Aczél Endre


A G-7 vendége az olimpia ideje alatt:




Aczél Endre újságíró

***

A rovatról



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Az én olimpiám – 1.
2012.07.29.




A debreceni úszó Európa-bajnokság aranyesője után euforikus állapotba került a jámbor magyar. Ha már itt, karnyújtásnyira a londoni olimpiától, felkészülés közben „ennyi” tudott kijönni a versenyzőinkből, mi lesz majd ott? – kérdeztük pirosló arcokkal. Hát az első napon az lett, hogy három Európa bajnokunk közül kettő – Hosszú Katinka és Kis Gergő – még a dobogóig se jutott el (holott Hosszúnak titokban már a nyakába akasztottuk az aranyat), büszkeségünk, Cseh László pedig döntőbe sem jutott. Fájdalmas volt, még akkor is, ha azzal vigasztaljuk magunkat, hogy nem annyira, mi magyarok, hanem a kontinensünk maradt le. Hosszú (4.) és Kis (6.) előtt tudniillik csak tengerentúliak végeztek, és 400 vegyesen, ahol Cseh a 9. legjobb időt úszta, a legjobb európai, az olasz Marin (akit Cseh rendre megvert korábban) a nyolcadik, tehát a legutolsó helyre úszott be a döntőben.

Cseh teljesítményére van is magyarázat meg nincs is. Az előfutamban szépen ott kocogott a minden idők legjobb úszójának elkönyvelt rivális, az amerikai Phelps nyakán, és a végén majdnem megverte. Ők ketten sok hosszal előzték meg a mezőnyt. Cseh joggal hihette, hogy mindketten biztos döntősök. Amíg rá nem nézett az eredményjelző táblára, s nem látta kettejük idejét. Akkor viszont azt hihette, joggal, hogy itt még baj lesz. Ezt történetesen megspórolhatta volna magának. Az én szememben nem mentség, nem „tévedés”, hogy egy időfutamban Phelpshez és nem az órához igazította a teljesítményét. Tudnia kellett, hogy azzal a 4:13 fölötti idővel, amit teljesít, végveszélybe sodorja magát. Tudnia kellett, hogy a biztos döntős helyhez 4:10 körüli idő kell.

Ne tudta volna? Óh, istenem. Életében sok ezerszer úszta végig a 400 vegyest. Bármiben fogadnék, hogy ma már minden egyes úszása után plusz-mínusz öt tizedre pontosan bemondja az eredményét. Még mielőtt az órára nézne. Amit tett, nem tévedés volt, nem is „a tévedések vígjátéka” (Kiss László szövetségi kapitány), végképp nem vígjáték, hanem hallatlan könnyelműség. Szárazabb leszek: rossz versenyzés. Függetlenül attól, hogy a döntőben Ryan Lochte, a későbbi győztes ellen minimális esélye se lett volna, de talán még három-négy másik tengeren túlival szemben se.

Apropó Lochte. Első londoni aranyát (jön még rá jó pár, fogadni lehet rá) úgy nyerte meg, mint Darnyi Tamás hajdanán a sajátjait. Úgy úszott el a mezőnytől, mint egy delfin, a negyedik úszásnemben, gyorson már vagy negyed uszoda választotta el a riválisaitól. Azért volt érdemes szombaton úszást nézni, hogy őt lássuk – na meg Hosszú legyőzőjét, a kínai tinédzser Jet, akiéhez hasonló utolsó 50 gyorsot én még nem láttam, legfeljebb utolsó 50 hátat (hiába, hazabeszélek), amikor Egerszegi Krisztina faképnél hagyott 14 évesen, Szöulban két NDK-s „ruhásszekrényt”.

(Ad notam: ha valaki nem emlékezne rá, voltak a női úszók között hajdanán kínai „ruhásszekrények” is, ám éppúgy eltűntek – persze doppinggyanú miatt –, mint NDK-s társaik, utóbbiak az országukkal együtt. De most Londonban a három első egyéni úszószámból kettőt kínaiak nyertek – teljesen normálisak –, ráadásul a 400 férfi gyorsot is betakarították, amiben az volt a feltűnő, hogy eddig szinte csak kínai nőkről tudtunk. Most már itt vannak a férfiak is, mint az oroszok a spájzban. Ezek tudnak valamit, amit más nem. Nem csak a GDP-jüket kell irigyelni.)

Az olimpia első napján egyetlen magyar úszó versenyzett kiválóan és meglepetésre kiválóan: a mellúszó Gyurta Dániel. Rosszabbik távján, a 100-on 1 perc alatti magyar csúccsal lett előfutamgyőztes, s jutott aztán még jobb idővel a döntőig. Sokszor leírtam: minden magyar úszóarany-jövendölés „billeg”; a 100-as teljesítmény után azt mondom, Gyurtának a maga fenomenális hajrájával éppúgy nyernie kell 200-on, ahogyan tavaly a sanghaji világbajnokságon a verhetetlennek hitt Kitadzsima ellen tette. (Aki, érzésem szerint, éppúgy leszálló ágban van, mint Phelps.)

Egy utolsó „visszalövés” az úszásra. A nap legrosszabb pillanata nekem nem Cseh kiesése és Hosszú Katinka 4. helye volt, hanem az a pillanat, amikor az általam Gyurtához hasonlóan aranyra tippelt tornász, Berki Krisztián lábai a magasból lejövet (nem is egy tizedmásodpercnyire) szétlendültek. A kétszeres világ- és hatszoros Európa-bajnok „lólengőnk” a hivatalos fellépés – hála istennek csak selejtező – előtt úgy csinálta meg ezt a gyakorlatát, hogy a BBC tudósítója azt mondta róla állítólag: fenomenális. Hát amikor kellett, nem volt az. Sajnálom, de azt kell mondanom, hogy a bírák jóvoltából csak a nevére és az eddigi teljesítményéra való tekintettel kapott 15 pont fölött, mert például egyik (izraeli) riválisát ugyanezért a hibáért nem tizedpontokkal, hanem egész ponttal büntették ugyanazok az emberek. Döntőznie mindenesetre csak nyolc nap múlva kell, reménykedjünk benne, hogy akkor nem ő, hanem legnagyobb riválisa, a nála most 8 tizeddel jobban teljesítő brit Louis Smith fog hibázni.

Ja és – bocsánat az understatementért – van már egy bronzunk. Amelyben az a szép, hogy Csernoviczki Éva cselgáncsban a „bronzmeccsen” egy japán világbajnokot vert meg, és az a nem szép, hogy ha nem is a fogadó irodáknál, de a magyar berkekben ő volt az egyik titkos favoritunk az aranyra.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Az én olimpiám – 2.
2012.07.30.




Van aranyunk már, van  „gyógyír a feledésre” (Katajev). De nem ezzel kezdem. Ami elfelejtendő, az persze a háromszoros olimpiai bajnok magyar vízilabda-válogatott nem hogy négygólos veresége, hanem esélytelen, bénult fellépése az örök mumus szerbek ellen. És akkor ünnepélyesen megalkotom az angol Gary Lineker „a foci olyan játék, ahol mindig a németek nyernek” bon mot-jának legfrissebb parafrázisát: a vízilabda olyan játék, ahol, ha magyarok és szerbek kerülnek egymással szembe, mindig az utóbbiak nyernek. Pót-parafrázis: kivéve, ha olimpia van. Most már ez se igaz, bár ha magunkhoz térünk, akkor az egyenes kieséses körben, mondjuk a legjobb négy között vagy a döntőben meccselhetünk még egyet velük. Talán nyertesen.


Ungvári Miklós (fehérben) küzd a grúz Lasa Savdatuasvili ellen a férfi 66 kg-os súlycsoport döntőjében - Ungvári ezüstérmet nyert - MTI-fotó: Kollányi Péter

Elsőnek Ungvári Miklóstól, a 66 kilós cselgáncsozótól kaptuk a gyógyírt, amihez csak annyit: a fene az orvost, aki felírta. Egy jukóra voltunk csak az olimpiai aranytól. A jukó persze nem hosszmérték, hanem a legkisebb értékű, egypontos dobás. Sajnálatos módon ezt az egy pontocskát egy grúz fiú neve mellé írták, holott kettejük közül föltétlenül Ungvári volt a jobb. Csak épp fogást nem tudott találni a tömzsi és ravasz grúzon, holott az előző meccsei közül kettőt ipponnal, a legnagyobb értékű dobással nyerte, ami súlycsoportjának kiemelkedően a legjobb teljesítménye volt. És a rákövetkező három erős – mindenesetre Savdatuasvilinél jóval erősebb – ellenfelét is „megjukózta”. Kis túlzással úgy állhatott ki a döntőre, mint a magyar labdarúgó válogatott 1954-ben Bernben az NSZK ellen, és… ugyanaz lett a vége. Ezüst.

Ahhoz képest, hogy Ungvári, akit én – laikusként – évek óta a magyar cselgáncs legeredetibb tehetségének gondolok, min ment át az elmúlt egy-másfél évben, ez a teljesítmény ugyannyit ér a szememben mint Kovács „Atom Anti” barcelonai aranya (1992).


Szilágyi Áron legyőzte az olasz Diego Occhiuzzit és aranyérmet nyert a 2012-es londoni nyári olimpia férfi kard egyéni versenyének döntőjében - MTI-fotó: Illyés Tibor

Az igazi gyógyírszerző a csonttá soványított magyar vívókülönítmény egyetlen kardozó tagja, az egyetemista, matematikus-tehetségnek elkönyvelt, tündérien kedves, mindössze 22 éves Szilágyi Áron volt – istennek hála, hogy kardozó! Mert hát a magyar kard ugyebár… Pézsa Tibor tokiói aranya után csekély 28 évet kellett várnunk a következőre (Szabó Bence, 1992), de most csak 20-at az újabbra. Őszintén szólva a „csapatmentes” magyar vívóküldöttség egyik tagjától se vártunk semmit (négyen vannak), még az idén Világkupa-győztes Szilágyitól, nagy-nagy ígéretünktől se, aztán ő mégis „beúszott”, mind hajdanán Czene Attila azon a bizonyos surranópályán, Atlantában, a 200 vegyes döntőjében. De igazságtalan vagyok. Szilágyi az egész vasárnapot félig önkívületben vívta végig, az elődöntőben és a döntőben valósággal „felfalta” orosz meg olasz ellenfelét. Aki látta az orosz elleni meccsét, tudta, hogy innen nincs, nem lehet megállás. (Kár, hogy Ungvárinál volt.) „Tök” esélytelennek látni és ilyenként is kezelni az ellenfelet: ilyesmit is ritkán látni vívódöntőben. (Ad notam: a William Hill angol fogadóiroda – a szakmában a legnagyobb – hét magyar aranyra adott oddsokat, a Szilágyié persze nem volt közöttük.) Aranyával és vívásával Szilágyi Áron megmentette a magyar vívás becsületét és – de ezt már csak puszta gonoszkodásból teszem hozzá – vívósportunk szerencsétlen menedzsereinek a státusát is talán. Az a sportág, amelyik aranyat hoz, „érinthetetlen”.

Vasárnap – interneten – megnéztem az Egyesült Államok kosárlabdacsapatának első meccsének a javát egy igen jó együttes, a franciáké ellen. (Többen közülük az NBA-ben játszanak, sőt van egy sztár is, Parker.) Ezt meg KELLETT nézni, mert a közbeszéd „második Dream Team”-et emleget. Az a bizonyos első, az 1992-es, amelyik első ízben hozta át Európába (Barcelonába) az istenáldotta tehetségek soha nem látott, a felülmúlhatatlan Michael Jordan vezényelte áradatát – addig amerikai profik nem indultak olimpiákon –, olyan hatást tett az Amerikán kívüli világra, aminőhöz hasonlót talán nem is lehet fölemlíteni. Az a csapat átlagban 44 ponttal verte az ellenfeleit – ez a mostani nem fogja. Annak a hatásnak a titka egyébként az volt, hogy az NBA-t  – sportcsatornák, internet nem lévén még – leginkább csak Amerikában ismerték; az NBA különleges minőségét a Jordan (Pippen, Barkley, Bird, Robinson)-féle hírvivők itatták be Európa tudatába. Azóta az NBA sztárvonalon talán egy kicsit gyöngébb lett, de Londonba mindenesetre eljött LeBrun James, Carmel Anthony, Kobe Bryant s velük együtt eljöttek mindazok, akik változatlanul a világ krémjét reprezentálják kosárlabdában. Ám őket már jól ismerjük, idehaza is. Az NBA meccsei a világon bárhol elérhetők, nézhetők, senki sem ámuldozott azon, hogy ez a Team USA 27 ponttal verte a franciákat, amiképp verni fogja a többi ellenfelét is. Az a döbbenet, amelyet az „igazi” Dream Team okozott, megismételhetetlen. A mostaniak győzelmei nem ínyencségek lesznek, hanem háztartási plauzibilitások.


Nagy László és Császár Gábor a Magyarország-Dánia (25–27) mérkőzés után, a B csoport 1. fordulójában a londoni Copper Box kézilabdacsarnokban - MTI-fotó: Kovács Tamás

Vasárnap már éjféltájra járt, amikor kénytelen voltam elkönyvelni, hogy a magyar kézilabda-válogatott, amely előkészületi meccsen még az olimpiai bajnok franciákat is megverte otthonukban, nyitó mérkőzésén két góllal – egyébként remekül játszva – kikapott a nála föltétlenül jobb dánoknál. Ezzel ugyan, miként a vízilabdázóknál, semmilyen remény nem szállt el még, de nyugtázom azt is, hogy a „megmentőnk” nem volt a megmentőnk. A három éven át hezitáló barcelonai Nagy László a meccs elején két gólt lőtt, aztán a második félidőben szinte nem is játszott, s amikor bejött, három rossz passzából három gólt kaptunk. Nem mondom, hogy Naggyal rosszabbak lettünk, de azt se, hogy jobbak. A válogatott szellemi vezére egyszersmind legjobb góllövője Császár Gábor maradt, és – hát igen – akkor voltuk igazán jobbak az ellenfeleinknél, amikor „nagylaci” nem volt a pályán. Nota bene, ez még változhat, reménykedek.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Az én olimpiám – 3.
2012.07.31.




A (valóban kellemetlen) magyarhimnusz-botrányhoz annyit: tiszta szerencse, hogy a rendezők megtalálták a zenét (olyat, amilyet) a kardozó Szilágyi Áron ünnepléséhez, mert első olimpiai bajnokunk melegítőjén egy megfejthetetlen felirat díszelgett: „Magyarország”. Van ötletem arra nézve, hogy ki találta ki az évtizedeken át bevált „Hungary” magyarosítását – vélhetően a mi nemzetibüszkeségkomplexustól szenvedő ordító egerünk –, és ha van, akkor azon töröm a fejem, hogy amikor a világ mindenben bennünket követ, akkor miért nem követ ebben is? Miért írják a kínaiak a melegítőjükre azt, hogy „China” s miért a japánok azt, hogy „Japan”? Tudniillik ez a két név „odahaza” nem létezik. Csungkuo: a kínaiaknak ez Kína, Nihon vagy Nippon: ez a japánoknak Japán. Mindkét büszke és hatalmas nemzet megtehette volna, hogy a „saját” nevét hímezi a sportruházatára, éspedig nem latinos átírással, hanem az eredeti írásjegyekkel. Jó vicc lett volna, nem? Találgathatta volna mindenki, hogy az illető honnan való. Csak nem Koreából (Csoszun)? Most csak rólunk találgatják, de sebaj. Valaki biztos örömét leli benne, és emeltebb fővel jár, mint korábban.

Ami mármost a londoni olimpia harmadik napját illeti, fájdalommal kell nyugtáznom jó néhány dolgot. Az első, hogy három csapatsportban vagyunk érdekeltek, sőt érem- (akár arany-) esélyesek, de az első akadályon női vízipólózóink éppúgy elbuktak, mint a férfiak, avagy a férfi kézisek. Oké, semmi baj, ettől még mindhárman dobogósok, sőt elsők lehetnek – amit egyébiránt nem hiszek –, de ettől még a „többet vártunk” szindróma érvényes. Talán nem is annyira rájuk, mint háromszoros úszó Európa-bajnokunkra, Cseh Lászlóra érvényes ez, akinek második nekifutásra sem sikerült döntőbe kerülnie – ezúttal a 200 méteres pillangóúszásban. Nem hogy nem sikerült, esélye se volt rá. Közel 1 másodperccel úszott gyengébben, mint Debrecenben, ahol ebben a számban aranyérmes lett. Esélye legfeljebb a mögötte idehaza második Biczó Bencének volt, aki ugyanúgy lemaradt a döntőről, mint Cseh, de csak egy hajszállal. Ráadásul úgy, hogy futamában három hosszon át elsőként érte el a falat. Kár. (Ad notam hungariam: Hosszú Katinka mindenesetre futamgyőztesként a döntőbe jutott 200 vegyesen, de látva a másik futamot, azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a 400 vegyesen győztes kínai Jet nem hogy ő, más se fogja megverni ebben a számban.)


