Kire szavazzunk II.

Mivel sokan nem értik, mi visz rá egy liberális embert (engem), hogy erre az MSZP-re szavazzon, folytatom a hangos gondolkozást. Újfent nem azzal a céllal, hogy bárkit meggyőzzek az igazamról, csak azért, hogy elmeséljek egy logikát, amely az enyém, már csak azért is, mert úgy látom, másoknak könnyebb a saját logikáikat valamivel szemben megfogalmazni.

Ismételten hangsúlyozom: én saját magamból indulok ki. Nem politikai súlyokon és ellensúlyokon gondolkozom, nem hatalmi erőviszonyokat mérlegelek, nem azt számolgatom, hogy a demokrácia megvédése szempontjából hol hasznosul a legjobban a szavazatom. Ez is érvényes szempont természetesen, de szerintem szavazási motívumnak általában kevés. Az én kiindulópontom meg az, hogy a parlamentáris demokráciában nemcsak jog, hanem állampolgári kötelesség és érdek is szavazni, illetve az, hogy én milyen országban érzem magam viszonylag jól, milyen makroközeg teszi számomra lehetővé azt, hogy a saját mikrovilágomban lehetőség szerint jól és biztonságban érezzem magam. Mert senki nem mászik bele agresszívan az életembe. Sem abban az értelemben, hogy kötelező gondolkodásmódot, életvitelt, normákat, kötelező közösségeket ír elő, sem abban az értelemben, hogy naponta felháborít olyan hatalmi pozícióból tett kijelentésekkel vagy elvárásokkal, amelyeket individuumként és közösségi lényként mélyen megvetek és elítélek, és végül abban az értelemben sem, hogy naponta szolidaritásra, részvétre kényszerít azok iránt, akik bármilyen értelemben politikai játszmák, ideológiák vagy a hozzájuk társuló emberi aljasság áldozataivá válnak, vagy éppen védekezésre azokkal szemben, akik torz hatalmak híveivé szegődnek.

Mivel Orbán és pártja gondolkodásmódjának, világképének és politikájának a felsoroltak valamennyi eleme szerves része, azaz biztos lehetek benne, hogy csak olyan országot, olyan makroközeget képesek kialakítani, amely engem sért, a végsőkig tiltakozom ellenük.

A Jobbikot életveszélyesnek tartom, ezt már számtalanszor elmondtam, jószerével másról se írtam tavaly a Mozgó Világban és a Magyar Narancsban. Úgy gondolom azonban, hogy a Jobbikot csak úgy lehet visszaszorítani, ha mi, polgárok, valahogyan elérjük, hogy vérgőzös polgártársaink ne lehessenek büszkék arra, hogy ők derék magyar vérgőzös emberek. Ha elérjük, hogy az a férfi, aki a járdán elhaladtában ma bátran lemocskoszsidózza a kávéház teraszán ücsörgő híresembert, ne merje megtenni, mert tudja, hogy ez akkor is szégyellnivaló, ha benne égig ér a zsidógyűlölet. Ha elérjük azt, hogy étteremben vacsorázó huszonéves fiatal férfiak ne érezzék vagány dolognak, ha a tőlük tüzet kérő fiatal lánnyal előbb tisztázzák, hogy zsidó-e, mert csak akkor adnak neki tüzet, ha nem az. Hogy idős és kevésbé idős hölgyek és urak ne érezhessék nyugodt lélekkel felsőbbrendűnek magukat akkor, ha egyenruhát húznak: legalább annyit tudjanak, hogy van egy erős közvélemény, amely megveti az ő egyenruhájukat és egyenruhás magatartásukat. Nem sorolom. Egy azonban biztos: nem korlátozható némely embertársainkban az önhitt butaság és a féktelen agresszivitás gőgje, ha szabad kiéléshez naponta kapnak biztatást és mintát az „erőtől”. Nem a kis gátlástalan fajgyűlölő párttól, hanem a nagy gátlástalan populistától. A valahogyanra tehát addig nem tudok válaszolni, amíg ennek az erős közvéleménynek a kialakulását a ma legerősebb párt, a Fidesz akadályozza. Azzal, hogy a fél országot drukkerstátusban tartja, és azzal, hogy a drukkereinek ő maga is felkínálja a szélsőséges, mások megalázására berendezkedett gondolkodás- és beszédmódot. Ténykérdés, hogy a Fidesz és Orbán nemcsak hogy nem választja le önmagát a szélsőjobbról, hanem számos, az ország minőségéről és működtetéséről kialakított elképzelésében érintkezik vele, hasonlít rá. Újra leírom: Orbán és pártja se nem náci, se nem fasiszta. Csak – az én honpolgári mércém szerint – mélységesen felelőtlen, cinikus, hatalmaskodó és jellemtelen. És ugyanerre neveli a saját híveit is. Márpedig fél országból, a másik feléből, nem lesz erős közvélemény és közérzület a nácikkal szemben.

