Verebes és Havas elássa az egykori ellenzéket


(Újabb fejezet a „Milyenek vagyunk?” című rémregényből)

Az amúgy tiszteletre méltó könyvmenedzselési projekt kivitelezője, Havas Henrik hétfőn délelőtt Verebes Istvánnal beszélget a Klubrádióban, a színész új könyvéről. A könyv Verebes személyes élményeinek valamiféle tárháza, nyilvánvalóan korábrázolás is. Mazsoláznak a témákból, így kerül szóba az egykori demokratikus ellenzék is. Amelynek környékén, megjegyzem, a nyolcvanas években egyiküket sem láttam, még nézőként sem. Rádiós tapasztalatomból pedig azt tudom, hogy mind a színész-, mind az újságírótársadalom előtt (nagyon kevés kivételtől eltekintve) nemhogy ismeretlen, de elképzelhetetlen is volt, hogy Magyarországon egyáltalán léteznek ellenzékiek. 1989-ig a színészek és újságírók többségének fogalma sem volt a Beszélőről, a Kisúgóról, a Hírmondóról vagy a Libertasról, a párizsi Magyar Füzetek sorozatról, Solt Ottiliáról és a SZETÁ-ról, az intézményi szekrényrazziákról Csalog Zsolt vagy Kemény István pontos kategóriákat használó kérdőívei okán; nem olvasták Mérai Nagy Imre-könyvét, az 1956 – A forradalom sajtója című kiadványt, Bibónak a nevét sem tudták – és még sorolhatnám. Havas a nyolcvanas évek végén Tarnói Gizellával kiváló és bátor, mondhatni rendszerváltó műsorokat csinált, de hogy ezt megelőzően bárhol is felbukkant volna nála bármiféle olyan téma, amelyről az ellenzék körében akkorra már magától értetődően beszéltek, az ki volt zárva.

Nem baj, csak akkor most nem kell a mindentudók pózából ítélkezni, és főként nem kell megpróbálni morális fölényt kovácsolni a kimaradásukból.

Akkor nem kell arról sztorizni, hogy amikor Verebes 89 szilveszterén valami összoldali vidámkodást akart volna összehozni – tehát még a háromoldalú tárgyalások lezárása, a rendszerváltás fogalmának és az új választások lehetőségének a kimondása előtt –, az ellenzékiek nemet mondtak neki, és nem kell úgy beszélni az akkori SZDSZ-esek adekvát elhatárolódásairól a pártállam képviselőitől, mintha az a mai pártmarakodások első megnyilvánulása lett volna. Ami azt illeti, az akkori Fideszesek sem fogadták el a meghívást, de jellemző módon ezt a műsorban eszükbe sem jutott fölemlíteni. Mindketten úgy beszéltek az időszakról, mintha nem kéne különbséget tenniük a pártállami idők és a demokratikus berendezkedés idejének pártviszonyai között. És ez két, fajsúlyosként nyilvántartott véleményformáló értelmiségi a mai közéletben.