Veszteseink – MTI-fotó: Kovács Anikó

Azért velünk együtt nem hullott el a kontinensünk. A hétfői úszónap olyan volt, hogy a sok tengerentúli után végre két európai bajnokot is avattak egyéni számban: 200 gyorson a francia Yannick Agnelt, 100 női mellen a 15 éves litván Ruta Meilutytét (azaz egy Meilutys nevű úr leányát). Mindkettő történelmi teljesítmény volt. Én olyat Agnel távján még nem láttam, mint most. A francia fiú ebben a sprintszámban csaknem 2 másodperccel, azaz testhosszakkal verte a mezőnyt, és amikor célba ért, még arra is volt ideje, hogy hátraforduljon és nézze, miként küzdenek a riválisai. Hihetetlen! Mellesleg az amerikai Lochte, akinek én sok aranyat jósoltam ( ne szerződtessenek jósnak!) itt még dobogós se lett, és ugyanazt a megalázást kellett elszenvednie a franciák ifjú, húszéves csillagától, mint a 4x100-as gyorsváltóban, ahol a gall négyes mindenki döbbenetére „leúszta” a verhetetlennek hitt amerikaiakat, pontosabban a befutó Ryan Lochtet. Ami pedig Meilutytét illeti, ez a kis Egerszegi-utód kis hazája első olimpiai aranyát szerezte úszásban, hitetlenkedő pillantások közepette, hiszen a tavalyi törökországi ifjúsági „olimpiát” leszámítva eddig semmilyen nemzetközi eredménnyel nem dicsekedhetett. A BBC szakértője a versenyek előtt egy fillért nem adott volna azért, hogy az egyébként Angliában nevelkedő kislány akár döntőbe jut. (Eddig – némi túlzással – én is azt hittem, hogy Titenis ide vagy oda, a litvánok alapjában csak kosárlabdázni tudnak.)

És ki adott volna akár két fillért is azért, hogy egy számára nem létező sportágban, a tornában Nagy-Britannia csapata bronzérmet szerez? Szakértő ember biztosan nem. Aztán megverték az oroszokat, az ukránokat, a németeket. Nekünk nem jó hír, hogy a csapatot az a Louis Smith „vitte a hátán”, aki első helyen került a lólengés (hét végén) esedékes döntőjébe s akinek sajnos ezek után minden esélye megvan arra, hogy megverje egyik legnagyobb favoritunkat, Berki Krisztiánt (aki csúnyán elrontotta a gyakorlatát, bár ötödikként is így is bekerült a legjobb nyolc közé). Megint egy rossz hír. Mint ahogyan az is, hogy „önjáró”, mindenkivel konfliktusban levő szupertehetséges lövészünk, Sidi Péter légpuskában nem tudott a döntőbe bejutni. Még két száma van azonban, ahol javíthat, bár erre nem tennék nagy tétet. A rossz kezdés nagyon meg tudja viselni a lelket (vö. Cseh László). Több bon mot-m mára nem lévén, most leteszem a tollat, versenyezni amúgy se tudnék a Videoton labdarúgó csapatának különös edzőjével, Paulo Sousával, aki a Pápa elleni szánalmas döntetlen (1-1) után ezt találta mondani: „Fejlődniük kell a játékvezetőknek is, hogy az ország labdarúgása is előre lépjen.” (Magyar fordításban: nem a Videotonnak, nem neki, hanem a bíróknak. Jó, mi?)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Az én olimpiám – 4.
2012.08.01.




Mi a fene! Lehet, hogy első londoni aranyérmesünk, Szilágyi Áron olvassa a Galamust? Tudniillik a Nemzeti Sport ekképp idézte őt: „Ezt hívhatják önkívületnek.” Vasárnap éjszaka én voltam szerencsés leírni azt, hogy Áron „félig önkívületben” vívta végig az öt győztes meccsét. Tréfás kompromisszumot ajánlok: a bajnok „félig” olvasta szösszenetemet. Avagy, ami valószínűbb: Szilágyi pszichológiailag élve boncolta önmagát, én meg ugyanezt tettem vele, s ugyanarra az eredményre jutottunk. Az ő válla mellett (képzeletben) még egyszer megveregetem a magamét is.


Magyarország–Montenegró: 10-11 (MTI-fotó: Kovács Tamás)

Aztán mondanék egy furát. Most kell igazán félni a magyar vízilabda-válogatottól – holott Szerbia után Montenegrótól is kikaptunk. Déjà vu. Sydneyben (2000), ahol a Kemény-különítmény az első aranyát szerezte a három közül, a csoportmeccseken a horvátok is, a jugoszlávok is megvertek bennünket, aztán az egyenes kieséses sorozatban alaposan megvertük az olaszokat, a végén, a döntőben meg „tönkre” az oroszokat (13-6). Ahhoz, hogy a mostani hatos selejtező csoportunkból tovább menjünk, azaz negyeddöntőt játszhassunk (akárkivel, olaszokkal?, horvátokkal?) voltaképp csak Romániát kell megvernünk, mert a brit csapat nem ellenfél. Még az amerikaiaktól is kikaphatunk. A nyilatkozatokból látom, hogy  a szerbek elleni lesújtó teljesítmény után a Montenegró elleni meccset (10-11) mindenki az éledezés első jelének, egyszersmind boldogtalanságunk záróakkordjának tekinti. Úgy legyen.

Dacára annak, hogy Dél-Korea ellen, ha kínlódva is, de „hozta” a győzelmet a magyar kézilabda válogatott, nehezebb helyzetben van, mint a (még) nulla pontos pólócsapat. Mocsai Lajos csapatának ugyanis vagy a horvátok, vagy a spanyolok, vagy a szerbek ellen kell nyernie ahhoz, hogy negyeddöntős legyen. Három rettenetes kihívás; történelmi balszerencse, hogy épp ezekkel (na meg az Európa-bajnok dánokkal) sorsoltak bennünket össze. A „túloldalon” ugyanis olyan nemzetek küzdenek a negyeddöntőért, mint Tunézia, Argentína vagy Nagy-Britannia, akik finoman szólva is könnyebb ellenfelek lehetnének, mint az imént említettek. Itt jegyezném meg, hogy a koreaiak elleni meccs hőse egy kevésbé jegyzett magyar kézis, a szegedi Lékai Máté lett, ami azért azt a fajta csapaterő-hitet erősíti (a vízilabdánkból jól ismerjük), hogy ha egy-két sztárnak nem megy a játék, váratlanul felbukkan valaki, aki egyszemélyűleg helyettesíteni képes mindegyiket. Jó jel. Ha nem Császár, nem Nagy László, nem az ifjabb Mocsai, akkor Lékai. Legközelebb majd fordul a kocka.


Dél-Korea–Magyarország: 19-22 (MTI-fotó: Kovács Anikó)

Az esti úszóprogramot bámulva elfogott a döbbenet. Hosszú Katinkát a jelek szerint nem lehetett lebeszélni arról – becsvágy?, szakvezetői tehetetlenség? – hogy 45 perccel a 200 vegyes döntője előtt, ahol esélyesnek számított a dobogóra, elinduljon a 200 pillangó középfutamában is. Ezzel szabályosan kivégezte önmagát. Vállalkozása azzal végződött, hogy pillangón nem jutott döntőbe, „viszont” vegyesen erejét, kedvét, mindent vesztve utolsó lett. A győztes kínai Je (ki más?) fél uszodával előbb csapott célba, mint ő. Apropó, erő. Fölfigyelt valaki arra, hogy ez a Je Si-ven nevű kamaszlány a versenyek végén, amikor férfitempóban rohanja végig gyorson a medencét, célba érve még csak nem is liheg? Hosszú a 400 vegyes után azt mondta, annyira elfáradt, hogy szinte ki se tudott mászni a vízből. Gyanús. Vagy olyan erő van ebben a Jeben, mint senki másban, vagy valami egészen különleges „táplálékkiegészítőt” szed. (Egyébiránt simán átesett a drogteszten, hiába ágáltak az amerikaiak…)

Hosszúért – őszinte meglepetésemre – Jakabos Zsuzsanna kárpótolt. Őt ugyanis soha nem gondoltam igazán jó versenyzőnek, világszinten legalábbis. Ehhez képest Hosszú nem, ő viszont bejutott a 200 pillangó döntőjébe, akár azt is mondhatnám, előkelő helyen. Átlépett önnön árnyékán. Talán csak nem az „plankolta” fel őt, hogy a COED névre hallgató amerikai magazin – fotók kíséretében – „minden idők legdögösebb olimpikonjának” keresztelte el? Szó, mi szó, ritka szép lány, másképp (vö. „dögös”) az, mint a gyönyörű olasz Federica Pellegrini volt fénykorában. Na meg ma is. (Két honfitársa harcolt a kegyeiért: Filippo Magnini elszerette őt Luca Marintól. Hm. Jakabos jelenlegi barátja – Molnár Ákos – is úszóolimpikon, bár kevésbé sikeres, mint Magnini vagy Marin.)

Még pár szó az uszodáról. Ha a szemem nem csal, az elő- és középfutamokban is simán győztes nagy-nagy reménységünknek, Gyurta Dánielnek (200 mell) rettenetesen meg kell majd küzdenie az aranyért, ámde nem a japánokkal, hanem az angol Jamiesonnal, aki első helyen jutott döntőbe. Láttam Jamieson összes úszását, elfog a félsz. E pillanatban Gyurta esélyét nem adom 50 százaléknál többre, persze őrülten drukkolok neki.


Michael Phelps (MTI/EPA/Hannibal)

Végül Phelps. A „nagy Michael” legjobb számát, a 200 pillangót – hogy egy gyurcsányi fordulattal éljek – elk..ta. Noha az élen volt, elszámította a benyúlást, ilyenformán pár századdal lemaradt a dél-afrikai Chad le Clos mögött. Láttunk már ilyet, de hogy Phelpstől?! Kikérem magamnak. Hanem! A 4X200-as gyorsváltóban (befutóként) mégis aranyhoz jutott a sztárok sztárja – Lochte első emberként akkora előnyhöz juttatta az Egyesült Államok csapatát, hogy behozni azt már nem lehetett –, s ezzel minden idők legnagyobb olimpiai éremszerzőjévé lépett elő. 19 érmével (amibe két londoni ezüst és egy arany számít be) eggyel megelőzte a szovjetek legendás tornásznőjét, a ma már 78 éves Larisza Latinyinát. Igaz, aranyban eddig is sokkal jobban állt, mint amaz (14-9). P.s. Sokan azt hiszik, hogy Mark Spitz hét müncheni úszóaranya mindmáig csúcs. Hát nem. Phelps Pekingben nyolcat nyert.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Az én olimpiám – 5.
2012.08.02.




Ettől az angoltól joggal féltettem Gyurta Dánielt. Ezt az angolt – Jamiesont – csak világcsúccsal lehetett megverni Londonban. És Gyurta megcsinálta! A magyar úszók túlnyomó többségére nem jellemző módon itt, a 200 méter mellen is alaposan megjavította önnön legjobbját, a magyar csúcsot, amely egyébként azonos volt az olimpiai rekorddal – amiként tette ezt 100 méteren is (ahol 1 perc alatti egyéni és magyar csúccsal negyedik lett).

Ez a 100 méter volt a kulcs. Mármint annak megítéléséhez, hogy milyen formában van Dani, mit lehet tőle várni 200-on. Soha életében ilyen jól nem teljesített ún. gyöngébb távján, ennélfogva semmi meglepetést nem éreztem, amikor a szerda esti döntőben féltávnál gyakorlatilag  – a rá egyébként már nem veszélyes – japán Kitadzsimával együtt fordult, és 130 méternél már legelöl úszott.


Arany! – MTI-fotó: Illyés Tibor

A „Gyurta-koreográfia” ennek előtte szinte minden Európa- és világbajnokságon az volt, hogy a magyar fenomén 100-nál még a középmezőnyben úszott, 150-nél került élközelbe, s aztán az utolsó ötvenen a szó szoros értelmében „leúszta” a mezőnyt. Most ez a „koreográfia” 180 fokos fordulatot vett: úgy tetszett, hogy amikor Kitadzsimát megelőzte, már nem lesz szüksége arra a bizonyos klasszikus hajrára. De az utolsó 20 méteren az uszoda mégis drámai színpaddá változott. A vezető magyarhoz egyre közelebb került az általam megjósolt „igazi” ellenfél, Jamieson, aki olyan hajrát vágott ki, mint amilyet Gyurta szokott. Pontosan olyat. Nem akarok ünneprontó lenni, de mint uszodai veterán, azt mondom: ha 210 méteres a verseny, az angol csap be elsőnek. Hála az égnek azonban, bajnokunknak megmaradt 15 század másodpercnyi előnye a korábbi minimum háromszorosából, és ilyenformán két világ- és két Európa-bajnoki aranya, egy olimpiai ezüstje után megszerezte élete első olimpiai aranyát is, egyszersmind a másodikat Magyarországnak. Csakhamar kiderült róla, hogy nemcsak világra szóló tehetség, hanem érzelmes nyilatkozó is: azt mondta a köztévé riporterének, hogy az utolsó métereken az édesanyjára gondolt. Ezzel megríkatta fél Magyarországot. És arra az ostoba kérdésre, hogy mi fog változni ezután az életében, azt mondta: semmi, legföljebb az éremgyűjteménye lesz gazdagabb. Nem csak érzelmes, értelmes fiú is.

Ezen a ponton kalapot emelek (még sokszor szeretnék emelni) az angol William Hill fogadóiroda előtt: ama hét arany közül, amelyet Magyarországnak megjósolt, az első (Gyurta) bejött. Most kicsit bizakodóbb vagyok a lólengésben várható újabb magyar-angol párharc (Berki kontra Smith) kimenetelére nézve, mert Smith a selejtezőben ugyanúgy jobb (sokkal jobb) volt ugyan, mint Jamieson Gyurtához képest, de a William Hillnél még mindig szilárdan áll Berki Krisztián (vasárnap esedékes) aranyesélye.

Még egy pici uszoda, mert másról is beszélni kell. Az úszószámok vége felé közeledve Cseh László – a jobb későn, mint soha elve szerint – megtalálta önmagát. Ha van „szép bor”, akkor van „szép úszás” is. Nos Cseh egy dupla betli (400 vegyes, 200 pillangó) lelki terhével a 200 méteres vegyesúszás elő- és középfutamában olyan elegánsan lett győztes, hogy (a döntőbeli) összesítésben csak Ryan Lochte előzi meg – Michael Phelps nem. Remek. Nem volna szép, ha Laci érem nélkül jönne haza Londonból.

Ez is uszoda, bár nem úszás. A két magyar vízilabda-válogatott szerda délutánig háromszor szállt vízbe és háromszor kapott ki. A hölgyek történetesen az Egyesült Államoktól. Szerdára (egy nappal a fiúk Montenegrótól elszenvedett veresége után) megkapták csoportjuk leggyöngébbnek ítélt – a spanyolok által például nagyon megvert – részvevőjét, Kínát, amellyel egyébként mindig szoros meccseket játszottunk. A négy negyedből három és valamennyiben csak futottunk az eredmény után, ahogy mondani szokás. A kínaiak jobbak voltak, szétlőttek bennünket, kétszer is vezettek három góllal. Néztem, és sokáig egy fillért se adtam volna azért, hogy a vége „ide” lesz és nem „oda”. De a nagyon megfiatalított magyar hölgypóló-válogatott az istennek se adta föl. És melléje szegődött a szerencse is. A cserekapus Gangl Edina, akit a „csakis miénk lehet az arany” (rög)eszméjéhez ragaszkodó Merész András szövetségi kapitány jó érzékkel hozott be, a negyedik negyedben kivédte „a kínaiak szemét is”, ők meg, akárhány 100 százalékos helyzetük volt is, mind kihagyták. Részvétem nekik, de nem őszinte. Győztes gólunk (Bujka Barbara) ugyanis a magyar „finesz” diadala volt – érdemes megnézni többször is a videóját – az erő fölött (11-10).


Gangl véd – MTI-fotó: Kovács Tamás

Amúgy: mivel a női vízilabdában csak két négyes csoport van, mindenki bejut az egyenes kieséses negyeddöntőbe, csak az a kérdés, kivel játszik aztán. Mi kivel? Oroszokkal, ausztrálokkal? Mindketten verhetők; nekem történetesen tetszik Merész – és a lányok – elszántsága. Tényleg minden lehet még.

Mielőtt provinciálisnak tűnnék, nyugtázom, hogy a szerdai angol lapok valósággal könyörgőre fogták: legyen végre brit arany, „nehogy oda jussunk”, mint a kanadaiak Montrealban, akik nulla elsőséggel végeztek. Nem értettem ugyan, mi végre a nagy türelmetlenség, de az istenek aznap valóban kegyeikbe fogadták a briteket: egyszerre két arany is kijutott nekik. Egyet hölgyevezőseik szereztek, egyet meg – logikusan – az idei Tour de France szupermeglepetés-győztese, Bradley Wiggins az országúti kerékpározásban. Tudják mi az a 44 kilométer, amelyet Wigginsnek le kellett gyűrnie a Tourhoz képest? Hogy Lorán Lenke klasszikusával éljek: lepkefing.

Na! Ugyanannyi aranyunk van pillanatnyilag mint a rendező országnak. Csakhogy olvasható egy olyan összesítés – a BBC „szórakozik” vele –, ahol mi jobban állunk, mint ők. Valamelyik pihent agyú szerkesztő kitalálta, hogy aszerint rangsorolja a részvevő nemzeteket, hogy csapatlészámukhoz KÉPEST hány érmet szereztek eddig. És ezen a dicsőségtáblázaton mi pillanatnyilag a negyedikek vagyunk Kína, Románia és az Egyesült Államok után. 11-10–9-3 az „aránylista”, ami Magyarország esetében annyit jelent, hogy 159 sportoló 4 érmet tudhat magáénak. Noha az amerikaiaknak 51 érmük van, Románia azért van előttük, mert a Team USA 542, Románia viszont csak 103 sportolóval érkezett, és ennyien „termeltek” ki 10 érmet az amerikaiak 51 érmével szemben. Jó játék.

