rss      tw      fb
Keres

Miért nem esik le odaát a tantusz?




Az azeri gyilkos kiadása körüli konfliktus nem az első és utolsó, olyan helyzet, amelyben a kormányfüggő sajtó képletszerűen kínált kulcsot a fideszes világkép megértéséhez. Egyértelműen meg lehet tudni tőlük, hogy miért is nem éri meg kilépniük a híveknek ennek a világképnek a keretei közül, és miért is képtelenség az ő dimenzióikból rálátni a valóságra és összefüggéseire. Vagyis hogy a megrögzött Orbán-hívek fejében miért nem esik le (a szó szoros értelmében az istennek se) a tantusz.

A példa ez esetben Stier Gábor Török áfium című cikke, amely a botrányt követő hétfőn (szeptember 3-án) jelent meg a Magyar Nemzetben. Ebben a szerző innen nézve napnál világosabb logikával és nyilvánvaló tudatossággal építi föl arra a két-három pillérre a gondolatmenetét, amellyel – mintha csak Bitó László megnevezését („szakrális nacionalizmus”) és az enyémet („misztiko-naiconalizmus”) akarná illusztrálni – a politikai értelmezést egyértelműen fölcseréli a vallási, szakrális keretekkel. Onnan nézve pedig az olvasó egy kifejezetten koherens, zárt és evidens gondolati rendszerben érezheti magát.

A gondolati tömb legelső és legfontosabb pillére az, hogy Orbán Viktornak semmi köze a politikusi szerepekhez, ő nem politikusként, hanem különféle, irodalmias-művészies tulajdonságok megtestesítőjeként van jelen. Az éppen aktuális, konkrét események a kormányfüggő lapokban ennek a pillérnek mindig más és más vonatkozásaira vetnek fényt – ez a mostani történetesen a „mások gonoszságának áldozata” és a „szűziesen ártatlan” karaktert emeli ki.

A cikk azzal kezdi, hogy a világsajtó ismét tele van Magyarországgal: az örmény katonatársa brutális meggyilkolása miatt életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélt azeri tiszt kiadatása tartja lázban a médiát. És „Nem ok nélkül”, teszi hozzá a szerző, normálisok számára azt a reményt keltve, hogy itt majd – ha bármilyen visszafogottan is – Orbán elhibázott döntése lesz az indok. Nem az lesz, de józan ésszel kitalálhatatlan, ami következik. Stier szerint ugyanis azért van Magyarországgal tele a sajtó, mert az azeriek galádul becsapták a magyar kormányt! A Magyar Nemzet olvasóinak nyilván úgy kellett elképzelniük, hogy Washingtonban, Londonban, Párizsban ezt kiabálják a rikkancsok az utcán: „Magyarország az azerbajdzsáni ármány áldozata! Baku ocsmányul átverte Budapestet!”

Ráadásul – folytatódik a cikk – „Ilham Aliyev államfő valamiféle nyár eleji politikai megegyezésről beszél” (ki tudja, miféléről, ugye, hiszen azt már mégsem várhatjuk, hogy ezeknek a tárgyalásoknak a jegyzőkönyvei is beessenek a Magyar Nemzet postaládájába, már az is szép, hogy az igazságügyi miniszterhelyettes levele oda zuhant), „ami az azeri magyar államkötvényjegyzésről szóló híresztelések fényében ugyancsak kínos helyzetbe hozza a magyar kormányt”.

Hogy mitől csak híresztelések ezek az államkötvényjegyzések (amelyekből egyébként a magyar kormány egyáltalán nem csinált titkot, sőt), azt itt a szerző diszkréten csupán magányos megállapításként teszi oda. Az „ezek csak híresztelések”-kép hadd üljön bele az olvasó agyába abban az összefüggésben, amelyben a magyar kormánynak igazán nincs semmiféle köze az esemény másik résztvevőjéhez, hiszen vele csak annak fantáziájában szokott tárgyalgatni. Vagyis Orbán Viktor teljesen ártatlanul került kapcsolatba Azerbajdzsánnal, azt sem tudja, van-e ott egyáltalán államkötvény, ő csak gyanútlanul átadott az ottani börtönöknek egy rabot az itteni börtönökből. Később ugyan lesz majd egy olyan mondata Stiernek, amelyben maga is nyilvánvalóvá teszi: a tárgyalások nem luftballonok, hanem egy nagyon is határozott irányú politika részei, tehát koncepcióról van szó, de akkorra már egy másik összefüggésrendszerben leszünk. Az olvasónak itt a tárgyalások tényét nem a médiaizgalommal, hanem a külső és belső ellenségek áskálódásával kell összekötnie: „ez a szerencsétlen ügy Obamától a magyar ellenzékig kapóra jön azoknak, akik nem érdekeltek a Magyarország mozgásterét szélesítő keleti nyitásban” – mondja.

