Tanulópénz


Újabb fejezet a „Milyenek vagyunk?” sorozatból

– Jöjjön csak ide, ez igazi jonatán, illatos fajta – csap le a pillanat tört része alatt az árus, a bennem szinte még nem is tudatosult érdeklődésre. A hang gazdája a helyzethez illően igazi almaképű asszony. Ugyancsak igazi kökényszemmel, a pirospozsgás almakép közepében.

Eszemben se volt aznap a piacra menni, csak aztán gyaloglás közben megcsapta az orromat a frissen kisült pogácsák illata, mire a lábam bevitt a kapun. A pogácsából végül nem vettem, mert csak az orrom volt éhes, azt viszont teleszívtam az illatával.

Ilyenkor mindig eszembe jut a mesebeli, nálam sokkal konzekvensebben éhes szegénylegény: ő szintén az orrával „ebédelt” a lacikonyhásoknál, akik viszont hajszálra olyanok voltak, mint Orbán Viktor fejében a megannyi, gonosz ájemefes.

„Na te legény, ha jóllaktál a hurkák-kolbászok szagával, akkor fizesd is meg, mert mi semmit sem adunk ingyen!” – mondták neki, mire az jól megcsörgette az erszényét: „tessék, ti eladnátok nekem az ételek szagát, én meg kifizetem a pénzem hangjaival”. Gyerekkoromban odáig voltam az ötlettől, és valószínűleg még ma is várom, hogy valahol megismétlődjön.

Az eseménynek semmi jele, én viszont már ott is állok a jonatánoknál.

– Ismeri a mondást: napi egy alma, és el lehet dobni a gyógyszert. Mennyit adjak? – kérdezi ragyogó tekintettel. – Jó az emésztésre, rendezi a vércukrot, csupa vitamin, lehet két kiló?

Elnevetem magam.

– Most nem szeretnék cipekedni – szabadkozom –, egyezzünk meg néhány szemben.

Végigmér, és megállapítja, hogy nem vagyok én olyan gyenge.

– Nem arról van szó – kezdek bele, de rögtön fölmérem, hogy ebből mindjárt hatalmas csattanású ütközés lesz az egymástól eltérő kultúráink között. Én bele fogok csúszni az „értelmiségi elmagyarázza a cipekedésekben edzett fizikai dolgozónak, mitől más a szerepe nála a testmozgásnak, beleértve a teher nélküli gyaloglást is, amire éppen készült, miután már ő is ledolgozta a magáét” önigazolásába, amit az a legjobb esetben is rezignált értetlenséggel fogad. Ezt most kikerülöm. Inkább azt mondom, hogy sajnos még el kell mennem uszkve tíz kiló zománcfestékért, és lehet, hogy majd a szomszédos íjászüzletbe is beugrom, mert ott egy öntöttvas puzdrát fogok a vállamra kapni.

– És akkor még nem is beszéltünk a dögnehéz macskaalomról – zárom az elbeszélésemet, egyszersmind fájó szívvel emlékezve több éve elhunyt kandúromra.

Vannak helyzetek, amelyekben nem olyan nagy szégyen a közös nyelvet kegyes hazugságokkal bebiztosítani.

Amúgy rajtam kívül se közel, se távol nincs egyetlen vevő, ezért is tudjuk a dolgokat ily nagy nyugalomban, szépen megbeszélni. Olyannyira, hogy nem is látom, milyen utakon, de máris az élete történetében járunk. Amelynek közepében a mamája áll.

A mamájánál jobban senki sem ismerte az aszalás technikáit. Okos parasztasszony volt, hétgyerekes, sokat megélt családból jött, és mindent tudott. Mihez mennyi idő kell, melyik gyümölcsöt kell előzőleg cukros vízben megfüröszteni (nekem elárulja: az őszibarackot és a körtét), viszont az almához citromsavas lé, a szilvához szódabikarbónás kell. És azt tudom-e, hogy fűszereket is szoktak aszalni? (Most már tudom.) Ha jövök holnap, hozhat nekem petrezselymet, zellert, bazsalikomot, de még kaprot is, megaszalva.

– Nahát! – mondom erre, őszinte átéléssel. És ugyan már egészen ki vagyok művelve aszalásból, de még mindig nem jönnek további vevők, így önfeledten hallgatom a mesét.

Megtudom még, hogy végül egy modern, fafűtéses aszalókemencét is tudtak venni, pedig amúgy szegények voltak. Pláne, hogy náluk is továbbélt a sok gyerek hagyománya: három bátyja és egy nővére volt.

Kérdezem, hogy a családból egyedül ő vitte-e tovább a mamától örökölt szakmát. Azt mondja: igazából ő sem vitte, évekig mást csinált, csak aztán, amikor meghalt a mama, őt meg kirúgták a híradástechnikából…

– Híradástechnika?

– Igen.

Könnyes lesz a szeme, így egy ideig csak állunk, hallgatagon.

– Ez valami fájdalmas történet lehet – töröm meg aztán a csöndet.

– Úgy rúgtak ki, minden ok nélkül, hogy a lábam nem érte a földet. Miközben meg a cigányok megkaptak mindent.