Végül némi kéretlen politika. Az úszóstadionban szerda este – szakkomentátorként – megjelent a köztévé leírhatatlan tömegben bakizó riportere mellett Czene Attila sportállamtitkár (volt olimpiai bajnok), aki jónak látta elmesélni, hogy kapott Gyurta győzelme után egy SMS-t, amelyben Tőkés László – Orbán stratégiai szövetségese – gratulált „Erdély nevében” a magyar úszóaranyhoz. „Ez önmagáért beszél”, fűzte hozzá alázatosan a riporter, én meg azt kérdezem, hogy a volt püspök, a romániai magyar politika legnagyobb kártevője ugyan miképp gondol beszélni a háromnegyedrészt románok lakta Erdély, de akár az erdélyi magyarság nevében, amikor az ő pártja (EMNP) valamivel nulla százalék fölött teljesített a minapi önkormányzati választásokon. Vagy más. A soha, semmit sem jól látó riporter az amerikaiak mellúszó csillagát következetesen Szőnyi Rebekának nevezte, amivel elérte, hogy gyanútlan hallgatósága egy újabb magyar sztárt, egy eladdig ismeretlen úszót kezdett ünnepelni. Rebecca Soni, akinek a szülei magyarok és Kolozsvárról vándoroltak ki, az Egyesült Államokban született, és azon kívül, hogy persze beszél magyarul, semmilyen magyar kötődése nincsen – hacsak azt nem tekintjük annak, hogy ugyanaz az ember edzi őt Kaliforniában, mint Hosszú Katinkát (Dave Salo) –, még nem is járt Magyarországon, talán Kolozsvárott se. Származása okán nem kéne őt talán „magyarosítani”, vagy ha ennyire kényesek vagyunk, akkor ajánlom riportereinknek, hogy a Caroline Wozniacki nevű dán teniszező-csillagot ne nevezzék „Voznyaki”-nak, mert a hölgy lengyel és a neve Voznyacki-ként ejtendő ki.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Az én olimpiám – 6.
2012.08.03.




Ryan Lochte éppúgy túlbecsülte magát, mint Hosszú Katinka. Mindketten azt gondolták, elég 45 percnyi szünet ahhoz, hogy kifújják magukat, és két sorsdöntő ütközetben rajtkőre álljanak. Mindketten elbuktak. Hosszú még döntőbe sem jutott 200 pillangón, aztán lemaradt a dobogóról legjobb számában, a 400 vegyesen; Lochte-nak, a világ legjobbnak tartott úszójának csak egy bronzra, illetve egy ezüstre tellett csütörtökön 200 háton és 200 vegyesen. Hosszút azonban hagyjuk. Lochte-nak tudnia kellett, hogy két honfitársával szemben – Claryvel háton, illetve Michael Phelpsszel vegyesen – emberfelettit kell kihoznia magából a győzelemhez. Mégse volt szíve „kiszállni” valamelyik versenyszámból, pedig ha megteszi, az egyiket egészen bizonyosan megnyeri. Mohó volt, túlságosan sokat akart. Alighanem a „nagy Michael” babérjaira tört (nyolc arany egy olimpián), de ez most már álom marad. Négy aranya „úszott el” eddig: az iménti két számban, plusz a 200 méteres gyorson, na meg a 4x100 méteres gyorsváltóban, ahol ugyanaz vette el tőle az elsőséget ( a francia Agnel), aki 200 méteren. Így is van neki kettő, de ha az olimpia előtti eredményeket tekintjük, lehetne – valóban – hat is. A sors fintora, hogy a már-már leírt Phelpsnek nem volt sok egy estére két szám: azután, hogy megverte Lochte-t 200 vegyesen, remek idővel megnyerte a 100 pillangó előfutamát is. Ennyivel jobb erőállapotban lenne, mint ifjabb kollégája?


Phelps–Lochte–Cseh (MTI-fotó: Kovács Tamás)

A körmömet persze nem őértük rágtam, hanem Cseh Lászlóért, aki a 200 vegyes döntőjében mindkettejükkel szembe került: a Lochte-énél rosszabb, a Phelpsénél jobb idővel. Cseh olyan remekül teljesített az elő- és középfutamban, hogy már-már azzal kezdtem hitegetni magam: ugyanígy lesz a befutónál is a döntőben. Egyáltalán nem lett, sőt. Dráma lett. Phelps simán nyert, Lochte lemaradt, Csehnek viszont eposzi küzdelmet kellett vívnia a brazil Pereirával a bronzért. Nyert. Az utolsó tíz méteren hozta be és előzte meg ellenfelét, ami korábbi, majdnem tragikus teljesítményei után egy főnixmadár káprázatát idézte föl. Így aztán Gyurta csodálatos aranya után lett egy remek bronzunk is (férfi) úszásban, ami kevesebb ugyan, mint amit vártunk, de a látottakhoz képest akár jónak is mondható. És még nincs vége. Érmünk talán több nem lesz, de pontszerző helyeket (Kis, Kapás, vegyesváltók) még megkaparinthatunk.

Ugyanitt, az uszodában a magyar pólóválogatott gólzivataros meccsen (mindössze) két találattal megverte az egyáltalán nem gyönge, Kovács „Kokó” István (a hajdani sokszoros bajnok Honvéd trénere) által edzett és szakzsargonban szólva „jól összerakott” románokat, amivel elvileg (feltételezve egy gólzáporos győzelmet a britek ellen) csoportjában a negyedik helyen fog végezni, tehát negyeddöntős lesz, ám mi lesz akkor, ha netán a románok „megfogják” a montenegróiakat, az amerikaiak a szerbeket, mi meg mondjuk kikapunk a Team USA-tól. Nos, abból nem sok jó lesz. Ma csak a papírforma szól mellettünk, mert egyáltalán nem értek egyet azokkal, akik szerint meccsről-meccsre javulunk. A montenegróiak ellen vesztes játék tényleg jobb volt, mint a szerbek elleni „terített betli”, de a románok – mégse a szakma csillagai – egy rövid időszaktól eltekintve végig partiban voltak velünk, és gyötrelmesen megszórták a kapusainkat. Nem is emlékszem, mikor kaptunk utoljára 15 gólt…

Ami azt illeti, mi viszont kézilabdában nem voltunk partiban a horvátokkal. Hét (!) góllal kaptunk ki tőlük úgy, hogy egy percig sem vezettünk és a második félidőben, csak ide-oda tébláboltunk. Mocsai kapitány szerint „nem pörögtünk fel”. Így is lehet mondani. Halkan megjegyezném, hogy világklasszisaikat (Balics, Csupics, Vori) a horvátok valamivel többet ültették a kispadon, mint használták a játéktéren, és még így sem tudtunk komoly ellenfeleik lenni. Meglehet, azért sem, mert a Veszprém kapusa, Alilovics, aki történetesen horvát, jobban ismeri a magyar kéziseket, mint ők saját magukat. Nos rendben: meglehet, a horvátok a világ legjobbjai ma. De hogy azzal a játékkal, amit ellenünk produkáltunk, a szerbek és főként a spanyolok ellen se megyünk sokra, az holtbiztos. Akkor viszont jön a kiesés, amit ne adjon isten..!

Egyébként nem föltétlenül kell nyerni ahhoz, hogy valaki hősként távozzék erről az olimpiáról. Példánk természetesen a cselgáncsozó Joó Abigél, aki sérült térddel, bicegve vívott meg két meccset, s végül ötödik lett. De úgy, hogy egy lengyel lányt ipponnal dobott meg. Noha a két eset között – hogy stílszerűek legyünk – legföljebb sánta párhuzam vonható, látott már ilyet a világ. 1976-ban, Montrealban egy Fudzsimoto nevű japán tornász a lovon eltörte a térdkalácsát, s amikor legjobb szerén, a gyűrűn kellett versenyeznie, valósággal kitámogatták őt a szerhez. Ember nem gondolta volna, hogy vállalkozik a gyakorlatára, hiszen a gyűrűn a leugrás kulcselem. Ez a kamikáze-származék azonban vállalkozott rá. Megcsinálta a gyakorlatot, és úgy ugrott le, hogy valósággal belefúródott a szőnyegbe. Miáltal a japán csapat olimpiai bajnok lett – ő meg szilánkokra törte a maradék térdkalácsát. Soha többé nem versenyzett. Joó Abigélre ilyen sors nem vár ugyan, sérülése nem ennyire súlyos, de elszántságban talán mégis Fudzsimoto kései utódának nevezhető. (Ad notam: a Nemzeti Sport honlapja Abigél teljesítményét Az akarat diadala címmel reklámozta. Nem kellett volna. Ez a cím foglalt. Adolf Hitler és a náci párt – döbbenetesen imponáló – apológiáját Leni Riefenstahl filmrendezőnő vitte szalagra 1935-ben Triumph des Willens néven. A Nemzeti Sport most elkönyvelheti a „műveletlenség diadalát”.)

Tornáról – Berki Krisztiánt leszámítva – természetesen kevés szó esett eddig; most esnie kell. Az amerikai női válogatott (megelőzve az oroszokat és a románokat) nagy fölénnyel megnyerte a csapataranyat, s csütörtökön egy Gabby Douglas nevű afro-amerikai Barbie-baba személyében az egyéni összetettet is (megint két orosz előtt). Hazafiainknak tudniuk kell, hogy amerikai női torna azóta van, hogy Károlyi Béla és neje, Erőss Márta kitelepült az Államokba. Előtte, erdélyiek lévén, a román válogatottat edzették, onnantól az amerikaiakat palántázgatták. És a kilencvenes évek elejétől az ő neveltjeik nevétől volt hangos a világ: Comaneci, Eberle, Szabó Kati helyett jött Mary Lou Retton meg Kerri Krug. Noha Károlyi (70) a kilencvenes évek közepén „visszavonult”, neje ma is az amerikai tornaválogatott koordinátora, és a házaspár texasi birtoka e válogatott hölgyágának edzőtábora volt a londoni olimpia előtt. Ahol is feltűnt – videókon látható – az a nagydarab ember, aki győzelmük után Londonban a lányokat ölelgette, lévén vezető edzőjük. Mit tesz isten, ez a férfiú is erdélyi (kolozsvári) magyar: Brestyán Mihály, aki egyébként ugyancsak a nejével a mai Amerika legsikeresebb tornaiskoláját birtokolja és vezeti, s tanítványai közül ketten is ott voltak a londoni nyertesek között. (Douglas személyi edzője – kínai.)


Gabby Douglas – blog.zap2it.com 

Arra például, amit a romániai születésű, ott iskolázott, mind a román, mind az amerikai válogatott kinevelésében, felkészítésében halhatatlan érdemeket szerző magyarok (Károlyi, majd Brestyán) véghez vittek, büszkék lehetünk. De még egyszer leírom: Rebecca Soni, aki a mellúszás kétszeres királynője lett csütörtökön, se nem Károlyi, se nem Brestyán. Nem Erdélyben született, nem ott járt iskolába, nem emigrált. Csak a szülei, Kolozsvárról persze. Amerikában mindenki vagy mindenkinek a szülei, nagyszülei jöttek valahonnan: az újgenerációsok mind amerikaiak, hiába próbálják őket „kisajátítani”. Épp ezért viccesnek gondolom, hogy Deák Horváth Péter még csütörtökön is konokul Sőni Rebekát emlegetett; még viccesebbnek, hogy 24 óra alatt – állítólag egy nézői levél nyomán – ő meg a szerkesztői rájöttek, hogy Soni nem „Szőnyi”, hanem Sőni. Nos tisztelt uraim és hölgyeim, ehhez nem kellett volna kivárni a nézői levelet. Tudniillik a Wikipédián egy kattintással kideríthető, hogy az 1987-ben, Amerikában született Rebecca (és ekként, nem pedig Rebekaként anyakönyvezett) úszónő híres-neves nagypapája dr. Sőni Pál, irodalomtörténész, kolozsvári egyetemi tanár (+1981). Ez Romániában olyannyira nyilvánvaló volt már egy évvel ezelőtt is, hogy a sanghaji úszó-világbajnokság után (ahol Soni bajnok lett) a Sportvox névre hallgató romániai sportportálon egy Mihai Gotiu nevű újságíró „Románia elveszített egy világbajnokot” címmel közölt szomorú írást, arra hivatkozva, hogy Sőni (ő helyesen írta le) szülei kolozsváriak voltak. Na igen. Ha maradnak, és nem emigrálnak, ha Rebecca Kolozsváron születik, akkor… Mint látni, verseny van. Egy amerikait románok is, magyarok is a magukénak akarnak tudni; az előbbiek a szülők eredeti, helyi illetékessége, az utóbbiak származás okán. De vigyázat! Nem akarok cinikus lenni, de mivel a csernovici (bukovinai) születésű, majd Kolozsvárra költöző dr. Sőni nyilvánvalóan Schönből magyarosította a nevét (erdélyi barátaim ezt határozottan megerősítik, folytattam némi kutatást), még Izrael is „bejelentkezhet”  Rebecca-Rebekáért. Az volna az igazi mulatság.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Az én olimpiám – 7.
2012.08.04.




Legnagyobb bánatomra kedvencem, Novak Djokovics nem lesz olimpiai bajnok. A teniszverseny férfi egyesének pénteki elődöntőjében 7-5, 7-5-re kikapott a britek (skót) favoritjától, Andy Murraytól, dacára annak, hogy a második játszmában három alkalommal is elvehette volna ellenfele adogatását. Rá nem jellemző módon ez nem sikerült neki, ami ugyancsak rá nem jellemző módon annyira kedvét szegte, hogy a végén, a saját adogató játékánál szinte föladta a meccset. Ellenfele érdemeként legyen mondva, hogy noha Djokovics csinálta a szebb pontokat, ő vészhelyzetekben úgy tudott koncentrálni, hogy amikor szükség volt rá, akár három foghatatlan adogatást is ütött egymás után. (A világ néhai legnagyobbjának, Pete Samprasnak volt hasonló fegyvere. Akkor ütött „ászt”, amikor kellett.)

Így aztán teniszben Federer-Murray döntő lesz, pontosan úgy és ugyanott, mint pár héttel ezelőtt: a wimbledoni centerpályán.

Federernek az argentin del Potro ellen talán egy fokkal nehezebb dolga volt, mint Murraynak Djokovics ellen (döntő szett: 19-17), de ez semmit se változtat azon, hogy a tenisz maga az állandóság a változásban. Mindig ugyanazok a nevek, szinte lehetetlenség beférkőzni a Federer-Nadal-Djokovics-Murray négyesbe. Vagy ha igen, mint del Potrónak most, az csak azért történhetett, mert Nadal sérülés miatt el se indult. A teniszben nincsenek meglepetések (Nota bene a nőknél sem: náluk a döntőt az idén váratlanul „visszatért”, versenyeit sorban nyerő Serena Williams és az orosz Sarapova vívja.) Megmondom miért. Mert ezek a játékosok úgy ismerik egymást, mint a tenyerüket. Miközben az atléták, ökölvívók, vívók, úszók stb. egy-egy „köztes” versenyt leszámítva csak világ- és Európa-bajnokságokon találkoznak egymással, a teniszezők gyakorlatilag hetente vagy kéthetente. Iszonyú tömegű verseny van, mindig ugyanazokkal a részvevőkkel és csak nagyon ritkán meglepetés-győztesekkel. Az ő esetükben nem lehet azt mondani, hogy „eddig ötször vívtak meg egymással s ebből háromszor X vagy Y győzött”, mert százszor vívtak meg. Igazán jellemzőnek mondanám, hogy az olimpiai verseny voltaképp Wimbledon repríze, legfeljebb akkor nem lesz 100 százalékos, ha történetesen Murray megveri Federert, azaz a pár héttel ezelőttihez képest fordított eredmény születik. Nem kevésbé jellemző, hogy a londoni olimpia rendezőinek nem kellett külön teniszpályát építeniük: a versenyzők voltaképp „hazamentek” Wimbledonba, ami egyetlen más sportág művelőiről se mondható el. (Ja, hogy miért fű, miért nem salak? A borítás ma már közömbös. Gyakorlatilag nincsenek salak-, fű- vagy ún. keményborítás-specialisták.) Annyiban azonban – jegyezzük meg – minden hagyomány felborult, hogy az olimpiai teniszversenyen a részvevőknek egyáltalán nem volt kötelező az amúgy itt nagyon is kötelező fehér ruházat. Ennélfogva Federer svájci hazájának fehér-pirosában, del Potro Argentína kék-fehérjében, Djokovics pedig Szerbia piros-fehér-kékjében pompázhatott.


Pars Krisztián (MTI-fotó: Kollányi Péter)

Őszintén szólva a teniszverseny „elvitte a napomat”. Más nem is nagyon érdekelt, illetve dehogy nem. Az tudniillik, hogy a William Hill fogadóiroda második magyar aranyérem-jelöltje, a kalapácsvető Pars Krisztián hogyan teljesít. Mivel remekül teljesített – már délben tudtam róla, hogy nem csak döntős, de a legjobb eredménnyel az –, levettem a szemem a ma beindult atlétikáról, lévén mi magyarok abban – Parstól eltekintve – mellékszereplők. És nyugtázzuk, hogy túl a magabiztos döntősségen, kalapácsvetőnk kapott egy remek hírt. A beloruszok visszaléptették háromszoros világbajnok atlétájukat, Tyihont (helyesen: Cihant, de mi az oroszos változatot ismerjük), éspedig azért, mert a doppingellenőrök – a NOB  megbízásából – előszedték ennek a derék férfiúnak (és száz másnak) az athéni olimpián leadott vizeletmintáit, és találtak benne tiltott szert. Tyihon tehát nyolc év után bukott le, igaz, lebukott ő Pekingben is, de fellebbezés folytán visszakapta a bronzérmét. Itt Londonban Pars legerősebb ellenfele lehetett volna, de nem lesz. Úgy fest, ő épp úgy nem tud szabadulni a doppingtól, mint mondjuk – nem kevés sajnálattal – a magyar diszkoszvetők. Pars mindig „tiszta” volt. Várjuk tőle, mint a világ pillanatnyi legjobb kalapácsvetőjétől az aranyat. És imádkozunk azért, hogy már az első dobásával kiugorjon, mert az ilyesmi lesújtó lelki hatást tud gyakorolni az ellenfelekre. (Lásd Németh Miklós világcsúcsát Montrealban, 1976-ban.)