De hogy kerültek ide a külső és belső ellenségek, egyáltalán? El kell ismerni: mesteri csúsztatással. Stier természetesen tudja, hogy valahol érintenie kell azt a tényt, hogy az esetet mindenki egyértelműen elítéli, hiszen az ő olvasóik sem élnek tökéletes izolációban. Ezért szövege egy pontján maga is kénytelen kimondani, hogy nem lehet úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és hogy itt következmények vannak. „Hiába tiszta formálisan az ügylet, a kiadatás a fenti összefüggésben felvet bizonyos morális kérdéseket” – írja. „Ne feledjük ugyanis el, hogy a civilizált világ szemében Safarov nem hős, hanem brutális gyilkos. Így ebben a helyzetben elvárható a kormánytól, hogy ne tekintse lezártnak az ügyet” – fogalmazza meg a cikk első, kritikainak tekinthető mondatát, ám itt ismét nem az következik, amit az elemi logika szerint várnánk, hanem két, nagyon határozott kanyarvétel.

Először is Stier a „nem lezárni” elvárása jegyében nem azzal folytatja, hogy akkor tehát a kormány vonja le tettének megfelelő konzekvenciáit, és vállaljon felelősséget, hanem azt kéri, hogy „adjon átlátható, részletes magyarázatot a kiadatás körülményeiről s általában az egész szerencsétlen esetről”. Ami ebben az értelmezési keretben azt jelenti, hogy mesélje el részletesen, miképp esett áldozatául a gonoszságnak, és ezzel a dolog meg van oldva. Itt ismét a szakralitáshoz érkeztünk meg a realitások helyett, hiszen a (politikai) helyzet korrekciója nála egy szenvedéstörténet, egy passiójáték előadásával válhat azonossá.

Második kanyarját Stier ott teszi meg, amikor ugyan ismét a valós helyzetből indul ki – ha a kormány nem korrigál, „csak tápot ad a további találgatásoknak és a rosszhiszemű kombinálásnak” –, ám ezután a találgatások és kombinálások alapját képező kérdések helyett a kombinálgatók és találgatók jellemzésével, majd vad elítélésével foglalkozik. Szerinte „olyanok bontanak most zászlót Jerevánért, akiknek fogalmuk sem volt róla, vagy akiket egyáltalán nem érdekelt a magyar és az örmény nép kulturális, vallási közelsége”. Ez volna a fene nagy kombinálás, amely a kormány elmaradt korrekciója miatt a veszélyt hozná, miközben arról, hogy a fél világ valóban Orbán hónapok óta tartó pénzügyi tárgyalásainak mibenlétéről találgat és ezeket próbálja összehozni a szóban forgó üggyel, szó sem esik. De a lényeg, hogy Orbán politikai felelőssége helyett képzeletbeli ellensége, az ördög, a Sátán képe jelenjen meg, és hogy mással az olvasó ne foglalkozzon.

Amiből az is következik, hogy ha az ügyben egyáltalán létezik morális felelősség, ennek terhe kizárólag Orbán ellenségeit érintheti, őt magát semmiképpen – ő fölötte áll mindenfajta morális dimenziónak.


The almighty – flikcr/Thomas Hawk

Erősíti ezt, hogy az orbáni lépés más csak azért sem lehetett politikai (vagyis külső célokat is bekalkuláló) döntés, hanem csupán önmagában álló, szinte művészi aktus, mert a kimenetelét végül kizárólag a fátum határozta meg: „akarva-akaratlanul egy a végletekig elmérgesült viszály közepébe csöppentünk”. (Királyi többesben, persze, hogy a nemzet képviselete na meg a tudósító hálás azonosulása se maradjon ki a képből).

