszférának. Akik a piaci bér töredékét kérik, azok a piaci teljesítmény töredékét nyújtják, ilyen egyszerű.

Olcsó és primitív demagógia tehát tizenkilencedik intézkedésként meghirdetni: „havi bruttó kétmillió forint fizetési plafon bevezetése az állami költségvetési szférában, beleértve ebbe a Nemzeti Bankot is”. Olcsó és primitív demagógia, rossz káröröm azt írni az Orbán-kedvenc bulvárlapban: „A legrosszabbul Klados Gusztáv, a 4-es metró projektigazgatója jár, ő 6,19 milliótól esik majd el havonta, de Simor András jegybankelnök is fizetése háromnegyedének inthet búcsút, ha a kormány megtalálja a módját járandósága csökkentésének.”

Ezen nincs mit örömködni, pláne nem kárörvendeni (ilyenkor, és csak ilyenkor, múlhatatlan vágyat érzek, hogy megkérjem a nagy példányszámú bulvárlap főbb szerkesztőit, hozzák nyilvánosságra a havi jövedelmüket, hadd fortyogjon már egyszer okkal is a köz).

Tudjuk persze, az olcsó néphülyítésen túl politikai célja is van a jegybankelnöki fizetés drasztikus és egyenlősítő megnyirbálásának. Épp annak a logikának az alapján, amelyről az imént beszéltem: ki az a felkészült szakember, aki oly mértékig önmaga ellensége, hogy negyedannyi pénzért is elvállal komoly munkát a közszférában, mint amennyit a magánszférában kapna érte? Orbán reményei szerint Simor András nem tartozik közéjük. A pénznyirbáló miniszterelnöki néphülyítésnek persze nincs semmi kockázata. A kommunista szombaton, ingyen- és társadalmi munkán, a szocializmus egyenlőségeszményén és a mások zsebében való turkálás szabadságán nevelkedett társadalom természetesen Orbánt fogja támogatni, és Simort meg Kladost elítélni, hiszen ha ragaszkodnak a pénzükhöz, az azt jelenti, hogy hiányzik belőlük a hivatástudat. Amit ilyenkor mindenki kizárólag az odaadásnak, az önfeláldozásnak, a haza (nemzet) szolgálatának egyoldalú gesztusával azonosít. A haza és a nemzet ugyanis semmivel sem tartozik kiemelkedő (kiemelkedő fontosságú munkát végző) fiainak. Érezzék megtisztelve magukat, hogy ilyen magasra emelte őket a népakarat.

Simor Andrásnak és Klados Gusztávnak kívánom, hogy ne csak megtalálják, érvényesíteni is tudják azokat a jogi és elvi indokokat, amelyekkel megvédhetik a saját munkájuk értékét, a saját pénzüket és magukat az elveket, amelyek alapján ez jár nekik. Magunknak meg azt kívánom, hogy minél kevesebben higgyük el a gátlástalan demagógoknak, hogy értünk beszélnek, amikor mások kipiszkálására-kinyírására tesznek kísérleteket. És hogy fogjuk fel végre, bármilyen szomorú is: nem vagyunk egyenlőek, sem képességeinkben-tehetségünkben, sem a tudásunk, ismereteink (a felkészültségünk) megszerzésére befektetett munkánkban, sem a munkánk egyediségében vagy bonyolultságában, sem a munkavégzésünk minőségében, sem a munkánkhoz kapcsolódó felelősségben. Így a bérünkben és az életszínvonalunkban sem. Mert amíg hőbörgés és irigység alapon ítélünk, esélyünk sincs kikövetelni-kialakítani értelmes, igazságos és konszenzusos bérarányokat. Addig csak játékszerek vagyunk a kisstílű néphülyítők kezében.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!