Őnála finoman szólva is kevesebb örömet hoztak nekünk hölgyvízilabdázóink, akik a csoportmeccseiket egy győzelem-két vereség mérleggel zárták. A kínos az, hogy a spanyolokat, akiktől pénteken elég simán – bár nagy nekibuzdulásokkal – kikaptunk, a múltban általában megvertük, miközben az oroszokat, akikkel most a sors az egyenes kieséses folytatásban hoz össze bennünket, egyáltalán nem. Összegezésül azt kell mondanom, hogy abban a három csapatsportban, amellyel jelen vagyunk Londonban (férfi és női vízilabda, férfi kézilabda) eddig több keserűségünk volt, mint örömünk. Az én szememben kicsit a kapkodás, ha nem a kétségbeesés jele, hogy Mocsai Lajos, a kézisek szövetségi kapitánya két sorsdöntő meccs (Spanyolország, illetve Szerbia) előtt hazaküldte  „Charlie” Perezt és Gulyást, s behívta Laluskát meg Putics Barnát. Az ilyen „húzások” egy csapat lelkének nem szoktak használni.

A mieinknél maradva: lehet, hogy Cseh Laci „későn érő típus”? Azután, hogy föltápászkodott a mélyből, és „bronzos” lett 200 vegyesen, pénteken a 4x100-as vegyesváltó első embereként háton – ami gyöngébb száma, mint a pillangó vagy a gyors – egyéni rekordot javított és erősen hozzásegítette váltónkat a döntőbe kerüléshez. Gratula. Egyébiránt ennek a négyesnek ugyanaz a pontszerző, tehát 6. hely „néz ki”, mint ami könnyen borítékolható volt Kapás Boglárkának a 800 gyorson. Ennél többre már aligha visszük.

Az úszóversenyek pénteki napján az amerikaiak megint arattak – elvittek három aranyat, ebből egyet 100 pillangón megint a legyűrhetetlen Michael Phelps – amivel az összesített éremtáblázaton a kínaiak elé ugrottak. Ez ugyan az úszóversenyek végeztével nem fog sokáig tartani, de a világnak legalább annyi öröme van a dologban, hogy a kínaiakat ideig-óráig – mint a Wehrmachtot a II. világháború első három évében – sikerült feltartóztatni. Nekik egyébként 55 aranyat jósolnak a végére, jóval többet, mint az amerikaiaknak, s ebből azért 20 már megvan. (Nosztalgikus kérdés: hol vannak az oroszok meg a németek? Aha. Se Szovjetunió, se NDK.) Az éremtáblázat harmadik helyén különben Dél-Korea áll kilenc (!) arannyal, ami csak hárommal kevesebb, mint ennek az országnak, az egykori rendezőnek a csúcsteljesítménye (1988 – ott nekünk is 11 volt). Erre talán külön nem tértem volna ki, ha nem volnék kénytelen regisztrálni a dél-koreai vívósport hatalmas, de nem váratlan előretörését. A kardcsapatot úgy nyerték meg, mint Szilágyi Áron az egyénit, miáltal a női párbajtőr-egyéni aranyával együtt már két első helyük van vívásban! Ki gondolta volna ezt pár évvel ezelőtt? Mert az rendben van, hogy a koreaiak a legjobb íjászok, azok is voltak, de hogy vívók? Miközben mi még egy kardcsapatot se tudtunk Londonba küldeni. Sic transit gloria mundi. Ha nem tudnám, hogy a sport nemcsak születésekből, újjászületésekből is áll, végképp elszontyolodnék.


A Team USA (olimpia-online.blogspot.hu)

A végére feljegyzem, hogy a londoni küzdelmek – a nézők legnagyobb örömére, bár nem pénteken, hanem egy nappal korábban – cirkusszá váltak. Az amerikai kosárlabda-csapat a harmatgyönge, szánandó nigériaiaknak annyi kosarat dobott, szám szerint 156-ot, amennyit az olimpiák történetében soha senki. De nem a szám érdekes, hanem a produkció. Ami szépség, különlegesség, rafinéria, a csak az NBA-re jellemző tudás a kosárlabdában van, azt a Team USA itt bemutatta. Az amerikaiak egy percre sem fékeztek le, szórakoztatták a közönséget s közben önmagukat is. Élvezték, hogy ezen az estén minden bejön nekik: akárhányszor álltak neki hárompontost dobni (aminek a sikere egyébként NEM az ellenfél gyöngeségén múlik), annyiszor sikerült nekik. Szám szerint huszonhétszer, azaz összes találatuknak több mint a felét triplából érték el. Mit mondjak, fenomenális volt.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Az én olimpiám – 8.
2012.08.05.




Látták, nem látták? Ha nem, sokat vesztettek. A frissen beindult atlétikai versenyek 400 méteres előfutamaiban (férfiak) elindult egy „lábatlan” dél-afrikai versenyző, bizonyos Oscar Pistorius. (A szegény, néhai Galsai Pongrácnak volt kedve önmagával így viccelődni, amikor amputálták az egyik lábát. Üdvözlet Lábatlanból – írta egy levelezőlapon valamelyik barátjának.) Oscar még csecsemő volt, amikor térdtől lefelé mindkét lábát le kellett venni. De idővel sportolót csinált önmagából. Olyannyira, hogy a paraolimpiai játékokon háromszor is aranyérmes lett, és aztán szombaton, történelmet csinálva az atlétikában, feles sítalpra emlékeztető, rugós műlábain elindult a semmiféle mozgáskorlátozottságtól nem szenvedő „igazi” futók között is. De ha csak elindult volna! Előfutamában 45:44 másodperccel második lett s ezzel bejutott a középfutamokba. Hogy mit ér ez az idő? Döntőre, győzelemre bizonyosan nem lesz elég. De ha azt nézzük, hogy a legjobb magyar futó, az Eb-ezüstérmes Deák Nagy Marcell 46:17-es eredménnyel nem jutott tovább az előfutamából, kénytelenek vagyunk hüledezni és csodálni ezt a dél-afrikai embert. Aki a futása után azt mondta, nem tudta, sírjon-e vagy örüljön.

Én azonban tudtam, hogy sírnom illik, amikor végig néztem, hogy férfi kéziseink mekkora „zakót” kapnak a spanyoloktól. Jó, a horvátoktól kijárt nekünk az a hétgólos vereség, végtére ők nálunk nagyobb arányban verték meg a dánokat, a szerbeket, a koreaiakat meg a spanyolokat is. De hogy tizenegy gólos különbség legyen köztünk és a spanyolok közt, amikor ráadásul az egyébként jól játszó Nagy László személyes presztízse is kockán forgott, azt egyáltalán nem vártam volna el. Voltaképp azt volt a legrosszabb nézni, ahogyan felőröltek bennünket. „Féltávig” (sajnos nem félidőig) egálban voltunk, igaz, mindig futottunk az eredmény után. Hogy csak kétgólos legyen a különbség, amikor három volt; hogy csak egygólos, amikor kettő; hogy egyenlőre hozzuk, amikor csak egy. Ez egy darabig sikerült is, de amikor az előny öt-hatra nőtt, akkor nem is tudom, hová futottunk. Bele a semmibe. Dacára annak, hogy a nyomorgó Magyarországról körülbelül annyi szurkoló biztatta a csapatot ott kint Londonban, mint amennyi egy NB1-es labdarúgó mérkőzésen összegyűlik. Minderre több szót vesztegetni nem érdemes, csak annyit tudok mondani, jöjjön majd hétfőn a szerbek ellen a „feltámadás”, mert ha nem jön, akkor a következő teendő a csomagolás. Vagy nekünk, vagy nekik. Ám a tárgyilagosság kedvéért annyit megjegyzek, hogy az olimpiai kézilabda-torna két csoportja között annyi volt a különbség, mint amennyi ég és föld között. Nekünk – ha a dél-koreaiakat nem számítjuk – a szó szoros értelmében a világ legjobbjai jutottak ki, miközben a túloldalon a teljesen esélytelen britek, argentinok stb. kínozták egymást.


Cseh László, Gyurta Dániel, Pulai Bence és a vízben Kozma Dominik (MTI-fotó: Kovács Anikó)

Vége az úszásnak. Csodálatos versenyek voltak, ember nem lesz e hazában, aki Gyurta Dániel aranyára nem emlékezik, de valahol, az emlékek mélyén ott lehet az utolsó nap 4x100-as férfi vegyesváltó döntője is, ahol a magyar csapat – váratlanul, országos csúccsal, európai másodikként – ötödiknek csapott be, s az általam „későn érőnek” elkeresztelt Cseh Laci megint javított egyet 100 háton elért országos csúcsán. Ismét azt mondom: az igen nagy létszámú magyar úszókülönítmény által felmutatott egy arany-egy bronz nem nagy teljesítmény, de alapjában jól tükrözi a tényleges nemzetközi erőviszonyokat. Mi egészen mások vagyunk az amerikaiak, ausztrálok, kínaiak nélkül, mint velük együtt, illetve velük szemben. Nyugtázzuk örömmel a pontszerző helyeinket.


Kevin Durant a Litvánia elleni meccsen (facebook.com)

Jó sokáig gondolkodtam azon, mit nevezzek a nap szenzációjának. Végül arra jutottam, hogy az amerikai-litván férfi kosárlabda meccsnek ajándékozom a titulust, mert a Dream Team csak négy pontocskával tudta megverni a kis baltiakat, akik a négy negyedből kettőt – amúgy mellesleg – megnyertek. A minap azzal viccelődtem – egy litván úszóarany után –, hogy „eddig azt hittem, a litvánok csak kosárlabdázni tudnak”; nos tudnak. (A legjobbjaik persze Amerikában játszanak.) Csapatként jobb benyomást keltettek, mint a kizárólag egyéni bravúrokra építkező amerikaiak, s noha nyerni nem volt komoly esélyük, megint egyszer (húsz év után) elmondhatják, ők voltak az egyetlenek, akik „a verhetetleneket” megszorították. Ugyanebben a sportágban a Dream Team legnagyobb vetélytársának tekintett, NBA-sztárok által vezérelt spanyolok, miután az első negyedben rettenetesen „pofán verték” az oroszokat, végül kikaptak, ami ezen az olimpián alighanem az ibériai összkülönítmény legszomorúbb pillanata volt, nyomban azután, hogy aranyérem-esélyes labdarúgó-válogatottjuk mindjárt az elején kiesett. Ugyanez – hogy tovább fűzzem az általam eddig botrányosan hanyagolt focitörténetet – szombaton a látszatra is, a valóságban is gyönge brit csapattal esett meg, miután egy tizenegyes-párbajban kikaptak, na kitől? Dél-Koreától. (Apróság: a britek – csak angolok és walesiek – az első félidőben 4 perc leforgása alatt két büntetőt kaptak, de ezekből az Arsenal-sztár Aaron Ramsey csak egyet tudott értékesíteni.) Éppenséggel – a spanyolok lába nyomában – kieshettek volna tárgynapunkon a brazilok is, holott olyan erőkkel talán egyetlen nemzet sem vonult fel, mint ők ( Neymar, Leandro Damiao, Oscar).  A kicsi, de ügyes hondurasi válogatott kétszer is előnyben volt a brazilokkal szemben, míg végre ezek kiügyeskedtek maguknak egy 3-2-es győzelmet. Már csak papíron jelentéktelen nemzetek állnak az útjukban, ilyenformán jó téteket lehet tenni Brazília amúgy is vébé-főpróbának szánt olimpiai elsőségére.

Talán nem volna a történet és a krónika teljes, ha ide nem írnám, hogy Serena Williams a tenisz női egyes döntőjében olyan megalázó vereséget mért az orosz Sarapovára, amilyet én régen láttam – nem hogy tőle, a teniszben általában (6-0, 6-1)

Az elmúlt pár évben mindig voltak biztos tippek, hogy éppen ki veszi át a koronázatlan királynő címét Serenától – Wozniacki, Kvitova, Azarenka –, de az erőtenisznek az a változata, amelyet a Williams-nővérek évtizede honosítottak meg, ma is termi a gyümölcseit.

A végén egy mondat a házigazdákról. Ahhoz képest, hogy az angol lapok mit vinnyogtak össze az első három nap eredménytelensége után, egy hét elteltével a rendező ország csapata 14 arannyal áll a magasan vezető amerikaiak és kínaiak mögött, többel, mint amennyit a szigetország valaha is elért nyári olimpiákon!



P. S.: Érdemes olykor egy pillantást vetni különféle „jobbos” internetes portálokra. Gyurta Dani ürügyén megint beindult a kiátkozás jól bejáratott gépezete mindazok ellen, akik a kommentelők egy része szerint nem megfelelő minőségű nemzeti hevülettel dicsérték a győztest, esetleg analizálni próbálták magát a 200 méteres mellúszó versenyt (mint jómagam), esetleg megkérdőjelezték a „15 millió magyart” Gyurta mögött etc. Egy pompás sportsiker árnyékában megint élvezhetjük azt a fajta mentalitást, amelyet a „nemzetietlen”, „idegenszívű” és ehhez hasonló jelzők HIVATALOS használata gerjesztett ekkorára.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Az én olimpiám – 9.
2012.08.06.




Azon töröm a fejem, hogy egy olyan, hihetetlenül gazdag fogadóirodának, mint a brit William Hill, mekkora elemző apparátussal kell dolgoznia ahhoz, hogy „holtbiztos” téteket tegyen magyar sportolókra. Nyilván naggyal és okossal, mert ettől gazdag. Akik figyeltek a William Hillre, azoknak tudniuk kellett, hogy vasárnap Magyarország két olimpiai aranyat szerez, éspedig Berki Krisztián és Pars Krisztián jóvoltából. Mivel a WH Gyurta Dánielt is eltalálta, pillanatnyilag három arannyal kéne büszkélkednünk, de nem: van egy negyedik is, Szilágyi Áron kardvívó jóvoltából. Most csak azt kívánom, hogy mindama további négy olimpiai elsőség, amelyet ez az iroda eleve odaajándékozott kajakosainknak és kenuzóinknak (Janicsnak, a Janics-Kovács duónak, Kozák Danutának és a kenus Vajdának), úgy jöjjön be, mint az említett három.


Berki Krisztián – MTI-fotó: Kovács Tamás

Többszörösen gyönyörű nap volt ez a vasárnap. Gyönyörű és izgalomteli. Megvallom, Berki Krisztiánt jobban féltettem lólengésben a brit Louis Smith-től, mint a mellúszó Gyurtát az ugyancsak brit Jamiesontól. Krisztián, mint tudjuk, a selejtezőben elrontotta a gyakorlatát és nyolc tizeddel kapott kevesebbet, mint a csodaprodukcióval (csapatbronz) dicsekvő brit tornászcsapat legjobbja. Neki a döntőben – ahol egyébként a korábbi eredmény nem számított – az abszolút maximumot kellett nyújtania ahhoz, hogy legyőzze riválisát. De ugyanezt Smith is tudta. Próbálok „anatomizálni”. Amikor a később rajtoló brit látta, hogy kifogástalan gyakorlatával a többszörös magyar világ- és Európa-bajnok 16 pont fölött teljesít (az ő remeklése a selejtezőben „csak” 15.800-at ért), alighanem úgy döntött, hogy a birtokában lévő három variáns közül a legnehezebbet választja. Meg is tette. Kifogástalanul teljesített. Tőle is, Berkitől is olyan gyakorlatot láttunk, amelyben a legélesebb szemű bírák se fedezhettek fel hibát. Csakhogy. Az eredmény ismeretében azt kell mondanom, hogy azt a többletet, amelyet Smith a maga gyakorlatának a nehézségifok-emelésével megvalósított, Berki Krisztián eleganciával, könnyedséggel egalizálni tudta. És ez volt az, ami döntött – tudniillik Smith-nek a Berkihez képest szerzett 0.100-a (nehézségi fok) a szabályok szerint kevesebbet ért, mint amennyit Berkinek a Smith-hez képest betakarított többlet 0.100-a (kivitelezés). Ilyenformán a teljes pontegyenlőségből Berki jött ki jobban – meg a William Hill. Éljen!


Pars Krisztián Németh Pál, a Dobópápa képével – MTI-fotó: Kollányi Péter

Úgy illik, hogy a másik Krisztiánnal, Parssal folytassam. Ha nagyon rövid akarnék lenni, azt mondanám, hogy kalapácsvetőnk elsőségét se a szlovén (Kozmus), se a japán (Murofusi) rivális nem fenyegette egy pillanatig se. Pars a hat gyakorlat közben mindvégig az élen volt, és amikor harmadik kísérletére fél méterrel átdobta a 80 méteres határt, akkor már tudni való volt, hogy ezzel a teljesítménnyel bajnoki címekkel jócskán körülaggatott ellenfelei nem tudnak versenyezni. Ritka tudniillik a nehézatlétikában, hogy valaki ötödik-hatodik nekifutásra teljesíti a legjobbját. Ilyenkorra már fizikailag egy picit elhasználódik, és rajta van a „be kell hozni” – általában túlsúlyos – lelki terhe. Akkor irigyeltem legjobban Pars Krisztiánt, amikor – immár biztos győztesként – hatodik dobását is megcsinálta, vélhetően csak a fotósoknak, akiket meglehetősen leterhelt a percekkel korábban lebonyolított százas döntő részvevőinek, érmeseinek a megörökítése. Megtehette volna, hogy nem dob, semmi jelentősége nem volt immár, de okosan úgy tett, mint aki túl akarja dobni önmagát.

