Isten szereti az embert

Richard Dawkins könyvében, A legnagyobb mutatványban a természet világában általános, sőt működési elvként felfogható szenvedésről értekezik, és egyik példája Darwin megfigyelése egy sajátos utódgondozási folyamatról. A fürkészdarázs egy hernyóba rakja a petéjét, méghozzá úgy, hogy jól irányzott szúrásokkal lebénítja a hernyó idegdúcait, hogy megfossza reagáló és mozgásképességétől, így a kifejlődő lárva nyugodtan és szabadon felzabálhatja az élő hernyó belső szerveit. Félelmetesen logikus sorrendben: a zsírszövetekkel kezdi, az izmokkal és a belső szervekkel folytatja, és csak a legvégén jut el az életfunkciókat biztosító szívig. Darwint a folyamat felháborodott kifakadásra késztette: ki volt az az ördög káplánja, aki ezt kitalálta?!

XVI. Benedek pápa múlt hét végén, a vatikáni Szent Péter téren, a vasárnapi úrangyala imádság keretében ismét a világ tudomására hozta: „Senki sem birtokosa a saját életének.” Az életet „mindannyiunknak óvnunk kell és tisztelnünk a fogantatás pillanatától kezdve egészen annak természetes végéig." Mondta mindezt egy évforduló és egy törvénytervezet kapcsán. Az évforduló annak a 38 éves olasz nőnek a halálára emlékeztet, aki 17 éven át feküdt kómában, és családja csak tíz évnyi jogi küzdelem után kapott engedélyt arra, hogy véget vessen mesterséges életben tartásának. A törvénytervezet meg a skót parlament előtt van, az élet végéről szól, és a gyógyíthatatlan betegek külső segítséggel végrehajtott öngyilkosságát legalizálná.

Vagyis az embert kímélné meg a hernyó sorsától és szenvedésétől.

Ha az emberi történelmen és az emberi társadalmakon kívülre helyezzük a nézőpontunkat – Istenbe, a természetbe –, minden szenvedés, emberi és nem emberi, magyarázható, megindokolható, tehát elfogadandó.

Ám ha azt tartjuk, hogy az emberi történelem az embernek nevezett élőlények közti viszonyok „humanizálásáról”, azaz a specifikusan erre az élőlényre jellemző képességek (megértés, empátia, sajnálat, szolidaritás, részvét, önzetlenség, segítőkészség stb.) általánossá és meghatározóvá válásának folyamatáról is szól, akkor legalábbis azt kell mondanunk, hogy a katolikus egyház szerint Isten nem követi saját teremtményének nemesedését. Isten úgy gondolja – újfent csak a katolikus egyház szerint –, hogy továbbra is korlátlanul rendelkezik az embernek nevezett teremtmény fölött, méghozzá abban az állapotában, mondhatnánk abban az állati formájában, amelyben megteremtette (és itt, sajnos, mindenkinek, hívőnek és nem hívőnek, el kell döntenie, hogy a kész állapotában életre hívott Ádámban hisz, vagy a kínkeserves és lassú emberré válási folyamatban, azaz a számtalan ősemberi leletben. De annak is, aki Ádámban hisz, el kell gondolkoznia azon, hogy az első emberpár mérhetetlenül egyszerű társas kapcsolatokban élt: kizárólag egymáshoz kellett alkalmazkodniuk, nem további 1-3-5-7 milliárd emberhez. És a sokasodás, remélhetőleg az Ádám-hívők szemében és körében is, egyet jelent az alkalmazkodás új formáival, azaz új egyéni és kapcsolati képességek kialakulásával vagy némely régiek – például a részvét képességének – megerősödésével).

De szerintem a katolikus egyház nem olvassa jól Isten gondolatait. Ha jól olvasná, szerintem észrevenné, hogy Isten örül teremtménye fejlődésének. Örül annak, hogy az, akit társas lénynek teremtett, képessé vált arra, hogy társaira is tekintettel élje az életét. Örül annak, hogy az, akit az intellektus és a gazdag érzelemvilág lehetőségével ruházott fel, fejlődése során ezeket a képességeit is kibontakoztatta. Tehát annak is örül, ha teremtménye ma már képes megérteni, hogy saját története, az emberi történelem a szenvedéselhárítás folyamatáról is szól, és hogy ő maga ebben a folyamatban képessé vált arra, hogy átérezze mások szenvedését. Amiből egyenesen következik, hogy embertársát aktívan meg akarja kímélni a természeti folyamatoknak való kiszolgáltatottságtól. Isten tehát – mármint az Újszövetség Istene, a keresztények Istene, a zsidók törzsi Istenéről most ne beszéljünk – valószínűleg örül annak, ha teremtménye hetekig, hónapokig, évekig tartó hernyószenvedés nélkül akar megtérni hozzá, és nemcsak elfogadja, helyesli is, ha más teremtményei segítenek neki ebben. Még akkor is, ha ez a teremtmény pap, és még akkor is, ha pápa.


Ichneumon Wasp at Work (fürkészdarázs munkában) – flick/estherase

Isten szerintem ezt a sokképességes élőt tiszteli, nem pusztán az életet. És ha az egyenruhás földi tisztségviselők, Isten örömével ellentétben, állati szenvedésekre akarják rákényszeríteni ezt a nagyszerű lényt, akit a szenvedővel közös Istenük megteremtett és megálmodott magának, ha minden méltóságérzetet, önrendelkezési vágyat, szabadságtudatot ki akarnak ölni belőle, mert csak hernyó-létre érdemesítik, másokból meg minden részvétet és segíteniakarást, mert őket meg nem tartják többre a könyörtelen és közönyös fürkészdarázsnál, akkor ezek az emberek nem szeretik se Istent, se az ő képére teremtett felebarátaikat.

Ha Isten szereti az embert, nem szeretheti a pápát.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!