Ami a maradék két ajánlatot illeti: velük elvi és gyakorlati problémám van. Nem fordulhat elő, hogy én olyan pártra szavazzak, amelyik részben a Védegyletből, részben a doktrinér liberális és általam (szintén sokszor leírtam már) rendkívül kártékonynak tartott jogvédőkből nőtt ki, részben meg azokból a radikális környezetvédőkből, akik a közösségi kényszerekben hisznek. Én ugyanis az egyéni és kollektív evolúcióban hiszek. Abban, hogy az embereket lassan, a tapasztalatok folyamatos értelmezésével, meggyőzéssel, érvekkel, és nem kényszerekkel, demonstrációkkal, radikális követelésekkel szabad csak jobb belátásra és új életformaelemek beépítésére rábírni. Ez három ok, hogy egy deka bizalmam se legyen bennük. Azt nem vitatom, hogy a radikális mozgalmaknak is van fontosságuk és hasznosságuk a társadalmak életében, azt sem, hogy periférikus szerepük még az én evolúcióra berendezkedett világomban is van, de ezt a kicsinyke és ellenszenves szerepet nélkülem és a szavazatom nélkül töltsék be.

Az MDF kétségbeesett vagy ügyes vergődését a megmaradásért, a szavazatszerzésért és a politikai túlélésért jobbára közömbösen nézem. Nem bosszant, nem irritál, de nincs közöm hozzá.

Az én szempontomból azonban van közös vonása a két pártnak, az MDF-nek és az LMP-nek: nem vagyok hajlandó azzal áltatni magam – amivel szeretnék, ha áltatnám magam –, hogy ők lesznek a megújult, számomra is elfogadható politizálás letéteményesei. A mai magyar politikai élet egy tragédia. Erre szokták azt mondani, hogy sóval behinteni a helyét, és elölről újrakezdeni az egészet. Mint tudjuk, mi, evolucionisták, ez nem megy. A szétrohadt rendszerből kell előkapirgálni az újat, vagy ha nem kapirgálunk, megvárni, amíg mások jóvoltából felüti a fejét. De az se megy, hogy két alkalmatlan alakulatnak elhiggyem, hogy ők lesznek a várva várt, konzekvens és tartalmas konzervatív liberális párt, és a várva várt, konzekvens és tartalmas baloldali liberális párt. Mert az eddigi működésük alapján szerintem alkalmatlanok rá. Nem hiszek abban, hogy elkopott, kiégett vagy éppen önreflexióra képtelenek emberek képesek nem elkopott és önkorrekcióra képes – azaz értelmes – politikai alakulatokat működtetni. És nem adom fel a reményt, egy választás erejéig sem, hogy előbb-utóbb lesz Magyarországon olyan helyzet, amelyben megbuknak és eltűnnek azok, akik idáig süllyesztették a politikát és ennek az országnak az intellektuális, érzelmi, indulati életét. Hogy módjuk lesz megjelenni olyan szereplőknek és olyan pártoknak, amelyek valóban új minőséget képviselnek.