A nyolcvanas évek közepétől az ellenzéki szerveződések – amelyekből majd a Fidesz és az SZDSZ formálódik ki pártként (az MDF 90-ig határozottan tiltakozott az „ellenzéki” megjelölés ellen, azért nem sorolom ide) – éppen azzal készítették elő későbbi, társadalmi-politikai legitimációjukat, hogy jelentős erkölcsi legitimációt építettek ki önmaguknak (nem véletlenül került be később az SZDSZ kampányába a „tiszta múlt” kifejezés). Eközben az MSZMP-nek már csak a politikai hatalma volt legitim, az erkölcsi hatalma a nulla felé közelített. (Hogy ne legyek igazságtalan: tárgyalási készsége jelentős értékeket hozott létre, a nulla fölötti tartományban.) Az új rend felállásáig ez nyilvánvalóan élesen elválasztotta a szerveződő ellenzéket a tényleges hatalomban lévő egyetlen párttól, ezért álságos lett volna úgy tenni, mintha már pluralizmusban élnénk. Havas ennek ellenére úgy kérdezte meg, hogy „Igen? Már akkor is ilyenek voltak?”, mintha normális dolog lett volna például a morális tőkével rendelkező Pető Ivánnak, Ungár Klárának vagy az akkori Orbán Viktornak egy színpadon humorkodni a vele szemben morálcsökkent politikai hatalmat képviselő Fejti Györggyel vagy Berecz Jánossal. (Esetleg a KISZ-es Nagy Imrével is, nem? Akiben föl sem merült – mert hiszen az egész rendszerben föl sem merült –, hogy politikusként ezzel a névvel megkülönböztető betű nélkül abszurdum színre lépni.) Havas ezek szerint még soha életében nem gondolkodott el azon, hogy mit jelentett az új, a választásokon még nem legitimált pártok és az épp lebontásra ítélt egypártrendszer képviselőinek közös jelenléte egyazon politikai térben. Ha Havas komolyan gondolja, amiket beszél, akkor azt kell feltételeznem, hogy egy büdös szót nem ért sem a pluralizmusból, sem a konzekvens viselkedésből. Nem érti, hogy amikor épp a hatalom lebontójaként tárgyalok a hatalommal a távozása feltételeiről, akkor este nem vele megyek mulatni a tévé képernyőjére. Nem volna baj persze, hogy nem érti, ha nem vezetne politikai-közéleti műsorokat, és nem ítélkezne az általa ezek szerint csak homályosan látott politikai szereplőkről.


Red and blue sillyness – flickr/phatcontroller

Verebes az utolsó pártállami konferanszaiban gúnnyal beszélt az akkor formálódó új pártokról (akkor nem írtam fel, ő pedig most nem idézte pontosan, ezért szó szerint nem tudom leírni, de jól emlékszem a saját meglepődésemre). Most azt meséli, hogy azóta is halálra van sértve, amiért valaki ezt szilveszterkor nem akarta neki elfelejteni, és visszautasította az invitálását. Ez a személyes sértettség pedig elég volt ahhoz, hogy ketten együtt kimondják az egykori demokratikus ellenzékről: valójában semmit sem kockáztattak és semmit sem tettek. Nem is járultak hozzá a rendszer lebontásához. Ráadásul Tamás Gazsi is megmondta (nyilván egy ellenkező irányban túlzó szövegre reagálva), hogy „de hiszen életben vagyunk” – kontrázott Havas. Ezek szerint az elvek konzekvens képviselete nem számít tettnek. Csak az számít tettnek, ha valakit minimum lenyakaznak a Vérmezőn. Idézem Verebest: „Olyan hősöknek tüntetik föl magukat, hát te, ne haragudj – vannak nagy írók köztük: egy. A Konrád. Na  jó, a Gazsi (…) nagy gondolkodó. De a többségük középszerű ember volt, akik nem tudtak létrejönni a kádárizmusban (…), én jobban bontottam azt a rendszert, mint ők, mert én, aki nyakoncsíphetetlen voltam, miközben ők rázták az öklüket, és utána engem megaláztak a rendszerváltás után, hogy én egy Kádár-bérenc, egy opportunista voltam? És hogy van ez?”

Az úgy van, kedves Verebes István és Havas Henrik, hogy való igaz: a Kádár-rendszer puha diktatúrájában az ember nem az életével játszott, hanem „csak” az egzisztenciájával, a hivatásgyakorlása lehetőségeivel és az anyagi színvonalával. Ezzel azonban játszott. Nem vezettem listát, ezért most pontosan nem tudom felsorolni, hogy Csalog Zsolttól Kőszeg Ferencen át Magyar Bálintig hányan kényszerültek a tudásukhoz képest alacsonyabb szintű állásokba, kaptak rendszeresen felmondóleveleket és szenvedtek el különböző hiányokat, az emigrációba kényszerített filozófusokról, szociológusokról nem is beszélve. Ezért most szerénytelenül (és tényleg csak azért, mert ezt pontosan, tényszerűen dokumentálni tudom), a saját példámmal illusztrálom az áldozathozatal mértékét és súlyát, a Havaséval azonos kategóriában, vagyis az újságírókéban.

