Gyerekekkel a Horthy-kultuszért



A Casablanca című emlékezetes film egyik felfokozott hangulatú jelenetében a nácik és üldözöttjeik összetalálkoznak Rick mulatójában, és ki-ki a saját nótája – az üldözöttek történetesen a Marseillaise – hangos éneklésével igyekszik képletesen legyőzni a másik oldalon állót. A film antifasiszta volt, ezért itt a Marseillaise győzött, a náci szellemiségű filmekben természetesen a Horst Wessel szokott felülkerekedni az ilyen helyzetekben.

Ennek torzított, perverz utánjátszásába vitték bele felnőttek a debreceni Református Kollégium kiskorú tanulóit.

Mint az Egyenlítő blog videóján látni, a gyerekek céltudatosan használták az emelt énekhangot az „ellenség” – vagyis az MSZP utcai sajtótájékoztatóján részt vevők – legyőzésére, miközben azok nemhogy be se mentek az ő kocsmájukba, de énekelni se kezdtek, így már a „fegyverhasználat” módja is nemtelen volt. Közönséges beszédhangokat nem kunszt a kollektív éneklés erejével agyonnyomni. Ők viszont ezt tették: lépésről lépésre nyomultak rá az MSZP-sekre, és tették hangzavarrá az énekükkel a sajtótájékoztatójukat.

Mindazonáltal a gyerekek megittasodtak ettől a győzelemtől (érthető: ilyenkor megnő az adrenalin- és a dopaminszint), ezért átzúdultak a másik frontra, hogy ott néhányan közülük kikapják a civil tüntetők kezéből a „Soha többé Horthyt!” feliratú táblát, és miszlikre szaggassák a földön. Nem mellesleg látványos illusztrációjaképp annak, hogy miképp csap át a puszta verbális önhergelés a tényleges cselekvésbe. (Az iskolaigazgató későbbi nyilatkozata szerint ez csupán túlkapás volt, amit meg is bántak, de egyébként azzal, hogy aktívan részt vettek az akcióban, semmi gond nincsen.)

Egy percig se kétlem, hogy felemelő élményként és a közösségi szellem érvényesüléseként élték át az akciójukat, miközben a szőr is úgy állt föl a hátukon, mintha külső okuk is lett volna a katarzisra, és az nem pusztán a saját, öngerjesztő érzelmeikből táplálkozna. De mivel csupán abból táplálkozott, amit láttunk, tömény giccs volt. Ami a kisebbik baj, a nagyobbik, hogy ezt a giccset felnőttek hozták létre, a saját politikai-hatalmaskodási céljaik érdekében, viszont a gyerekek életkori sajátosságainak kihasználásával.

A gyerekek többsége nagy valószínűséggel autokrata családokban nevelődik, így ebben a korban még nem várható el tőlük a rálátás és a kívülmaradás. Az autokrata rendszerekbe kényszerített gyereknek minden alkalom jól jön ahhoz, hogy levezesse a diktátumok miatt folyamatosan gyűlő feszültségeit, és más felnőtteken verhesse le mindazt a megaláztatást, amelyet a szüleitől és a hozzájuk hasonló tanáraitól kapott, de amit rajtuk értelemszerűen nem verhet le. Akiktől az ember közvetlenül függ, azoknak megfelelni akar, és igyekszik szeretni őket. Kevés kivételtől eltekintve, ameddig végképp föl nem lázad, kétség nélkül elfogadja a normáikat és az eszményeiket. Kiemelt alkalmakkor pedig különösen kezét-lábát töri, hogy felhívja a figyelmet az érdemességére. Kit ne húzna be örvényként ilyenkor annak a lehetősége, hogy most majd úgy bizonyíthat, hogy közben az oroszlánkörmeit is mutogathatja, amit ráadásul saját szuverenitása jelének láthat? Lám, a „jó felnőttek” kedvéért úgy utálja azokat a „másféléket” ott, ahogy csak lehet. Tessék, már önerőből is képes nekik menni. Le tudja énekelni őket a placcról, úgyhogy ezt majd kéretik bekalkulálni az értékelésébe. És most mindezt legálisan, a magasztosság mázával leöntve, kollektíven lehet megtennie – az ölébe hullik a csoportból eredő erő. Márpedig az a legjobb, mert ott nem derülnek ki a személyes gyengeségek. Majd mi, közösen megmutatjuk, mekkora erővel tudjuk képviselni az oldalunkat. Ha ezt a Horthy, vagy hogy is hívják, megvédésével kell bizonygatni, akkor a Horthyt védjük.