Néhány szó erejéig visszatérnék most a Smith-Berki párbajhoz. A dobogón három ember állt a végén: két brit és egy magyar. Nem árt tudni, hogy Louis Smith, amikor Pekingben „bronzos” volt, 100 év után szerzett tornaérmet Nagy-Britanniának; s azt sem, hogy az általa vezetett brit tornászcsapat most Londonban ugyancsak évszázados „kihagyás” után jutott ilyen éremhez. Honnan jöttek ezek az emberek? Szinte a semmiből – de messze jutottak. És még egy „oldalvágás”: miért van az, hogy lólengésben és 200 méteres mellúszásban ennyire kitartó tud lenni a magyar hagyomány? Ha 30 év távlatából nézzük a dolgokat, Berki Magyar Zoli és Borkai Zsolt után nyert,  Gyurta meg Szabó Joe és Rózsa Norbert után. Mindig mondtam: véletlenek nincsenek, viszont van hagyomány, amelyre – ha megfelelő szakemberek sáfárkodnak vele – mindig lehet építeni.


Bejutott a legjobb négy közé a magyar női vízilabda-válogatott, miután 11-10-re legyőzte az orosz csapatot – MTI-fotó: Kovács Anikó

Ilyen hagyomány a vízilabda is, újabban a mindkét nembeli. Vasárnap Merész András szövetségi kapitány rendíthetetlen optimizmusa öt fokozattal indokoltabbnak tűnt már, mint amilyennek a selejtezőkben tetszett, ahol is a kínaiak elleni „mákos” győzelem mellett két vereséget írtak a nevünk mellé. (Az egyiket a spanyolok mérték ránk, ők lesznek az ellenfeleink az elődöntőben.) A szakma – máshonnan vett kifejezéssel – beárazta negyeddöntőbeli vereségünket az oroszok ellen is. Na de! Ezúttal minden a papírforma cáfolata lett. Igaz, az oroszok a legelején pusztító tűzként rohantak ránk, de fölényük tiszavirág életűvé nyomorodott. Bujka Barbara és társnői úgy játszották végig a meccset az első 5 perc után, hogy egyfolytában az ellenfélnek kellett szaladnia az eredmény után, nem nekünk. Még úgy is, hogy a játékvezetők tevékenyen gondoskodtak róla, nehogy három góllal elszaladjunk. Én magam kicsit riasztónak találtam, hogy két olyan eset is akadt, amikor – kitűnő védekezésünk jeleként – „elcsentük” a labdát az ellenféltől, amire a bírók nyomban azzal reagáltak, hogy másodpercek múltán kontrát ítéltek, és máris az ellenfél jöhetett. Az se lepett meg, hogy Oroszország a meccs legeslegvégén, 6 másodperccel a lefújás előtt kettős emberelőnyhöz jutott, amit hála Bolonyai Flóra kapusnak, nem tudott kihasználni. Amikor az oroszok „belökték” a labdát a kapunkba, már 1 másodperccel túlvoltunk a dudaszón, és a lányok önkívületi örömben ütlegelhették két kézzel a vizet. Sikerült! Ez – várjuk még a férfiakat meg a férfi kézilabdázókat – sikerült! És azzal látom jónak lezárni ezt a fejezetet, hogy a spanyoloktól még egyszer nem fogunk kikapni. Ők ugyanis verhetőbbek, mint az oroszok, ha az eddigi két eredmény ellene is szól ennek a közlésnek.


Mindjárt vezet – Usain Bolt a 100 méteres síkfutás olimpiai bajnoka – facebook.com

Vasárnap a sportok királynőjének legkirályibb számában, a 100 méteres síkfutásban lebonyolították a döntőt. Az élő legendának számító jamaikai Usain Bolt legnagyobb örömömre mindazokat tönkreverte, akik – akár a honfitársai, akár nem – az elmúlt hónapokban legyőzték őt. Mehet a fenébe mindenki Yohan Blake-kel az élen. Ha igazi tét van, Boltnál még mindig nincs jobb. Legfeljebb azon érdemes elmélkedni, hogy a jamaikaiaknak – tágabb értelemben az ún. nyugat-indiaiaknak – hogyan sikerült az évek során teljesen „lenyúlniuk” a sprintszámokat? Hová lettek Carl Lewis után az amerikaiak?


Andy Murray 6-2, 6-1, 6-4-re győzte le Federert a döntőben – facebook.com

És hová illant az a magabiztos erő a svájci Roger Federerből, ami az idei wimbledoni tornán győzelemhez segítette Andy Murray ellen? Ugyanis a mi Rogerünk akkora verést, mint amekkorát vasárnap kapott a még egyetlen Grand Slam tornán SEM győztes Murraytól, talán évtizede nem szenvedett el. Három szettben hét játék összesen? Ezt még viccnek is gondolhatná az ember, ha nem látta volna a meccset. Őszintén: nem értem. Jó, Murrayt a lelkes – Wimbledonra egyáltalán nem jellemző – közönség előtt valami egészen erős becsvágy hajtotta, de hát Roger Federer éremgyűjteményéből éppen az olimpiai arany hiányzott eddig. Nem kellett neki? Mondja meg, aki tudja.



PS. Nem állhatom meg, hogy el ne meséljem. Csütörtökönként teniszezünk a barátaimmal a Vasas Pasaréti úti sporttelepén, s a pálya felé tartva mindig elhaladunk a vívócsarnok mellett, amely Szilágyi Áron (olyan, amilyen) otthona. Most csütörtökön a klubház előcsarnokában, folyosóin alaposan körülnéztünk. Ha hiszik, ha nem, a Vasas SC nem látta szükségesnek, hogy az akkor már négy napja olimpiai bajnok Szilágyiról akár egy kicsi képet is kiaggasson, mondjuk egy „Gratulálunk!” felirattal. Múltbéli nagyságok – elsősorban focisták – „dosztig”, Szilágyi egy se. Most dumáljatok, „mélymagyarok”!


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Az én olimpiám – 10.
2012.08.07.




Megesik, hogy fullasztó melegben is könnyebben lélegzik az ember. Mármint a tévé előtt. Velem ez a hét első napján – noha tudtam, hogy kétszer egymás után nem lesz „Krisztián-nap”, legalábbis nem most – háromszor is megesett. Sorba állítom az élményeimet. Magától értetődik, hogy valamennyi magyar szereplés közül közszeretetnek örvendő férfi kézilabdázóink meccsének volt a legnagyobb a tétje. Élet vagy halál. Negyeddöntő vagy hazautazás. Őszintén szólva azután, hogy az előkészületi mérkőzések oly remekül sikerültek – kivált a franciák, de a szerbek ellen is –, nem erre számítottam. Gyanítom, a szövetségi kapitány se. A horvátok ellen ugyan senkinek nem volt esélye, de a Nagy Lászlóval megerősített magyar válogatottnak a dánok és a spanyolok ellen föltétlenül. Mind a kettő elúszott. Maradtak a szerbek, akik – miképpen mi – csak Dél-Korea ellen tudtak nyerni. És ez a legutolsó esélymeccs is nyomorultul kezdődött. Többször voltam azon a ponton, hogy kikapcsolom  a tévét, mert kínszenvedés volt látni a kihagyott helyzetek tömegét, az eladott labdákat. Másfél félidőbe tellett, amíg az eddig halavány Mocsai Tamás és a szokott (nagyszerű) formáját nyújtó Császár Gábor, na meg a védekezésben egyre pótolhatatlanabb Nagy László lassan-lassan hibátlanná váló játékával kidomborodott a magyar csapat képességbeli fölénye. Mi ugyanis valóban jobbak vagyunk, mint a szerbek. Talán jobbak, mint a dánok és a spanyolok. De valahogy Mocsai kapitánynak az eddigi mérkőzéseken nem sikerült úgy „összeraknia” a mi nagy egyéniségeink védekezését, hogy annak hozadéka is legyen. Most igen. A lehető legjobbkor. Pillanatnyilag azt tudjuk, hogy a negyeddöntőben csoportnegyedikként a másik csoport első helyezettjével, a mindenkit verő izlandiakkal kell mérkőznünk. Tőlük két utolsó meccsünkön elég alapos verést kaptunk. De Izlandnak – a svédeket is ideértve – kétszerte könnyebb ellenfelei voltak itt Londonban, a selejtezőben, mint nekünk. Van esélyünk, éspedig nem azért, mert a remény hal meg utoljára, hanem két oknál fogva. Az egyik, hogy nincs az a remek csapat, amelyik öt győzelem után ne tudna megbotlani (az amerikai férfi kosárlabdacsapat Litvánia ellen egy ilyen botlás küszöbén állt). A másik, hogy a Szerbia elleni háromgólos győzelem lelki értelemben egészen bizonyosan fölfelé viszi a magyar válogatottat: van már önbizalom, sőt hit abban, hogy a Mocsai-csapatnak kijelölt, sorsszerű útja van – egészen… Meddig is? Elválik. Izland nem Horvátország. Papíron ők az esélyesek, de az orosz női vízilabdaválogatott is az volt miellenünk, s lám, kivertük őket, a lányok már az elődöntőben vannak.


Magyarország–Szerbia 26-23 – MTI-fotó: Kovács Anikó

Valamilyen tehertől megszabadultak Kemény Dénes legényei is. Úgy elverték a bennünket verő Montenegró ellen győztes (fizikailag kiváló, úszni tudásban még inkább) Egyesült Államok válogatottját, mint Tarzan a majmát. Noha vízilabdában nincs „hatos fal”, mint a kéziseknél, már a „csajok” megmutatták: az nyer, aki jobb a védekezésben. Az amerikaiak akármit csináltak, minden lepattant rólunk. Viszont végre-végre – ezt kicsit rosszkedvűen mondom, mert miért csak végre-végre? – úgy értékesítettük az emberelőnyös helyzeteink javát, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Ne felejtsék: a Team USA Pekingben ezüstérmes volt, nagyon megverte Szerbiát, mielőtt a döntőben négy góllal kapott ki tőlünk. A hétfői különbség eggyel több volt. Akárhogyan igyekeztek az amerikaiak, a végén örülhettek, hogy öttel „megúszták” a meccset, mert volt az a különbség hét is.

A minap beszéltem egy volt magyar olimpiai bajnokkal (1976), aki közölte, „minden pénzben” hajlandó fogadni, hogy a Kemény-csapat negyedszer is (Sydney, Athén és Peking után) nyerni fog. Nem mertem ellenfogadást ajánlani (nem lottózok, nem totózok, semmilyen szerencsejátékban nem próbálgatom magam), viszont tudom, hogy az illetőnek a hazafiságánál erősebb a látása. Nem ugyanazt olvassa ki a vízből, mint én. Legyen igaza, ennél jobbat nem kívánhatok, ha aggályaim vannak is.

Miért? Mert amit én az Udovicsics-Filipovics-Prlainovics triótól láttam szerb mezben, annak a 70 százaléka is elegendőnek látszik ma az olimpiai aranyhoz. Hacsak nem jön az a bizonyos banánhéj… Mi mindenesetre az ún. szerb ágon harcolunk tovább, ami nem jó. Ha a negyeddöntőben megverjük az újjászületett olaszokat, akiktől az ugyancsak negyeddöntős spanyolok az utolsó csoportmeccsen szerintem félig-meddig szándékosan kaptak ki, mert nem a szerb, hanem a montenegrói ágra akartak kerülni, akkor megint jön a nemezisünk, Szerbia. Hm. Előbb azonban elégtételt kell vennünk az olasz csapattól elszenvedett minapi, budapesti vereségért. (A szerb-montenegrói csoportdöntetlent szerintem „levajazták” – végtére is miért igyekezett volna Szerbia, hogy megverje a vele több mint rokoni kapcsolatban lévő Montenegrót? A döntetlennel tudniillik ők ketten a továbbiakban „leváltak” egymásról.)


Magyarország–Egyesült Államok 11-6 (Kemény Dénes) – MTI-fotó:Kovács Tamás

Hétfőn beindult a kajak-kenu gépezete. Az a sportág, ahol nekünk a William Hill fogadóiroda négy aranyat jósol. Meg mi is kábé ugyanannyit ennen magunknak. A bajnokjelöltek közül egyelőre csak Vajda Attila (kenu, 1000 méter) szállt vízre gyors egymásutánban (elő- és középfutam), és kétszeres másodikként simán bejutott a döntőbe, de hárman is jobb időt mentek, mint ő. Ez nem föltétlenül ígér aranyat, de nagy versenyt, azt igen. Érdekes módon a magyar indulók közül a lehető legnagyobb fölénnyel, több másodperces előnnyel a Kökény-Dombi kajakos páros (1000 m) ment mindjárt az előfutamból a döntőbe, holott ők nem is szerepelnek a William Hill listáján. Lehet, hogy valóban ennyire jók? Az pedig, hogy a női kajaknégyes ugyancsak simán döntős lett első nekifutásra, senkit se lepett meg, de az ő időeredményük kb. ugyanannyival maradt el a németeké mögött, mint a Kökény-Dombi páros mögött másodiknak kvalifikáló – ugyancsak német – kettősé. Ezt a számot „általában” a németek nyerik; nem szól mellettünk, hogy a Szabó-Kozák-Kovács-Fazekas kvartett nagyon sok vita után állt össze, és a szakmának legalább a fele úgy véli, hogy ennél a felállásnál van, lehetett volna jobb is.


Hak Szön Jang – rickey.org

Lábjegyzetek jönnek. Férfi tornában én olyan – egészen különleges – egyéni teljesítményt régen nem láttam, mint a szerenkénti döntő ugró- és gyűrűszámában. Sokat mondjuk ugyan, hogy a riválisok köre egyre szélesebb és szélesebb (itt például régen nincs japán, kínai vagy orosz monopólium – lásd Berki angol ellenfelét), de azért nem lehet két másodperc alatt napirendre térni afölött, hogy az ugrók között egy dél-koreai, a gyűrűsök között meg egy brazil kápráztatta el a közönséget – na meg a bírákat. Lám, lám. A minap a dél-koreai vívók iránti csodálatomnak adtam hangot, most meg egy Hak Szön Jang nevű urat kell dicsérnem. Egyre nagyobb a terítés, szinte minden sportágban. Itt vannak például a házigazda britek, akik egy hangya szorgalmával gyűjtik az aranyaikat: már 18-nál tartanak, szinte tapintható közelségben az ismét vezető kínaiakhoz meg az amerikaiakhoz. Hihetetlen! Bár egy kicsit igazságtalan vagyok. Igaz ugyan, hogy 1952 és 1996 között öt aranynál több soha nem jutott a szigetországnak, de Pekingben, négy évvel ezelőtt már 19! Ezzel versenyeznek most, és ha minden jól megy, túl is teljesítik önnön rekordjukat. Ötvenhat aranyuk ugyan nem lesz, mint az első hazai olimpiájukon, 1908-ban, de hát akkor még csak 22 nemzet versenyzett. Tizede a mainak.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Az én olimpiám – 11.
2012.08.08.




Ha van valakinek kedve olvasni a magyar kanális-portálokat, azt olvashatta rólam – egyebek között –, hogy patkány vagyok, szemétláda, epehányó; fűszerezve olyan jókívánságokkal, hogy rohadjak meg, és hányjak, ha tükörbe nézek. (Sajnálatos módon ebbe a „meccsbe” beszállt a Magyar Nemzet vezércikkírója is, mondván, ürügyet adtam további heccelésekhez. Hogy milyenekhez, nem tudom.) Mindennek oka: volt bátorságom szakmailag elemezni Gyurta Dániel 200 méteres aranyérmes úszását, és azt mondani, hogy ha még 10 méterrel hosszabb a verseny, a brit Jamieson megelőzi bajnokunkat. Egyébiránt Gyurtáról csak szépet és jót mondtam, de úgy látszik, némely dúlt magyar keblek egyszerűen nem viselik el, ha valaki, mint én, komolyan veszi a szakmáját, és kimondja azt, ami egyébként minden, az úszóversenyekben kicsit is járatos ember számára abszolúte nyilvánvaló volt. Minálunk faragatlan, ostoba, előítéletes, a sportot még távolságból sem ismerő „emberfajok” számára egy olyan közhely se kimondható, még az is hazafiatlannak számít ami – igen, igen – úszásban, atlétikában, kajak-kenuban etc. százszor, ezerszer elhangzott.

Na akkor nézzük a keddi napot. Köze lesz az előbbiekhez. A magyar férfi kajak négyes – a lebírhatatlan „Kati néni” (Fábiánné Rozsnyói Katalin) legújabb teremtménye – direktben jutott be az előfutamából a döntőbe. A kvartett vezérevezőse a negyedik olimpiáján induló, háromszoros olimpiai bajnok Kammerer „Kamera” Zoltán volt. A győzelem után nyilatkozatot adott a Nemzeti Sport tévéjének, és a cseh négyessel szemben aratott néhánycentis diadal után a következőket mondta: „Ha van még 10 méter, megvernek bennünket!” Mármint a csehek. Ritkán éreztem ilyen elégtételt. Most már csak a remény éltet, hogy az engem lepatkányozó sültbarmok ha nekem nem is, Kammerernek elhiszik, hogy a sportban van ilyen. Végtére „Kamera” nem a Népszabadság „epehányója” (copyright: Balogh Gábor – ki is ő?, csak nem a kurucinfós Bekes Gáspár?), hanem a magyar sport egyik büszkesége. (Ad notam: ez a „Balogh” nem vette észre, hogy én nem a Népszabadságnak, hanem a Galamusnak írok; a Népszabadságnak hetek óta egyáltalán nem, és a dolgok mai állása szerint nem is fogok.)