Mielőtt bárki félreértene, ezt nem a mai MSZP-től remélem. A mai MSZP nem abban különbözik az eddig felsoroltaktól, hogy nem elkoptatott és nem rossz. Ahogy én látom, három dologban különbözik. Az elsőt már korábban elmondtam: nem akar megerőszakolni, és most is azzal kezdtem, hogy az én szemszögemből ez miért alapvető kérdés. A második: nem hazudja magáról azt (még azt sem), hogy ő Magyarországnak és a magyar politika megújításának a letéteményese (tudom, vannak politikusai, akik ezt állítják, de nem az MSZP-ről, hanem önmagukról és megfoghatatlan baloldali értékeikről). Legalább a reményt nem öli meg azzal, hogy azt mondja, ne keresgéljek tovább, itt van ő, egy másfajta Magyarország záloga. Harmadrészt… és itt most elbizonytalanodom, itt érzem először labilisnak a talajt a lábam alatt, de megpróbálok előadni egy fikciót, amely a harmadik érvem volna.

Fleck Zoltán szerint, ha a Fidesz egyetlen demokratikus ellenzéke az MSZP lesz, a baloldal egyetlen pártjaként „vezetői azt fogják hinni, hogy csak ki kell várni a következő lehetőséget, és a baloldal megújítása nélkül is lehet majd választásokat nyerni” 2014-ben vagy utána. Azt írja még, hogy az „MSZP hajlamos arra, hogy nagy kihívások nélkül hagyja a dolgokat történni, így nem lesz esélye annak, hogy a szükséges belső változásokat megkezdje. Az lesz az érdeke, hogy a baloldal és a liberális gondolat (!) egyetlen parlamenti pártjaként egységet mutasson és a jobboldali veszélyre hivatkozva elodázzon minden megtisztulást.”

Én nem ilyennek látom ezt a pártot. Úgy képzelem, hogy a Szocialista Párt a választások után szétesik. Sokszor elmondták már, és én is hajlamos vagyok azt hinni, hogy ezt a konglomerátumot a vészhelyzetek rántják és tartják össze. De az az ezernyi érdek, arculat, elképzelés, irányzat és emberfajta, amely ebben a pártban évtizedek óta összezárva él, szerintem nem vészeli át épségben azt a kudarcot, amelyet Orbán és idomított pártja már két választási vereség után is átvészelt. Az MSZP már rég nem az a sztálinista párt, amelynek a Fidesz szeretné beállítani (Orbán szerencséjére, mert így nem egy másik totalitárius módon szervezett és működő párt áll a Fidesszel szemben; sokkal nehezebb dolga lenne vele). Az MSZP már régóta nem hiszi, hogy „az embernek nem lehet igaza a Párt ellenében, hiszen a történelem (a Párton kívül) nem nyitott utat az igazság megvalósítására”. Az MSZP, legalábbis annak alapján, ami látszik belőle (a frakció nagy részét arcról se ismerem, hát még a pártot!), igazi kádárista kispolgári párt, sok-sok egóval, rafinált egyéni érdekkel, erős klikkszellemmel, érdekszövetségekkel, amelyek mindegyike a baloldali igazság letéteményesének hiszi magát (vagy ezt mondja), éppen ezért a vereség után felelősöket, bűnbakokat, elhajlókat, árulókat fog keresni és találni, akikhez képest mindegyik minicsoport igaziként határozza majd meg magát. És nem lesz olyan súlyos ellenérdek, amely ebben meggátolhatná. Amit Fleck Zoltán annak vél – „az lesz az érdeke, hogy a baloldal és a liberális gondolat (!) egyetlen parlamenti pártjaként egységet mutasson és a jobboldali veszélyre hivatkozva elodázzon minden megtisztulást” –, összetartó erőként szerintem kevés. Olyan pragmatikus, fantáziátlan, önérdekvezérelt embereknél, mint amilyenek ennek a pártnak a hangadói, tisztelet a kevés kivételnek, kovásznak nem elég sem a jobboldali veszély, sem a baloldali, pláne nem a liberális gondolat védelme.