Annak felismerése, hogy a szüleikkel-tanáraikkal szemben állók mást képviselnek, mint amit a szüleik-tanáraik állítanak róluk, és hogy nem abban jelentenek ellenpólust, mint amiben ők mondják, ebben a helyzetben képtelenség, kiskamaszoktól nem elvárható. Ahhoz pedig, hogy itt nem két eszme áll egymással szemben, hanem egy elvtelen pártpolitika és a demokratikus elkötelezettség, az érzelmi rálátás mellett ráadásul tudás is kéne. Az pedig nincsen.

A tüntetők táblájának szétcincálása után az egyik riporter megkérdezte a gyerekektől, hogy ugyan miért is oly fontos számukra Horthy. Erre a következő válaszok hangzottak el:

– A kollégiumnak volt a tanulója, azért védjük meg, mert a kollégium arról híres, hogy összetartó.

– Most így fejből nem ugrik be semmi.

– Arról nem tudunk, de itt a szervezők jobban tudnak róla.



 

Világos beszéd. Egyértelműen a tudtunkra adja, hogy miközben ennek a kifejezetten tudatos, akcionista megnyilvánulás résztvevői teljes szívvel-lélekkel, totális odaadással és katartikus átéléssel vetették bele magukat a harcba, halvány fogalmuk sem volt sem a harc céljáról, sem a saját oldalukat szimbolizáló figura kilétéről. Csak azt tudják, hogy mindig az ügyben kompetens szervezők után kell menni. Gondolkodás nélkül, hiszen a „helyes” információ a szervezők kompetenciája, azon a tömegnek nincs semmi gondolkoznivalója. A vezérek viszont egy dolgot nagyon is konkrétan megszabtak számukra: a harci cselekvés irányait. Esetünkben azt, hogy a számukra ismeretlen, ám garantáltan szimbolikus személy emlékét kell tűzön-vízen át megvédeniük (elégedjenek meg azzal, hogy azért, mert egykor ugyanahhoz a formális közösséghez tartozott, amelyhez most ők is), éspedig azokkal szemben, akik szerint ez a személy nem úgy és nem azt szimbolizálja, mint ahogyan ők mondják.

Íme, a fasiszta tömegmozgatási modell. Most azért nem teszem oda mellé a „kommunista” jelzőt, amelyet egyébként oda kéne, mert hiszen ez itt most egyértelműen a Hitler-barát és antiszemita Horthy kultusza köré szerveződött.

Legyünk optimisták, és bízzunk abban, hogy Magyarország mára mindezek ellenére mégiscsak inkább tartozik a felvilágosult Európához, mint a barbár Európához, és ezért ez még mindig a rendszerváltás vértelenségének ára, a kielégületlen revansisták megkésett utóharcainak része, ezért majd idővel elhal. A legfőbb kérdést azonban így sem kerülhetjük el: nevezetesen azt, hogy vajon ennek az elhalásnak a folyamatát mivel lehet befolyásolni (mert hogy kell befolyásolni is, az nem kérdés), illetve hogy ebben a befolyásolásban mennyire lehet bízni a tudás, a tények megismertetésének erejében.

Véleményem szerint ebben lehet a legkevésbé. Amivel nem azt mondom, hogy nem kell minden módon feltárni, közzétenni, megtanítani esetünkben a Horthy-korszak tényeit és összefüggéseit (amelyek többsége egyébként tananyag, nem igaz, hogy eleve homályban hagyott korszak), csak azt mondom, hogy a jelen pillanatban a helyzet nem ezen múlik. Hiszen látjuk, hogy a tények ismerete, tudása sem garantál semmit: a gyerekeket uszító felnőttek akkor is tudatában vannak annak, hogy ki volt Horthy, ha úgy tesznek, mintha nem ismernék, illetve ha úgy sem tesznek, mert vállalják, hogy tetszik nekik a Horthyval fémjelezhető szellemiség. A nemtudás csak a gyerekeknél tényező, a felnőtteknél nem az, miközben mindkét csoportnál tényező a mesterséges és hamis törésvonalak mentén fölállított pártosság és az éles, harci szembenállás végtelen igénye. Amiért viszont csak a felnőtteken kérhető számon a felelősség.