Vissza a lényeghez, mert ez a sorozat egyáltalán nem az én magánbűneimről, bár – határozottan – közerkölcsökről is szól.


Kammerer Zoltán, Tóth Dávid, Kulifai Tamás, Pauman Dániel
MTI-fotó: Kovács Tamás

Kammererék megleptek. Gyanúm szerint a szakvezetést is. Megeshet a végén, hogy még nyernek is, bár mi minden lehetséges aranyat (a kenus Vajdát nem számítva) – a William Hill fogadóirodával együtt – a lányoktól várunk. Ők meg tényleg úgy szerepeltek, ahogyan az 90 százalékban elvárható volt tőlük. (Hogy miért vontam le 10 százalékot, mindjárt kiderül.) A négyes még hétfőn bejutott – a férfiakhoz hasonlóan – közvetlenül a szerdai döntőbe. Kozák Danuta 500-on kétszer is bizonyította, hogy ebben a mezőnyben (amiképp itthon) nincs nála jobb. Janics és Kovács nyert az előfutamban, de a középfutamban már – noha persze hogy döntős lett – kis fájdalmunkra centiméterekkel kikapott a németektől. Gyanúm szerint kettesben is, négyesben is a németeknek áll a zászló, adja isten, hogy tévedjek.

Tévedni nem jó. Azután, amit a kötöttfogású birkózás 66 kilós súlycsoportjában a döntőhöz vezető úton Lőrincz Tamás produkált,  kizártnak gondoltam, hogy a korábbi ellenfeleinél érmekkel kevésbé feldíszített dél-koreai Kim Hjön Vutól ki fog kapni, és a végén csak ezüstérmes lesz. Ennek a Kimnek előzőleg sem, a döntőben sem volt egyetlen komoly dobáskísérlete, viszont szorgalmasan gyűjtögette a „jó védekezésért” járó (1) pontokat, s olykor kilökte ellenfeleit (megint 1 pont) a szőnyegről. S közben – ez a lényeg – „megfoghatatlan” volt. Szegény Lőrincz, aki viszont csinálta sorozatban a hárompontosakat, nem bírt vele. Ő sem. Dicséretére legyen mondva – nagyon is! – a vesztett meccs után nem kárhoztatta a bírót (holott okkal tehette volna), hanem önnön csalódottsága mellett csak azt fogalmazta mondatba, hogy a koreai „jól csinálta”. Elhárította a gyászhuszárokat. Ehhez külön gratulálok neki.


Lőrincz Tamás, a szomorú ezüstérmes – MTI-fotó: Illyés Tibor

Viszont azt kell mondanom, hogy a spanyol-magyar női vízilabda elődöntőben a bírók jóvoltából az ellenfélnek lejtett a pálya. Egy kicsit. Amiként a köztévé tapasztalt, visszafogott és nagyon tárgyilagos riportere futólag megjegyezte, alapjában nem arról volt szó, hogy kevesebb emberelőnyt kaptunk, mint ők, hanem olyan szituációkról, hogy amikor éppen karnyújtásnyira kerültünk az egyenlítéshez, egy kontra-ítélettel rendre elvették tőlünk a labdát. Vagy épp ilyen stratégiai helyzetekben juttatták emberelőnyhöz a spanyolokat. Akik, valljuk meg, sokkal, de sokkal jobban éltek a lehetőségeikkel, mint mi. Általában-egészében jobbak voltak. Ha másért nem, hát azért, mert kapusunk, Bolonyai Flóra (akit utóbb Gangl Edina váltott fel, miképp a kínaiak ellen is) az első hat spanyol kapuralövést simán bevédte. A vége egygólos győzelem lett oda, de csak úgy, hogy mi kettőből jöttünk vissza az utolsó másodpercben. Merész András kapitány merész álma arról, hogy döntősök leszünk, s ott nyerünk is, messze szállt, de nyugtázzuk: Merész csinált egy zömmel nagyon fiatal csapatot (nota bene, a spanyol is az volt), amelyik mostantól, egészen a riói olimpiáig, csak jobb lehet, mint Londonban volt.


A nyújtó-aranyérmes Epke Zonderland (onedirectionjustperfection.tumblr.com)

Túl mármost a magyarokon, és egy kicsit még mindig tornázva: igaz, hogy a sportág aranyainak a zömét a kínaiak vitték el, de a férfi szerenkénti döntőben kedden (az előző napi brazil és koreai meglepetések után) most egy Epke Zonderland nevű holland nyert nyújtón, megfejelve korábbi Európa-bajnoki aranyát és világbajnoki ezüstjeit. Hollandia utoljára 1928-ban szerzett érmet férfi tornában. Ugyanennél a sportágnál maradva: éppenséggel lehetett magyar öröm is egy picit. A női talajtorna aranyérmese ugyanis egy amerikai, bizonyos Alexandra (Aly) Raisman lett, aki Károlyi Béla utódának, az ugyancsak erdélyi Brestyán Mihálynak, az amerikai válogatott főedzőjének – már írtam róla – az iskolájában nevelkedett, s ma is Brestyán edzi őt. Ők ketten könnyezve ölelkeztek Aly aranya után. Amely a csapatarany után a második volt neki.

És végül persze hogy… A britek kedden nemhogy a huszadik, a huszonkettedik aranyukat is megszerezték, messze túlszárnyalva 1908-as csúcsukat (19 arany). Triatlon, kerékpár, lovaglás – ezekben voltak a legjobbak, de emeljük ki, hogy azt a bizonyos csúcsot a díjlovagló válogatottjuk érte el. A lovak hozzánőttek a britekhez („reggel majd kilovagolunk rókára”, viccelt velem balatoni szomszédom, a néhai Rákosy Gergely író), amiképp a németekhez is, bár én újabban úgy tudom, hogy létezik egy másik „lovasnemzet” is. Csak az valahogy mindig lemaradt az olimpiákról. Nekem a ló utoljára a jeges lova volt, na meg a legjobb barátom tündéri sváb fuvaros nagypapájának a muraközije, akit 1959-ben kitiltottak Budapest II. kerületéből… Talán most ide is behatol a fülkeforradalom. Az általános iskolákban, úgy tudni, jövő évtől lovasoktatás is lesz (hol, milyen paripákkal, mennyiért – ez titok). Talán ha az olimpiákon bevezetik a hátraféle nyilazást lóhátról, s erre pár év alatt megtanítják a gyerekeket is, akkor majd megtanulnak bennünket tisztelni.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Az én olimpiám – 12.
2012.08.09.




Az úgy volt, hogy két magyar olimpiai arany élményét is elnyomta egy tétre menő, de éremmel pillanatnyilag nem járó kézilabdameccs. Amelyhez hasonlót én meg nem éltem meg. Biztos volt valaha, valamikor – talán Eb-n, talán vébén, talán európai kupákban – ilyen, de egész biztosan nélkülünk. Kajak-kenuban viszont ritkán történt valami nélkülünk.

Nincs ember e hazában (ideértve a kézilabda iránt amúgy közönyös nejemet is), aki ne tudná, hogy Golgotát járt Mocsai csapata, amíg két hosszabbítás után nyerni tudott a világ pillanatnyi legjobbjai közé sorolt, bennünket sorozatosan és nagy arányban verő Izland ellen. Nincs ember, aki a magyarok folyamatos vezetése és soha – igen, soha – nem látott újra- meg újraéledése után ne nyúlt volna iszonyatos káromkodások közepette a távkapcsoló után, amikor a lefújás előtt 14 másodperccel, izlandi vezetés (az egész meccsen összesen három volt) után mi „biztos”, kétgólos vesztők voltunk. Nincs ember, aki a magyar főnix láttán (vereség helyett döntetlen, köszönhetőn fantasztikus kapusunknak, „Nándinak” – ez a név eddig foglalt volt: Hidegkutinak)  ne hitt volna abban, hogy MI megszolgáltuk a győzelmet, és az így vagy úgy, de el fog jönni.


Magyarország–Izland 34-33 (Fazekas Nándor, Nagy László, Zubai Szabolcs) – MTI-fotó: Illyés Tibor

Tévedés ne legyen: szerdán nem Dávid győzte le Góliátot. Az igazat szólva a negyeddöntőbe jutást érő, nyertes szerb meccs után telepedett meg bennem az a gondolat, hogy a Mocsai-csapat egyéni képességek dolgában (talán a horvátokat leszámítva, de ez se biztos) senkinél se gyöngébb, következésképp VALAMIKOR ki kell jönnie belőle annak, ami BENNE VAN. Erről a meccsről a drámán túl az marad meg az emlékezetemben, hogy Nagy Lászlót nem véletlenül szavazták meg a világ legjobb kézisének. Az eddigi magyar meccseken a világ legjobbja nem volt a világ legjobbja: szerdán az volt. Mint góllövő mindenképp, de legalább annyira mint irányító, helyzetfelismerő, mint védő és – nem kevésbé – szellemi vezér. Nagy, akiről helyzetének végleges tisztázódása (jön a Veszprémbe, nem kell kínlódnia még egy idényt a Barcelonában) alighanem levett valami óriási lelki terhet, azt a bizonyos „szellemi vezér” szerepet magától értetődő természetességgel vette át Császár Gábortól; mindvégig látszott, hogy ő szervez, ő irányít, rá hallgatnak. És ez nagyon, de nagyon kifizetődött nekünk. Mindig akkor voltunk halaványabbak, amikor nem volt a pályán, s akkor elemünkben, amikor ott volt. Én a magam részéről elfeledtem neki azt a rossz ízű három évet, amikor azzal vacakolt, hogy spanyol vagy magyar válogatott legyen-e. Lehet, a pillanat hatására teszem ezt, de hát én is esendő ember vagyok, mint mi mindannyian.


Dombi Rudolf és Kökény Roland – MTI-fotó: Kollányi Péter

Az én izgalom-dobogómon Dombi Rudolfé és Kökény Rolandé a második hely. Amikor a kajak kettes 500 méteres döntője után láttam, hogy a „sehonnai” portugálok arca ragyog, a mieinké meg szottyadt, elkapott az imént említett távkapcsoló-effektus. Ezer méteren át láttam harcolni ezt a két remek embert, hol a svédekkel, hol (a végén) a németekkel, s amikor mindkét csatából győztesen jöttek ki, akkor elképzelhetetlennek gondoltam, hogy a surranópályáról egy alapjában nem kajakos nemzet gyermekei (Portugália) a szó nem-fizikai értelmében megverhetik őket. Nem is verték – derült ki csakhamar a célfotóról, engem meg olyan boldogság fogott el, mint őket. A hasonlattal azért élek, mert Dombi és Kökény a himnusz alatt annyira szaporán szedte a levegőt, azaz küzdött férfimód a könnyeivel, hogy láttam: ez nem öröm, ez boldogság.


Szabó Gabriella még nem hiszi el, Kozák Danuta, Kovács Katalin, Fazekas Krisztina már igen – MTI-fotó: Kovács Tamás

A Szabó-Kozák-Kovács-Fazekas kvartettet 500-on csak a németektől kellett félteni, fölöslegesen. A táv második felében úgy mentek el fő riválisaiktól és mindenki mástól, ahogyan illett. Ez nem volt izgalmas meccs. Ez olyan volt, mint amikor az ember hátradől és „szól az asszonynak”, hogy kér még egy sört. Három kajak-kenu számból egy napon két arany: ez szerintem a nem föltétlenül elvárható maximum volt. Egyszersmind a William Hill iroda első tévedése. A hatodiknak befutó Vajdát fogadták biztos győztesnek a kenu 1000 méteren (6. lett, a jelek szerint nem vette nagyon a szívére, sőt), ehelyett bejöttek Dombiék. Amiből az következik, hogy a fogadó-királyok szerdáig jósolt magyar aranytömege „bejött”, csak másképp, mint gondolták. És Szilágyi Áronnal se számoltak. Minekünk meg teljesülhetnek a legszebb reményeink, hiszen eddig van hat aranyunk (én sok mással együtt négyet tippeltem mindösszesen, nem gondolva, hogy Pars és Berki meg a kajakosaink ilyen simán teljesítenek), és előtte vagyunk a „nagy kaszának”, amit csütörtökön Kozák Danuta, a Janics-Kovács-duó meg a férfi négyes ígér, ha ígér. Miért ne?

Lábjegyzet: a kajak klasszikusának a férfi 1000 méter számít, ahol is mi nem voltunk érdekeltek, ha csak azt nem számítjuk, hogy a kanadai Koeverden magyar anyától származik. Koeverden jó 800 méteren át vezetett, nem méterekkel, hanem hajókkal – és mi lett a vége? Lehajrázta őt a norvég Larsen. Hogyan lehet az erőt ilyen ostobán beosztani? – kérdeztem magamtól a futam végén, nyugtázva, hogy Koeverden képes volt rá. Nem figyelt eléggé a lappangó riválisra. Mással is megesett már.

Minthogy naplószerűen írok, most leállok, mert jönnek férfi pólósaink, és arra számítok, hogy legalább annyit fognak nyújtani a világbajnok olaszok ellen, mint a kéziseink Izland ellen. Ami a csapatsportokat illeti – sokban (kosárlabda, röplabda, labdarúgás) nem vagyunk ott –, csak beléjük helyezhetjük a reményeinket. Látványban ezek a mérkőzések nem összemérhetők az egyéni sportokkal, ahonnan mellesleg az aranyaink származnak.


Kásás Tamás elődöntő nélkül – MTI-fotó: Kovács Tamás

Hát ennek a gyönyörű szép napnak a vége szomorú lett. A magyar vízilabda válogatott kikapott az általa kicsit lenézett olaszoktól (9-11), éspedig úgy, hogy két gyors vezetés után kiengedte a kezéből a meccset. Nem ment a játék, mondta Mezei Dániel, teljes joggal. Nem jöttek be az emberelőnyök, az átlövések, mindaz, ami a világbajnokoknak sorozatosan bejött. Nem azért, mintha végig esélytelenek lettünk volna – a végén három gól hátrányból feljöttünk egyre –, de egészében és általában véve esélytelenek voltunk. Véget ért egy fejezet. Magyarország nem lett negyedszer is olimpiai bajnok, még csak elődöntős se, úgy látszik ez a csapat most és itt ennyire tudta vinni. Kell egy másik talán. Én magam Madaras szép balkezes góljain kívül semmi emléket nem viszek magammal. Csak egy csodálkozó fintort: a kézisek és a kajakosok sikerei miért nem tudták „feldobni” a pólósokat? Meg lennék lepődve, ha Kemény Dénes szövetségi kapitány tovább csinálná. Ott ült mellette Benedek Tibor, miként Tito Vilanova Guardiola mellett a Barcában, ideje átadni a marsallbotot. Persze van különbség: Guardiola győztesként vonult le a porondról. Vagy ha akarják: Kemény Dénes is csak negyedszerre, 12 év után bukott el; Guardiola fociban ennyiszer, ennyi éven át nem próbálkozhatott.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Az én olimpiám – 13.
2012.08.10.





Azt írtam tegnap – nem az én leleményem – hogy a kajak-kenu „klasszikus” száma az 1000 méteres férfi kajak egyes. (Amelyet most történetesen a norvég Larsen nyert meg.) Nos, ez a közlés talán annyiban helyesbítendő, hogy a női szakágban is van „klasszikus” szám: az 500 méteres egyes. Amelyben viszont az első hely csütörtökön Kozák Danutáé lett. Kozák hajszálra úgy versenyzett, mint az elő- és a középfutamban. Valamennyiben lehajrázta az ellenfeleit. Akkor és úgy indította a végső támadást, amikor és ahogy kellett. Szinte szenvtelenül és olyan magabiztossággal, amire csak egy biztos bajnokesélyes képes. Soha, egy percig nem gondoltam, hogy el tudja veszíteni az „ő” olimpiáját. Itt könnyebb volt neki, mint odahaza, hiszen hosszú hónapokon át nem volt biztos, hogy ebben a királyi számban ő lesz a magyar induló. A magyar női mezőny túl erős volt ahhoz, hogy ez a választás megessék. (Ami éppenséggel nem baj, sőt.) A választás, mint kiderült, jó volt, Kozák „Danusia” – a mama lengyel, a becéző keresztnév nem bonyolultabb annál, mint amikor nálunk a Katalint Katinak mondják – bizonyított. Külön öröm forrása, hogy aki NÁLUNK a legjobb, az a VILÁGON is a legjobb.


Az olimpiai bajnok – MTI-fotó: Kollányi Péter

(Olvasom a sportnapilap internetes kiadásában, hogy a „lengyelek is büszkék” Danutára. Kérem, ez azért nem teljesen igaz. Minthogy magam is félig lengyel feleséggel büszkélkedhetek, és megnéztem a mérvadó lengyel sajtót, azt kell mondanom, hogy a Nemzeti Sport online-on idézett internetes sportportálon kívül senki más nem „büszkélkedett” Danutával, legföljebb arról tett említést, hogy olimpiai bajnokunk beszél lengyelül. Hogyne beszélne, ha már egyszer az anyja nyelve – nem az anyanyelve – lengyel.)

(Még egy zárójel. A közel 40 milliós Lengyelországnak eddig két aranya van és legalább hússzor annyi „vendégmunkása” Londontól Skóciáig, mint nekünk. Elgondolkodtam azon, hogy miközben a kézilabda-, vízilabda- és kajak-kenu-versenyeken zengett-zúgott a kivonult magyarok biztatása, láthatók voltak az itthonról jól ismert transzparensek, molinók, vajon miért maradt el ugyanez a különösen hazafias lengyelektől? Válaszom persze nincs rá, de erősen vitatkoznék azokkal, akik állítják: a magyar szurkolók zöme vendégmunkásokból verbuválódott. Hát nem. Ahogy napokkal ezelőtt megírtam: otthonról jött, jómódú, ilyen vendégszereplésre áldozni képes emberekből. Mit tetszenek gondolni, az az ember, aki Angliában munkát vállal havi ezresért, négyesben bérel egy garzont a kollégáival, és gyűjt, gyűjt szakadatlanul, kifizet-e 65–70 fontot egy meccsjegyért? Kétlem.)