A kisgazda típusú szétesés után azonban az a maradék, amely „olyan kicsivé válik, mint a mostani MDF”, szerintem nem lesz reménytelen eset. Mondom, nem ismerem ennek a pártnak a derékhadát, attól tartok, ez nem az én hibám. De úgy képzelem, úgy hallom, vannak köztük is olyanok, akiknek elegük van a mai MSZP-s mentalitásból és működési módból. Ha ez igaz, ellentétben a kisgazdákkal meg az MDF-fel, nekik érdemes lesz új pártot csinálniuk. És talán még egykor volt kedvenc pártom, az SZDSZ némely jobb sorsra érdemes politikusa is beleférhet egy ilyen alakulatba. És talán azoknak az ifjú politikusjelölteknek is helyük lesz benne, akik ma még nem látszanak, de biztosan nem a zuschlagi úton akarnak járni. Mindegy, hogy szociáldemokratáknak vagy baloldali liberálisoknak nevezik majd magukat.

Csakhogy ennek van egy feltétele. Értelmes, koncepciózus, európai színvonalú, intellektuálisan is erős vezetőt kell találniuk. Olyan politikus nélkül kísérletezni se érdemes, aki nemcsak érzelmileg, hanem intellektuálisan is meg tudja mozgatni a magyar polgárokat, aki képes felszabadítani és kreatív irányokba terelni a fantáziájukat, aki értelmesen össze tudja illeszteni a fejükben meg a lelkükben a saját egyéni létük és a közösség érdekeit és normáit, aki újfajta, demokratikus társadalmi kultúrát képvisel. Én a magyar politikában húsz év óta egyetlen ilyen, karizmatikus politikai tehetséget láttam (a korán elromlott Orbán Viktoron kívül), Gyurcsány Ferencet.

Szívesen megbeszélem bárkivel, aki nem elszánt Gyurcsány-gyűlölő és nem is Gyurcsány-sértett, hogy Gyurcsány Ferencnek van-e és hogyan visszaútja a magyar politikába három ilyen év után, amikor az egész magyar politika – és egy idő után sajnos az „intellektuális” élet is – arról szólt, hogyan lehet módszeresen és kíméletlenül kinyírni egy tehetséges embert. Szívesen gondolkozom arról is, ő maga hol és miben hibázott (már amennyire ez innen kívülről megítélhető). Ez utóbbi vitának azonban, hogy értelmes legyen, van egy feltétele: meg kell próbálni különválasztani azokat a hibákat, amelyek ennek az iszonyatos nyomásnak tudhatók be – 2006 szeptemberétől kezdve gyakorlatilag elképesztő és példátlan nyomás alatt tartotta őt a Fidesz és egész kiterjedt és mindent behálózó aktívarendszere – és azokat, amelyeket ő maga, alkatából, tapasztalatlanságából, félelmeiből, netán hiúságából adódóan követett el. Az előbbieken nem érdemes gondolkozni, mert nincs ember, aki azt a három évet kibírta volna. Gyurcsány ehhez képest még viszonylag épen túlélte. Az utóbbiakat érdemes végiggondolni, hogy korrigálhatók-e, mert azok rajta múlnak. Leírtam már, tanulásképes embernek (is) tartom, és bízom benne, hogy ezt a képességet sem ölte ki belőle mindaz, ami vele történt.

Szóval a harmadik érvem tulajdonképpen Gyurcsány Ferenc és egy majdani értelmes baloldali liberális párt reménye. A mai „hozott anyagból” nem látok más összerakható lehetőséget.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!