Mint látható, Orbán igazából vecsernyére indult, ahol azonban azt kellett megtudnia, „hogy álszent a világ, s nem az értékek, hanem az érdekek mozgatják”. (Ezen a vecsernyén a szokásosnál is nagyobb mértékben lehettek felülreprezentáltak a lamentálásra hajlamos vénasszonyok.) A politika eleve förtelmes, undorító és főként ellenségességekkel telített dolog, amihez Orbánnak tehát semmilyen módon nem lehet köze.

Az írásnak végül az lesz a legnagyobb találmánya, hogy miközben Orbánt a szerző mindenfajta morális megítélés fölé helyezte, aközben mégis kapott valamiféle kritikát, hogy az olvasó ne érezze elfogultnak az írást. A kritika azonban valójában dicsérettel ért fel. Orbán olyasmiben minősült bűnösnek, ami valójában a szakrális személyek, szentek és mártírok, vértanúk nagyon is idézőjeles „bűnössége”: az lesz a kiemelt vétke, hogy naivitásában nem látta meg időben mások alattomosságát, hitszegését. A tiszta és érintetlen lelkek vétkessége az övé, mert ő annyira jó, hogy nagy jóságában nem is képes fölismerni a rosszat. Hiába ült szemben időről időre Bakuban is meg itthon is gonoszokkal, el sem tudta képzelni, hogy mit fognak majd művelni vele. Igazából egy szenttel állunk szemben, csak hát őt nem Rómában, hanem Kétharmadban avatták szentté.

És hogy teljes legyen a kép, a szentek közösségébe a szerző végül bevonja a kitartó híveket is, éspedig a mártíromságuk révén: „A következő napokban nagy eséllyel a saját bőrünkön érezhetjük meg azt is, hogy milyen fontos a lobbik ereje” – írta cikke záró passzusában, természetesen az ellenséges lobbik uralmára utalva.

Ezután eltelt egy hét, és – lobbierők vagy nem lobbierők – jött Orbán Viktor, és hirtelen szembefordulva azzal, amit addig sulykoltak, nyíltan vállalta, hogy tisztában volt a Bakutól várható lépésekkel. Szó sem volt ártatlan jóhiszeműségről és megtévesztettségről, arról, hogy bárki is bedőlt volna a Magyar Nemzet által közzétett miniszterhelyettesi levél komolyságának. Ennek éppen az ellenkezője történt: a külügyminisztérium pontosan jelezte előre az összes, lehetséges alternatívát – tehát a blöffölés veszélyét is a levelet illetően. Ő pedig a körülmények ismeretében döntött: „Semmi nem történt a döntésünk után, amivel ne számoltunk volna előre” – mondta a parlamentben. Ami, ugyebár, akárhogy is, de porig rombolta az egész jól fölépített elméletet a „szegény, ártatlan Orbán Viktort váratlanul csőbe húzták a bakuiak” képről.

Az elemi logika alapján itt most annak kellene következnie, hogy másnap – akár a szerzőtől, akár valamelyik harcostársától – már olvashatjuk is a helyzet feloldását: Orbán ezúttal nem azért áll fölötte minden mocskos földiességnek, mert a gonoszságok ártatlan áldozata, hanem azért, mert ő maga hozott nemes és kiemelkedő áldozatot. A rá jellemző közösségi lélekkel magára vette az egész kormány bűnét, és most majd ennek keresztjével a vállán indul a Golgotára. Micsoda istenember! Bezzeg a Gyurcsány ilyenkor is a nemzete ellen áskálódva fitnesz-fogyózik a Kossuth téren.

Ám a helyzetnek ez az értelmezése nem itt, hanem épphogy egy baloldali szerzőnél jelent meg (persze korántsem az istenítés szándékával). A Magyar Nemzetnél ennél sokkal praktikusabb megoldást választottak: egy árva szót nem szóltak az egész ügyről. A lap olvasói semmiféle értelmezést nem kaptak az orbáni önleleplezésről. Csupán mi mélázhatunk el azon, hogy ideológiai csődjük elkenése pusztán a pártelkötelezettség hagyományainak alkalmazásából ered, vagy már az igazodásuk jele egy nyilvánvaló bukás helyzetéhez, az önátmentésük reményében. Egyik rosszabb, mint a másik, de a második lehetőség az undor mellett legalább azzal a reménnyel kecsegtet, hogy szaporodnak szépen a hajszálrepedések.



Lévai Júlia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!