Három kajakesélyünk volt csütörtökön, ebből papíron kettő jöhetett volna be – Kozákon kívül a Kovács/Janics páros –, de csak egy lett belőle. Jómagam Rozsnyói Kati néni szokatlan „teremtényeinek”, a Kammerer által vezényelt kajak négyesnek szurkoltam a legerősebben, de miként Janicsék, ők is  rajttól célig vezető ellenféltől (a fiúk az ausztráloktól, a lányok a németektől) kaptak ki. Egyik esetben sem volt vita. Amit úgy értek, hogy mindketten simán kaptak ki. Viszont mindketten – borzasztó erős mezőnyben, amelyet Kammereréknek volt nehezebb leküzdeniük – ezüstérmet szereztek, ilyenformán nyavalyogni lehet ugyan, de nem érdemes. Egy olimpiai ezüst nagy teljesítmény, pláne olyan, „be nem járatott” kajakosoktól, mint amilyen a Kammerer-féle négyes volt. (Jó sztori. „Kamera” elmesélte, hogy verseny előtt kapott egy puszit Kati nénitől. Nem tudom, mi történhetett Fábiánné Rozsnyói Katalinnal. Lehet, hogy életében először érzelmessé vált? Őróla sok mindent lehetett hallani az elmúlt évtizedekben, de olyat, hogy puszilkodott volna a tanítványaival, soha. Nem olyan természetű, hogy finoman fogalmazzak. „Kamera” is azt mondta, hasonló dolog nem esett meg vele hosszú, három olimpiai arannyal ékesített pályafutása alatt.)


Fábiánné Rozsnyói Katalin (a képen Jacques Rogge-gal, a NOB elnökével a Nemzeti Színházban) – fotó: mtk.hu

A rajt-cél vereség egyébként NEM volt jellemző a magyarokra. A fordítottja igen. Egy veterán (bár életkorára nézve mégse ilyen) versenyzőnk, Risztov Éva úgy nyert olimpiai aranyat a 10 kilométeres távúszásban, a Hyde Park Serpentine-jében, hogy két teljes órán át végig vezetett, és a második óra végéhez közeledve nem engedte, hogy amerikai riválisa lehajrázza őt. Tízezer méteren négy tizeddel nyerni: ez szinte hihetetlen, de mindenképp páratlan dolog; „Éva legendája” született meg csütörtökön Londonban.


Risztov Éva indul és végig vezetve 1 óra 57 perc 38 másodperc múlva célba ér – MTI-fotó: Illyés Tibor

Kár, hogy vízilabdázó-lányaink Ausztrália ellenében immár a bronzról is lecsúsztak, nemhogy az aranyról. De soha nem gondoltam volna, hogy a magyar-izlandi kézimeccs végkimenetele alá a sors indigót tesz, és csütörtökön este kilenc óra tájban – magyar szempontból – ugyanazt fogom látni, mint 24 órával korábban. Jó, Fazekas Nándi kifogta az izlandiak hetesét, az ausztrál vízilabda-kapus meg egyszerűen könnyelmű és felelőtlen volt, de mindkét incidens azzal a következménnyel járt, hogy a magyar válogatott pár másodperccel a lefújás előtt, vert helyzetből egyenlíteni tudott, és hosszabbítást kényszerített ki. Más kérdés, hogy ezzel a lehetőséggel a kézisek élni tudtak („a világ legizgalmasabb meccsén”) a vízilabdázó lányok pedig – noha semmi kétség, ezúttal a bírók nekünk fújtak – képtelenek voltak rá; olyan „bénán” játszották meg az emberelőnyös helyzeteket, hogy az embernek egy ponton vérezni kezdett a szíve. Elment a vonat, nincs mit tenni – a negyedik hely, szerintem, így se rossz, van a csapatban több is, jóval.

Az ausztrál vízilabda  – amúgy – érdemes a vitézi címre, mert a művelői (a lányok) megvertek bennünket, a fiúk meg a negyeddöntőben majdnem megtréfáltak a „világlegjobbja” szerbeket, amikor a harmadik negyed végén 8-6-ra vezettek ellenük. Ám ami ezután történt – mi felvételről láttuk – azt megpróbálom könnyeden leírni. A szerb gárda alighanem azt mondta, rendben fiúk, eleget szórakoztatok, most nézzetek ide! És lőttek az „aussie”-knak percek alatt öt olyan gólt nulla ellenében – noha kétszer annyi kiállítással büntették őket a bírók, mint amazokat –, amitől a lélegzetem is elállt. Ha ezt a szerb csapatot (láttuk őket ellenünk, esélyünk sem volt) valaki megveri – a minket verő olaszokkal játszanak legközelebb –, azt „sport Nobel-díjra” fogom felterjeszteni.

Közben egy kicsit kacagok is. A NAGY Ausztrália két arannyal kevesebbet tud eddig felmutatni, mint mi, és odahaza hivatalos vizsgálat (!) indult az úszóválogatott ellen azon a címen, hogy mindösszesen – mint a világ vezető úszónemzete, legalábbis ahogy ők gondolják – egyetlen első helyet tudtak csak szerezni. Ilyet sem hallottam még – én inkább nemzeti gyászt rendeltem volna el, ha „illetékes elvtárs” végképp úgy gondolta, hogy valamit lépni kell.

Nyolc aranyunk van momentán és lehet több is (Janics Natasa 200 méteres kajak egyesen szerintem verhetetlen). Noha tizenegy, mint Szöulban és Barcelonában, nem lesz, TÉNY, hogy lakosságunk lélekszámához és olimpiai különítményünk számosságához képest – ez két, elfogadott mérőszám, a BBC naponta népszerűsíti – remekül teljesítünk Londonban. Mint már sokszor megírtam, a rivalizálás egyre nagyobb, egyre több, sokkal több a feljövő nemzet, mint negyedszázaddal, húsz évvel ezelőtt, tehát: lehet, hogy 9 arany többet fog érni, mint az a hajdani 11.


A három jamaikai (középen Usain Bolt) a 200 után – fotó: facebook

A sportok királynőjében, atlétikában azonban változatlanul jelentéktelen statiszták vagyunk, még Pars Krisztián aranya dacára is. A világ most nem a kajakosainkról, még csak nem is a kézilabdázóinkról beszél, hanem azokról a fantasztikus emberekről, akik nyolcvanezer néző szeme láttára aranyat nyertek 200 méteres és 800 méteres síkfutásban. Usain Bolt persze hogy lefutotta a mezőnyt kétszázon, ahogyan százon is tette, és innentől fogva nincs vita arról, hogy ki a legnagyobb. Eddig se igen lehetett. De a 800 nekem más ügy. Amikor én Angliában éltem – hovatovább 30 éve lesz – a brit középtávfutóktól volt hangos a sportsajtó, kivált Sebastian Coe-tól (ma Lord Coe, a szervező bizottság elnöke), aki olyan időt futott 800-on Londonban, amit a szakemberek felülmúlhatatlannak gondoltak. Ez 1:41.73 volt. Tizenhat éven át „élt egymagában”, amíg csak a kenyai Kipketer be nem állította. Azóta eltelt újabb tizenöt év, amíg a mostani londoni olimpián az ugyancsak kenyai Rudisha 1:41.o1-et futott, s lett ezzel a versenyek első világrekordere. Apróság, hogy ő maga az olimpiai döntőig –egyesegyedül valamennyi középtávfutó közül – 1:43-on belül tudta lefutni a távot, de még a közelébe se került Coe fantasztikus idejének. Most viszont „kibukott” belőle a világcsúcs, talán úgy, mint a távolugró Beamonból az a bizonyos 890 centiméter a mexikóvárosi olimpián. Amely évtizedeken át megdönthetetlennek bizonyult.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Az én olimpiám – 14.
2012.08.11.




„Die hard”, azaz Ne add olcsón az életed. Ezzel írta be magát Bruce Willis a filmtörténetbe. Mocsai Lajos, kézilabdázóink szövetségi kapitány egyfolytában attól óvta a tanítványait, hogy „olcsó” gólokat kapjanak. Azt kell mondanom, hogy nem kaptak, s ha a döntőbe jutásért vívott meccsen Svédországtól egy góllal kikaptak is, lehetett volna fordítva. A magyar csapatnak volt tartása. Nem hagyta a mezőny fizikailag legjobb állapotban levő, magasságra és testi erőre nézve legkiemelkedőbb együttesét megszökni. Akárhányszor elmentek a svédek két-három góllal, ügyes és leleményes megoldásokkal sikerült utánuk erednie. Az egygólos vereség „titkát” két dologban kísérlem megragadni. Az egyik: ezúttal kivételes balszerencsénk volt a kapufákkal és az ejtésekkel. Aminek be kellett volna mennie, nem ment be – ide sorolnék néhány büntetőt is. A másik: a svéd kapus(ok) teljesítménye. Ezúttal Fazekasnak az izlandiak elleni produkcióját egy Andersson nevű ember ismételte meg – nem véletlenül ölelgették és szeretgették őt „halálra” a meccs lefújása után a játékostársai.

A svédek technikai tudásban, ezt meggyőződéssel mondom, alatta maradtak a mieinknek. Viszont „begyötörték” szinte valamennyi komoly esélyüket. Izzadságos, de nagyon eredményes kézilabdát játszottak, körülbelül olyat, amely győzelemhez segítette őket az előző meccsükön is az Európa-bajnok dánok ellen. (Nota bene: mi a dánokat is megverhettük volna, a kétgólos vereség, amit a csoportmeccsen elszenvedtünk tőlük, a Mocsai-legénység egyik legjobb és legszerencsétlenebb alakítása volt.) Ebben a svéd csapatban nincsenek francia és spanyol típusú labdabűvészek, még csak olyan ellenállhatatlan figurák se, mint amilyenekkel az izlandiak büszkélkedhetnek, és mégis. Fizikailag nőttek/nőnek egy mind inkább fizikálissá váló sportágban az ellenfeleik fölé. Ennyit róluk, rólunk meg annyit, hogy akármi lesz is a vége (jönnek a bronzért a horvátok, jobb is lehetne…), a magyar kézilabda-válogatott minimum emelt fővel térhet haza az olimpiáról. A szerb meccs után öröm volt őket nézni. Igaz: mindannyian abban reménykedtünk, hogy az „izlandi csoda” megismételhető, de a csodák soha nem megismételhetők. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy az általam a világ legjobbjának kikiáltott horvát válogatott elődöntőbeli legyőzőjével, a sportág művészeivel (a franciákkal) mire viszik a svédek a döntőben.


Svédország–Magyarország 27-26. Putics Barna, Harsányi Gergely és Zubai Szabolcs. A férfi kézilabdaválogatott bronzéremért játszhat (MTI-fotó: Kovács Tamás

Egyszersmind önkritikát kell gyakorolnom. Amelynek első fejezete a horvátok levitézlése. Igazán nem gondoltam volna, hogy Vori, Lackovics, Balics és a többiek nem menetelnek simán  a döntőig. Ahogyan azt se gondoltam, hogy a szerb vízilabdaválogatottat negyeddöntőbéli legyőzőink, az olaszok megverik, és elütik Vanja Udovicsicséket a döntőtől, amelyet ők ellenünk gondoltak a végén megnyerni. Valami olyasmit írtam ugye, hogy a szerb csapat verhetetlen és Nobel-díj jár annak, akinek ez mégis sikerül. Alábecsültem az azzurrik új zsenijét Figliolit és társait (Felugo, Gallo), ezt a remekül összerakott, fiatal és éhes farkasokból álló társaságot. Holott Budapesten, nem sokkal az olimpia előtt legyőztek bennünket. Sajnálattal kell közölnöm, hogy a biztos aranyesélyes szerbeknek még csak esélyük se volt rá, hogy nyerjenek. „Futottak” az eredmény után, s a végén háromgólos hátrányukat sikerült kettőre csökkenteniük: ennyi írható a javukra.

Legközelebb, ha esélyem adódik rá, óvatosabb leszek a verhetetlenségi jóslataimmal. Itt még két megjegyzést tennék: egyfelől, hogy a délszláv vízilabda még mindig arannyal jöhet ki a nagy versengésből, hiszen az olaszokkal a horvátok játsszák a döntőt. És a „nagy sorozatokban”, mint amilyen az olaszoké volt, bekövetkezhet a szükségképpeni botlás – amely a kézilabdában Izlandot sújtotta épp ellenünk. Másfelől: most átkozhatják a szerbek magukat igazán, hogy szándékosan döntetlenre adták a testvéri Montenegró elleni csoportmeccsüket, mert ha nem teszik, ugyanazon az ágon mennek tovább, ahol a „testvérek” – illetve ők ugyanott, ahol a szerbek –, és az elődöntőben, meglehet, nem az olaszokkal kell(ett volna) viaskodniuk, hanem az általuk szándékosan a másik ágra segített Montenegróval. Aminek vélhetően jobb kimenetele lett volna. „Így jár minden ügyeskedő”, mondanám szívem szerint, de hát a káröröm távol áll tőlem. Végtére is a szerb önbizalom indokolt volt. Se minket, se az olaszokat nem tekintettek komoly ellenfélnek az után, amit az előcsatározásokban műveltünk. Aztán lám…

Úgy fest, ez a bűnbánat napja. A kínaiak pénteken egyetlen aranyérmet sem szereztek, ráadásul sehogy sem tudnak az amerikaiak elé kerülni. (Korábban azt írtam, a kínaiakat lehet ugyan feltartóztatni, de csak ideig-óráig. Hát nem.) Mivel az atlétika nem a legerősebb oldaluk, alig hinném, hogy oda kerülnek. Mindenesetre abból az 55 aranyból, amit nekik jósoltak, eddig csak 37 jött be, és arra most már 100 százalékos fogadást lehet kötni, hogy a vége nem lesz 55.


Douchev-Janics Natasa, itt még csak a középdöntőért (MTI-fotó: Kovács Tamás)

Nekünk a végére – szombatra – Natasa maradt. Adja a jó sorsom, hogy ne kelljen megint bocsánatot kérnem egy „verhetetlenségi nyilatkozatért”, és Janics nyerje meg a 200 méteres sprintversenyt. Az előfutamban simán nyert. A középfutam más volt, hátrányt kellett behoznia ott, ahol – lévén a táv nagyon rövid – ilyesmire ritkán nyílik mód. Janics Natasa azonban megtette, látni, hogy duzzad az erőtől, „borzasztóan” meg lennék lepődve, ha a péntekinél egy kicsit jobb rajttal bárki is megelőzné őt. Egyébként neki ez az egyetlen aranyszerzési  lehetősége, miután Kovács  Katival az 500 m-es kettesben a németek mögött lemaradtak.  (Négyesben nem evezett.) A legkevesebb, amit mondani tudok, hogy a papírformának a szombati döntőben ki KELL jönnie. Ad notam: papírforma volt az is, hogy Vajda Attila a kenu sprinttávon semmire se viszi. Miért kellett egyáltalán neki, Peking olimpiai bajnokának (újból) „égetnie magát”?

És akkor még röviden visszatérnék kedvencemhez, a sasszemű  William Hill fogadóirodához. Hét aranyat jósolt nekünk, a vége, ha minden jól megy, kilenc lesz. Gyurta, Berki, Pars, Kozák Danuta bejött. A kajak női négyesre (miért is?), a férfi kajak kettesre, Szilágyi Áronra, Risztov Évára – négy aranyunkra – nem számítottak, a Kovács/Janics duóval és Vajdával mellé lőttek. A hétből akkor találnak majd el ötöt, ha Janics nyer. Éppenséggel nem rossz arány, de ebben  a találgatásban az a szép, hogy mi magyarok éppen attól lettünk igazán meglepetten boldogok, ami a William Hill főkönyveiben nem szerepelt. Egy olimpiát a meglepetések tesznek „történelmileg” széppé – lásd még Egerszegi Kriszta vagy a kardcsapat 1988-as győzelmét, hogy közhelyszerű példákkal éljek. És nem is föltétlenül aranyat kell nyerni ahhoz, hogy a nemzeti büszkeség dagassza az ember keblét, hiszen ott van Ungvári dzsúdós és Lőrincz birkózó ezüstje meg még tucatnyi más bronzos és pontszerző hely. Ami nagy nemzeteknek – velünk ellentétben – egyáltalán nem jutott ki, boronganak is mindahányan. Ja, és előttünk még az öttusa, ahol minden lehet. Arany is, tizenötödik hely is.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Az én olimpiám – 15.
2012.08.12.