A neten napok óta kerengő, fantasztikus Majsai-levél elején nem véletlenül kezdődik ezzel a legtöbb mondat: „pontosan tudod” (t.i. hogy ki volt Horthy Miklós), „tudod azt is” (hogy ugyanis az általa fémjelzett rendszert tengernyi brutális embertelenség jellemezte), „tisztában  vagy azzal is” (hogy mennyire nincs jelentősége annak, hogy Horthy nem járult hozzá a budapesti zsidóság kiirtásához, a vidék zsidóságának teljes kiirtását követően, és kizárólag a pressziók hatására). És nem véletlenül utal Majsai is a tudatosságra, amikor ezt mondja Bölcskeinek: „Te, a keresztény etika egyetemi tanáraként és papi főméltóságként mindezek tudatában fogsz ma (…) közreműködni abban…” (Kiemelés tőlem.)

Mint láthattuk, Bölcskei egy pillanatig sem rendült meg ettől, és esze ágában sem volt elállni a táblaavatáson való részvételétől. Ahogyan az összes többi, gyerekeket uszító vagy felnőtt létére is gyerekként uszuló tanár, lelkész, politikus és újságíró sem fog egy ideig elállni attól, hogy ilyesmivel próbáljon valamiféle hatalmaskodási-fölényeskedési potenciált összehozni a jobboldalon. Ami azért érthető, mert hiszen társaságuk a jelenből semmiféle hasznos és produktív terméket nem tud fölmutatni, kizárólag azt az egyet, hogy kérlelhetetlenül szemben áll a mára halálosan érdektelenné vált kommunistasággal, az attitűdként (és nem hatalmi rendszerként) érvényesülő liberalizmussal, ateizmussal és méltányossággal, valamint a rég asszimilálódott zsidósággal, amelyen belül a judaizmus végképp nem riválisa a kereszténységnek. Nos, ennek az egy „produktumának” a hitelesítéséért nyúlt a múlthoz, így találta meg ismét azt a Horthy Miklóst, akit az első menetben (a látványos újratemetésekor) még nem sikerült elég jól a magasba emelni. Most futnak neki másodszorra a produkciónak.

Emlékezzünk: az első nekifutáskor sem azért nem sikerült nekik, mert akkor még a népek jobban tudták, hogy ki volt Horthy Miklós, hanem egyszerűen azért, mert abban a pillanatban még erősebb volt a demokrácia. Úgyhogy hagyjuk azt a rengeteg erőfeszítést, amelyet azért teszünk, hogy felvilágosítsuk őket valamiről, amit ők maguk még nálunk is jobban tudnak. Az ország népét meg annyi idő alatt úgysem lehet felvilágosítani, amennyi idő alatt most a jobboldal beleviszi a szakadékba. Úgyhogy jelen pillanatban inkább azon kell dolgozni – nem nekem, a tisztelt politikusoknak, akik leváltani készülnek őket –, hogy megértessék velük: más eszközöket kéne találniuk önmaguk és ideológiájuk hitelesítéséhez. És ha ez nem megy, akkor viszont el kell tűnniük a közéletből. Az ország nem áldozhatja fel a demokráciáját, és nem válhat ketté azért, mert a jobboldal megőrült, és nyíltan egy nácibarát antiszemitát választott a példaképének. Ketté- vagy többfelé válni a mai, konkrét kérdésekben kell, amelyekben léteznek a megoldásnak egymással egyenrangú alternatívái. Ezeket kell tudni sorolni, és ezekben kell a szellemi választások lehetőségeit felmutatni. Hogy világossá legyen: nem a kultuszok imádatához kell a szellem, kultuszozni a hülye is tud, hanem a modernitás kérdéseinek megoldásaihoz kell. Ahhoz tessék szellemes ötleteket mondani, hogy mi legyen az integrációval, a kistérségek leszakadásával, az orvoslás helyzetével, a pénzvilág elszabadulásával, a foglalkozásstruktúra kóros eltolódásaival, az oktatás hatékonyságával és inspiratív gyakorlatával, a MALÉV pótlásával, a munkahelyhiánnyal és az ablak nélküli épületek betegségkeltő hatásával.

Aki pedig ezek közül egyetlen kérdést is tud mutatni, amelyben ma bármit is előrevisz a Horthy-korszak bármely specialitása, és az nem azonos az általános, szellemi kreativitással, annak saját kezűleg fogok szobrot állítani.



Lévai Júlia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!