Az ellenzékiekkel való kapcsolatom és ellenzéki magatartásom okán a nyolcvanas években egyetlen olyan laphoz sem vettek föl státusba, amelyeknek pedig rendszeres szerzője voltam, az elutasításnak tehát nyilvánvalóan nem az alkalmatlanságom volt az oka. Olyannyira nem, hogy egy alkalommal megbíztak egy poplap próbaszámának szerkesztésével is (Sebők Jánossal), amely azután nem tetszett a KISZ-nek, így nem lett folytatása. Arról, hogy a sajtóban dolgozom, egyetlen lap és a Magyar Rádió sem volt hajlandó igazolást adni, MÚOSZ-tag sem lehettem, ezért nem válthattam ki a „szellemi szabadfoglalkozású” igazolványt. Mindezek okán négy éven át adminisztrátorként dolgoztam két, a bedolgozóit társadalombiztosítás nélkül foglalkoztató téesznél (megnézném Verebest, amint overallban hajnalozik a Teleki téri piacon, mint én), ezért pontosan négy évem hiányzik a nyugdíjhoz szükséges biztosításomból. 1985-től a szakmai tudásom okán felelős szerkesztője lehettem az első alternatív zenei lapnak (POLIfon), amelynek utolsó számát azonban – kifejezetten az „ellenzéki” zenekarokról szóló anyagaink miatt – bezúzták, és a lapnak nem adták meg a végleges engedélyt, ami a megszűnését és a szerkesztőség felszámolását jelentette. Ebbe sem halt bele senki, de engem a diplomám ellenére adminisztrátorrá minősítettek vissza, fele fizetéssel (ezúttal nem egy tsz-nél, hanem a Lapkiadó Vállalatnál), így később pontosan 73 ezer forinttal mehettem (amúgy kényszerűen) nyugdíjba. Ez ma 77 ezer forintot jelent.

Egyébként sem én, sem más egykori, nálam sokkal aktívabb és fontosabb ellenzéki sem tünteti föl magát úgy hősnek, ahogyan azt Verebes fölvezette Havas műsorában, és amire Havas rákontrázott, jól megerősítve egyébként mindezzel a mai Fidesz minden rendszerváltó liberálist gyalázó ideológiáját. Aki benne volt akkor az ellenzékben, az pontosan tudta, hogy nem hősködik, hanem elveket véd és demokráciát készít elő. Amiért olykor áldozatokat kellett hozni. Nem életáldozatokat – másféléket. Annál viszont sokkal nagyobbakat, mint amekkorának a meghozatalára akár Verebes, akár Havas, és még sok, hozzájuk hasonló mentalitású írástudó akár egy percig is vállalkozott volna. („Csak nem képzeled, hogy majd én is villamossal járok be a Rádióba, mint te?! – kérdezte tőlem egy ellenállásra nem rávehető kollégám az intézmény első megszállásának idején.) Ezek az emberek soha nem játszottak az egzisztenciájukkal, de arra mindig felhatalmazva érzik magukat, hogy a szavakkal és mások becsületével jól eljátszadozzanak.

„Te is ott voltál mindenhol, és én is ott voltam, és a mi memóriánk, na az, ami most nagyon hátrányos” – állapította meg Verebes.

Nem, sajnos, ez sem így van. Nem azok memóriája hátrányos, akik egyébként sehol sem voltak ott, mert kissé később sikerült ébredniük. Az hátrányos, hogy mindezt abban a rádióban kell hallgatnom, amelyet lassan az egyetlenként érezhetek a magaménak, és amelyért egyébként minden, tőlem telhető módon ki szoktam állni. Ennél hátrányosabbat már nem is kívánhatok se önmagamnak, sem a Klubrádiónak.



Lévai Júlia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!