Sorozatom vége felé közeledve ünnepélyesen megfogadom: soha többé le nem írom azt, hogy valaki „verhetetlen”. Kitüntettem a horvát kézilabda válogatottat, a szerb vízilabda válogatottat; mind a kettőre ráfizettem. Még döntőt se játszik egyik se. Legfrissebb kudarcom azonban fáj. Természetesen Janics Natasáról van szó. Mentségemre ugyan felhozhatnám: nem csak én, hanem az egész magyar kajakozó- és értő szurkolótársadalom verhetetlennek, biztos aranyéremszerzőnek gondolta őt sprinttávon. (A William Hill fogadó iroda is.) Emlékszem, szinte minden szakágban és minden távon volt némi vita arról, ki induljon Londonban, de ezen az egyen, a 200 méteres női kajakszámon soha nem volt zördülés. Szülése után Janics egyre jobb formába került, érdeklődtem a szövetségi illetékeseknél, hogy mit lehet tőle várni, azt mondták: győzelmet, mert hogy olyan erős. Pénteken még bizonyított. Rosszul rajtolt a középfutamban, ám ami ezen a távon nincsen szokásban, behozta a hátrányát, és elsőként evezett a célba. Ugyanezt a döntőben nem tudta megismételni. Megvallom, volt bennem a középfutam után egy ici-pici rossz érzés, azért is fűztem bele a szombati mondókámba, hogy „egy kicsivel jobb rajttal” (mármint a péntekinél) be KELL jönnie a papírformának. Hát nem volt jobb a rajt, egy kicsivel se, és rettegve szemléltem a fejleményeket. Száznál már tudtam, hogy lesz dobogó, de elsőség nem lesz. Valami erő is elillant Natasából, természetesen épp a legrosszabbkor. Tőle aranyat vártunk, ő az aranyért jött. Ezt a futam után maga is kimondta, meglehetősen szontyolodottan. A dobogón pityegett is, aligha az örömtől. Jó tudni, hogy ennek a távnak ő volt a koronázatlan királynője. Hét éve egyetlen Európa- világ- vagy magyar bajnokságon se verték meg. Most lett volna először olimpiai aranya a „saját” távján, s lám a sors kibabrált vele. Lévén 30 éves, sajnos megvan az esély rá, hogy egyszerre játszotta el az első és utolsó olimpiai esélyét 200-on. Amúgy oly rettenetesen nem kell őt sajnálni, hiszen korábbi három olimpiai aranya (kettő Athén, egy Peking) és két ezüstje mellé most szerzett egy ezüstöt (Kovács Katival 500-on) és egy bronzot.


Bronzérmesen (MTI-fotó: Kovács Tamás)

Némiképp örülök annak, hogy „verhetetlenjeim” galériájába nem illesztettem be a brazil labdarúgó válogatottat, noha megtehettem volna, hiszen ők csupa világsztárral, gyakorlatilag a teljes válogatottjukkal érkeztek Londonba. Ott volt Marcelo, Juan és Rafael; ott volt Oscar, Neymar, Leandro Damiao, Lucas (most fizetett érte a Paris Saint-Germain 44 millió eurót!) meg Hulk. És mi történt? A szombati döntőben 2-1-re kikaptak a „nevenincs” játékosokból álló Mexikótól, szépíteni is csak a hosszabbításban tudtak. Igaz, a 94. percben a teljesen tisztán álló Oscar (akit viszont a Chelsea kaparintott meg) 5 méterről simán befejelhette volna az egyenlítő gólt, ám labdája fölé ment… Olyan sokk lehetett ez a vereség Rióban, mint amikor az 1950-es labdarúgó világbajnokság döntőjében az addig mindenkit hat-hét góllal verő brazil csapat kikapott az esélytelennek gondolt Uruguaytól. A mostani „buktából” egyetlen jó dolog származhat a brazilokra, akik majd 2014-ben odahaza rendeznek vébét: menesztik Menezes szövetségi kapitányt, akit barátom és kollégám, Hegyi Iván, a Népszabadság „brazilbolond” sportrovatvezetője évek óta minden idők legalkalmatlanabb válogatott trénerének nevez.

Visszatérve a magyarokhoz, nehogy említetlen maradjon Marosi Ádám bronzérme. Amelynek ő, legjobb öttusázónk – ellentétben Janics Natasával – rettenetesen örült, égnek emelte a karját, az égiekre függesztette a szemét, mert sokáig egyáltalán nem állt neki a zászló. Örültem, hogy láttam őt örülni, és valósággal meghatódtam attól a jelenettől, amikor ő meg az olimpiai bajnok cseh Svoboda meg az ezüstérmes kínai Kao nemhogy összeölelkeztek, hanem hosszú másodpercekre hármasban összeborultak. (Ami adódhatott sportemberi szeretetből, örömből, de fáradságból is, hiszen épp hogy befejezték a kínzó futószámot – lövészettel kombinálva.)


Öttusa-győztesek (MTI-fotó: Kollányi Péter)

Eddig azt hittem, hogy „tripla dupla” csak kosárlabdában van. (Ott bőviben.) Atlétikában eddig nem volt, szombat óta van – igaz, semmi köze a kosárlabdában honos számításhoz. A jamaikai Usain Bolt, a sprintkirály, akit Carl Lewis éppúgy irigyelhet, ahogyan mondjuk Mark Spitz Mark Phelpset, Peking után Londonban is aranyérmet szerzett 100 és 200 méteren, továbbá – világcsúccsal – a 4x100-as váltóban. Tehát két, egymást követő olimpián megnyerte mind a három számot, amiben elindult. Ha már itt tartunk: a jamaikai váltót nyugodtan megnevezhettem volna a „verhetetlenek” között (még nyugodtabban a két amerikai kosárlabda-csapatot) – bár egy elejtett bot, és a legjobbaknak is végük –, mert tudni lehetett, hogy a befutó ember (Bolt) majd kedve szerint nullázza le összes ellenfelét.


A világcsúcsosok (Nesta Carter, Michael Frater, Yohan Blake, Usain Bolt) – facebook.com

És akkor mi jöjjön a végére? A brit csoda. Szombaton az Egyesült Királyság (Nagy-Britannia és Észak-Írország) sportolói 28 aranynál tartottak, kilenccel múlva felül eddigi csúcsukat. Olyan szorgalmasan gyűjtögetik az első helyeket, mint a méhecskék – legfrissebben épp atlétikában (a szomáliai importnak számító) hosszútávfutó Mo Farrah, illetve a kajaksprinter McKeever jóvoltából jutottak aranyéremhez. Lehet ilyen körülmények között bárki is boldogtalan? Nem felejthető mondjuk egyetlen sportág viszonylagos kudarca a többi remekléséhez képest? Fogózzanak meg: nem! Az ausztrál úszószövetség után a brit testvérszervezet is vizsgálatot indított a „kiábrándító olimpiai szereplés” (egy ezüst, két bronz) miatt. Ami azonban belterjes szempontból érthető: a British Swimming az előirányzathoz (öt-hét dobogós hely minimum) képesti gyöngébb szereplés miatt a neki járó anyagi támogatás egy részének megvonására számít. Aha! Pénzről van szó, ezért a siránkozás.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Az én olimpiám – 16.– zárszó
2012.08.13.




Vasárnap, a londoni nyári olimpia utolsó napján voltaképp egy dolog érdekelt bennünket, magyarokat: sikerül-e a kézilabdás bronzmeccsen megvernünk a horvátokat, s ezzel – legalább – egyetlen csapatérmet szereznünk. Nem sikerült. A horvát válogatott, amely már a csoportkörben jó alaposan megszórt bennünket, most ugyanígy cselekedett: hét góllal lőtt többet, mint mi. Úgy fest, a horvátok a mi nemezisünk. Noha Mocsai csapata a Szerbia és kivált az Izland elleni győztes mérkőzés és a svédekkel szembeni majdnem-döntetlen után láthatóan felszálló ágban volt – miközben a horvátok a franciáktól elszenvedett elődöntőbeli „zakó” után a sebeiket nyalogatták –, a sportág 3. helyéért vívott mérkőzés nem ezt a lelkiállapotot tükrözte vissza. A horvát válogatott szép lassan felőrölt bennünket, az elején még vissza-visszajöttünk, de már a félidőben búcsúzhattunk a bronzéremtől. A sérült Császár Gábor nagyon hiányzott, Nagy Laci nem volt képes őt egyedül pótolni. A második játékrészben ellenfeleink még azt is megengedhették maguknak, hogy lezserkedjenek, pimaszkodjanak. Ez nem lesz szép emlék. De a negyedik hely az. A végső összesítésben olyan csapatok elé kerültünk, mint Dánia, Spanyolország, Izland. Annyi hányattatás után vitathatatlanul a világ élvonalában vagyunk megint, amiben megerősít engem, hogy ha a svédek ellen kicsit több szerencse ( és játékvezetői szimpátia) van az oldalunkon, akár döntőt is játszhattunk volna. Ez egy. Kettő: kéretik nem elfelejteni, hogy az általam labdabűvésznek mondott franciák csak igazán kínlódva (22-21) lettek olimpiai bajnokok ugyanezen svédek ellen. Megvédték – a kézilabda történetében először – pekingi címüket. Ha nem olyan ügyesek, mint amilyenek – az aranymeccs utolsó másfél percét emberhátrányban játszották végig –, akkor még magasabbra emelhetnénk a fejünket, hiszen legalább annyira megszorítottuk a svédeket, mint azok a Karabatics-féle társaságot.

Csapatsportokban – most összegzek – két negyedik (férfi kézilabda, női póló) és egy ötödik helyet szereztünk. A három közül a férfi pólósok ötödik helye a legkevésbé reális, ám fölhívnám a figyelmet arra, hogy ez a pontszerző hely is két megnyert meccsébe „került” Kásáséknak, és minimum dicséret illeti őket azért, hogy az Olaszország ellen elveszített negyeddöntő után nem fordultak el undorral a folytatástól, hanem hajtotta őket az, amit önbecsülésnek neveznek, s ami aztán egy – a spanyolok ellen mutatott, régen várt – robbanásszerű győztes játékban csúcsosodott ki (14-8). Aki valaha is sportolt, tudja, hogy ötödik hely ide vagy oda, egészen más érzés egy tornáról vereséggel vagy egy álomszerű győzelemmel távozni, pláne, ha az ellenfél ugyancsak egy negyeddöntős (és ott megvert) csapat volt.

Akárhogyan is van azonban, Kemény Dénesnek nem sikerült a csapatát négyszer egymás után olimpiai győzelemre vezetnie. A négyest – ha nem is egymásutánisággal – a horvát Ratko Rudics neve mellé írják immár. Ez a világjáró edző ugyanis kétszer nyert Jugoszláviával (1984, 1988), egyszer Olaszországgal (1992), aztán most, húsz évnyi várakozás és némi amerikai kitérő után szűkebb szülőhazája válogatottjával. Mint látni, a ma 64 éves Rudics teljes húsz évvel Kemény előtt kezdte meg az „aranygyártást”, amiből csak azt akarom kihozni, hogy ha a magyar vízilabda-pápának van türelme, még beérheti Rudicsot, akár más válogatottal is, mint a magyar. Meglátjuk.

A vízilabda-torna is rácáfolt a „biztos” jóslatokra. Szerbia, kikapván a minket verő olaszoktól, döntőbe sem jutott, holott az olaszokat, hiába nyertek vébét, hátrébb sorolták; az olimpiai bajnokká lett horvátokat meg még Montenegró és mögénk. Lám, milyen az élet. Az olasz vízilabdaválogatottat épp úgy megfiatalították (nem az idén), mint a magyar női pólócsapatot, s a döntőben a magyarok és a szerbek legyűrése után mégis kénytelen volt fejet hajtani a mezőny talán „legveteránabb” csapata, a horvát előtt. Boskovics és Baracs már az emlékezet előtti időkben is válogatott volt. (Bár ugyanez elmondható némely magyarokról is.) Végül nem állhatom meg, hogy ne mondjak valami jót a végül bronzérmes szerbekről. Ez a remek csapat az általam leírt módon – Ausztrália utolsó negyedbeli gyors kivégzésével – került a legjobb négy közé, s a bronzmeccsen megint azzal került szembe, hogy az ellenfél (ezúttal Montenegró) az utolsó negyedre kétgólos előnnyel úszik ki. És a szerbek megismételték az ausztrálok elleni bravúrt: a testvérnemzetet 4-1-re verték a zárószakaszban, megmutatván, hogy „velük nem lehet szórakozni”, ha van tét. (Itt ismétlem meg: örökké sajnálhatják, hogy a csoportmeccsen szándékosan döntetlenre játszottak Montenegró ellen, és az olasz-magyar ágra küldték magukat. Úgy kalkuláltak, hogy ezt a kettőt „leverik”, aztán a horvát-montenegrói társasággal könnyebb dolguk lesz az elődöntőben és a döntőben.)

Pár szó a kosárlabda-döntőről, mert miután mindenki eleve a gyöngébbnek szurkol, meglehetősen sok híve volt a többedik kiadású Dream Team ellen kiálló spanyoloknak. Pláne azután, hogy az amerikaiakat még a litvánok is megszorították egy kicsit. Nos, a vasárnapi spanyol-amerikai döntő félidőben döntetlenre, a harmadik negyed után majdnem-döntetlenre állt, és a Pau Gasol, NBA-sztár vezényelte spanyol válogatott valóban nem hagyta, hogy az amerikaiak nagyon elugorjanak tőlük. Izgalmas volt, de talán nem azon a fokon, ahogyan némelyek (pl. a magyar sportnapilap internetes kiadása) látták. A Dream Team hét ponttal, de nem kínlódva nyert. A látszat néha csal. Aki közelebbről ismeri a kosárlabdát, az látta, hogy az amerikai sztárok – tartva attól, hogy esetleg megsérülhetnek, és ez sok pénzbe kerül majd odahaza – nem vállalták fel az „egy az egyben” játékokat, kerülték az összeütközéseket, egyszerűen egy sima győzelemmel meg akarták úszni a meccset – és az egész olimpiát. Megúszták. Az én szememben soha nem volt kétséges, hogy őket nem lehet megverni, mert ahhoz túl jók: mindig ki tudnak adni magukból pár triplát, ha kell.

A magyar csapat az összesített olimpiai éremtáblázat kilencedik helyén végzett, ami a 8 aranyunkkal visszaemelt bennünket oda, ahol Peking előtt voltunk. Országunk lélekszámához és olimpiai különítményünk számosságához képest, mondhatni, ragyogóan teljesítettünk. Hét „holtbiztos” aranyesélyesünk közül ugyan csak négyen feleltek meg a várakozásnak (a legnagyobb csalódás: Janics Natasa), viszont sorban jöttek a meglepetésemberek (Szilágyi Áron, a Dombi-Kökény kajak-kettős, Risztov Éva), és így aztán Kozák Danuta lehet hogy csak számunkra biztos aranyával összejött a nyolc. Mivel a rivalizálás a nemzetek között nőttön-nő, és egyre több meglepetést okoznak soha nem látott-hallott nemzetek, nem hiszem, hogy belátható időn belül 10 arany fölé fogunk emelkedni, de kitartok amellett, hogy az idő múltával a kevesebb arany is többet ér.

Orbán Viktor az olimpiai csapathoz intézett patetikus üzenetében jónak látta Széchenyit idézni: „Magyarország nem volt, hanem lesz.” Jelentem: Magyarország volt és van. Hogy mivé lesz a sportban – maradjunk most ennél –, ma még nem tudni. Mindenesetre hadd mondjam el, hogy gróf Széchenyi Istvánt, a legnagyobb magyart sok minden egyéb mellett valóban érdemes a sportolás úttörőjeként is emlegetni. „A lovakrul” írott 1822-es munkájában a lóverseny intézményének magyarországi meghonosítása mellett emelt szót, ám sajnálatos módon a rákövetkező 190 évben a magyar lósport semmilyen érdemi eredményt nem tudott felmutatni – ellentétben mondjuk az angollal meg a némettel. Ilyenformán kicsit kancsal a rá való sportbéli hivatkozás. Erőfeszítései alapjában hiába valóak maradtak.


Londoni olimpia, 2012, záróünnepség (Fotó: AFP)

P.s. Az olimpia záróünnep-revüjéről ugyanazt tudom mondani, amit (részben Angliában nevelkedett) fiammal mondtunk egymásnak a megnyitó revü után: „very Bri’ish” volt. Azaz cockney (londoni, javarészt proli) akcentussal: nagyon brit. Tele olyan jelzéssel és utalással, reminiszcenciával, múltidézéssel, humorral, iróniával, amit csakis a britek értenek. Mind a két fesztivált maguknak csinálták, nem a világnak; talán megsejtették, hogy London 2012 valóban az ő „saját” olimpiájuk lesz, olyan éremesővel, amilyet a szigetország soha a büdös életben nem látott, sőt elképzelni sem tudott magának. Huszonkilenc arany (tízzel több, mint valaha) és egy harmadik hely az éremtáblázaton (szorosan Kína után és az oroszok előtt!). Itt szeretnék nagyon finoman utalni arra, hogy a záróünnepélyt csak olyan tévéseknek lett volna szabad közvetíteniük, akik otthon vannak Londonban, az angol nyelvben és a „Bri’ish” kultúrában. A mostaniak nem voltak olyanok. Egy csomó hallgatás mellett a csöndet butaságokkal törték meg. Nem a sportról beszélek, hanem a revüről. Engem például nagyon zavart, hogy az egyik zenei alapprodukcióban, a Waterloo Sunsetben nem ismerték fel a legendás Kinks együttest, csak annak a hajdani frontemberét (Ray Daviest – nyilván az ő neve volt olvasható a sillabuszukban); nem tudták, hogy a Waterloo Sunset azért kerülhetett be a műsorba, mert közmondásosan „London himnuszának” tartják; nem tudták, hogy a Madness azért énekelhette el 30 éves slágerét az Our house-t, mert a szövege egy klasszikus munkáscsalád mindennapjait idézte, s ezáltal egy kicsit rá lehetett játszani arra, hogy az olimpia valóban „mindenkié”. (Ma is legfeljebb egy munkásfeleség mindennapja kezdődik azzal, hogy kivasalja munkába induló férje ingét, amint az a szövegben áll.) Nem hivalkodni akarok az ismereteimmel, csak jelezni, hogy hallgatás helyett mi mindent lehetett volna elmondani. Kis erőfeszítéssel. Elvtársak, Wikipédia! Fel is lehet készülni!


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!