Jaj, ne, csak nem kell itt is cigányozásba belefutnom?! Rákérdezek, hogy ugyan mi köze volt bármiféle cigánynak is a helyzetéhez. Mert ugye, ha olyanokról van szó, akikkel egy ilyen helyen dolgozott együtt, akkor végképp nem értem, hogy mitől érdekes a származásuk. Miközben, megjegyzem, a munkanélkülieknél sem értem, de az egy másik kérdés.

Nem erről van szó, mondja, hanem hogy amikor kirúgták, az égadta világon semmi segítséget nem kapott, se tanácstól (akkor még annak hívták), se minisztériumtól (mert ő odáig is fölment). Viszont azt meg tudjuk, ugye, hogy a cigányok mindig megkapták a rengeteg segélyt. És miért? Csak mert szeretnek – és ezt nyomatékkal – „sokan lenni”.

– Na de épp most mesélte, hogy a mama családjában is „szerettek sokan lenni”. Amíg szegények voltak, a parasztoknál is sok volt a gyerek. Mint maguknál is. Elfelejtette?

Püff, azonnal le leszek csapva:

– De mi már csak öten voltunk!

Visszacsapok:

– Ma a cigányoknál annyi sincs: három az átlag. De ha magának ugyanannyi van, mint nekik, ugyanannyi családi pótlékot kap. Mert az nem segély, azt mindenki…

– Nekem mindegy, minek hívják, a lényeg, hogy én nem kaptam semmit. Ők meg…

– Úgy érti, a gyerekei után nem kapott semmit?


Ancient marketplace – flickr/jdeasom

Ekkor érkezik még egy vevő, de érzékelve a „konferenciánk” komolyságát, változtat a menetrendjén. A hátizsákját a lábamhoz teszi, és megkér minket, hogy amíg felugrik húsért, addig legyünk szívesek vigyázni rá. Vagyunk szívesek, így ő a lépcsőhöz indul, az árusom viszont ejti a „ki mit kap a gyerekek után” kérdésfelvetését.

– Van finom lekvárom is – tereli vissza a beszélgetést a kezdetekhez, és már nyújt is egy kisebb üveget felém. – Nálam a hecsedliben nincsenek szöszök, nem lesz allergiás.

Majd váratlanul mégis azzal folytatja, hogy neki, sajnos, egyetlen gyereke sincsen. Nem néz rám, csak pakolgat valamit maga előtt.

Semmi szükségem hecsedlire, de nincs lelkem visszatenni.

– Lássa, én ebben sem vagyok olyan, mint valami cigány. Engem nem lehet megvádolni, hogy csak mert nagy a család, minden szart kiárulok. Másoknál van olyan, hogy cigányokkal szedetik le a gyümölcsöket, nálam még ilyen sincsen. Leszedem magam.

Állok hülyén, kezemben a hecsedlidzsemmel. Miért baj az, ha cigányok szedik le a gyümölcsöket? Kezdek gyanakodni, hogy kicsit ő is cigány, csak egyszer elhitte, hogy az valami szégyen, és fél, hogy leleplezem. Ez most a megelőzés.

Kissé tétovábbak lesznek a mondatai, így könnyebb megakasztanom őt:

– Árulja már el, miért gondolja, hogy vevő vagyok a cigányozásra?

Kis csend, majd jön a válasz:

– Hát mert olyan rendes, budai úriasszonynak néz ki.

Ja, hogy én úriasszony. Hát igen, nézzük meg, mi is van rajtam: hosszú szoknya (filléres turka-holmi, de van benne esés) meg szalmakalap (ezerkétszáz volt csak, de kétségtelenül feldobtam egy színes sállal). Ne csodálkozzam az elváráson, hogy az legyek, akinek néznek.

– És a rendes úriasszonyok cigányoznak? – kérdezek ismét.

Látom az arcán, hogy valamit eltaláltam. Fürkésző tekintettel néz rám, majd megvonja a vállát: lehet, hogy nem cigányoznak. Arcára leheletnyi sértettség ül – talán mert ő igazából csak igazodni akart. Meg akart felelni a budai úriasszonyok általa elképzelt elvárásainak. Mire jövök, és megzavarom a stratégiáját. Pedig amúgy milyen jól összehangolódtunk. Valamit kéne tenni, hogy visszaálljunk.

Végül is ő egy eladó, én meg egy vevő vagyok: itt a megoldás kulcsa. Üssünk nyélbe még egy adásvételt, és megint rendben leszünk.

Úgyis ott szorong a kezemben a hecsedlije – na azt én vigyem haza.

Kérdezem, mennyi, mondja, hogy kétezer-ötszáz.

Azt hiszem, rosszul hallok, de nem: kétezer-ötszáz. Az pontosan 2,083 szalmakalap. Na de lószőrszitán passzírozta, tiszta gyümölcs, és ugye, aki úrinő...

Bárcsak én is csupán szagolgattam volna, hogy most csak megrázhatnám az erszényemet! Ám mivel a békesség pártján állok, inkább kifizetem a pénzt.

Egyszer a hecsedliért, egyszer meg az örök tanulságért: sose menj piacra hosszú szoknyában és szalmakalapban, mert beláthatatlan következményei lesznek.



Lévai Júlia


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!