Élve a civilizált vita lehetőségével – válasz Széky Jánosnak



Tisztelt Széky János! Köszönöm a válaszát, különösen a lehetőséget a civilizált vitára, amelynek középpontjába én most két dilemmát állítanék. Az egyik, hogy vajon tudomásul vesszük-e, hogy a politika jelentős részben definíciók küzdelme, ennek minden következményével együtt. A másik, hogy tudjuk, a politikában a látszat majdnem olyan fontos, mint a valóság, de következhet-e ebből az, hogy a kettő fel is cserélhető.

Válaszának legelején rögzíti a véleményét: gyalázóival ellentétben Ön a magyar és a nemzetközi politikai élet abszolút legitim, teljes jogú résztvevőjének tartotta Gyurcsány Ferencet, és jobb demokratának, mint a jelenleg kormányzókat, illetve az ellenzéki vezetők nagy részét. Ezzel érzékelteti, hogy Ön nem tartozik azok közé, akik szerint Gyurcsánynak korábbi kormányzása miatt ne lenne helye a magyar politikában.

Majd következik néhány alapvetés: 1. Ettől azonban Önnek még joga van a kritikához. 2. Ha egy politikust aljas módon támadnak, az még nem garancia rá, hogy a politikusnak igaza is van. 3. „A demokrácia egyik feltétele a politikusok bukásának lehetősége, a bukás pedig nem az érdemek vagy a tehetség hiányának a következménye, hanem vereségé vagy kudarcé, s az mindenkivel megtörténhet.”

Első látásra mindegyik állításával egyet lehet érteni, különösen, ha tértől, időtől és egymástól függetlenül nézzük őket. De nem nézhetjük őket így.

Elsőként vegyük a kritikát: mit nevezünk kritikának? Az én definícióm szerint nem tartozik a kritika körébe, ha kétséget kizáró bizonyítékok nélkül elfogadunk gyanúsítgatást, mert ezt én csak a gyanú elfogadásának fogalmi körébe eső dolognak vélem.

Ön állítja, hogy a demokrácia egyik feltétele a politikusok bukásának lehetősége. Ez igaz. Az is igaz, hogy ha egy politikust aljas módon támadnak, az még nem garancia rá, hogy a politikusnak igaza is van. Ám nem mindegy, miképpen dől el, hogy a politikusnak igaza van-e, vagy nincs. Elegendő-e a döntéshez egy sokak számára hihető érveléssel előadott kompromittáló állítás, avagy elvárt a hitelt érdemlő bizonyítás is?

Hogy a politikus vereséget vagy kudarcot szenved-e, ezt az is befolyásolja, hogy miként definiálják támogatói és ellenfelei mindazt, ami vele történt, jelen esetben a személyiségének amortizálására alkalmas nemtelen támadásokat, valamint a rájuk adott válaszokat, és attól is függ, hogy mindeközben milyen elvek és értékek kapnak megerősítést a nyilvánosságban, s ezeket mennyire egyeztetik a realitásokkal.

Ön is utal arra, hogy jelenleg Magyarországon „belső-ázsiai” viszonyok uralkodnak. Ha ezt vetjük össze azzal a véleményével, hogy olyan politikusról beszélgetünk, akit Ön is jobb demokratának tart, mint a jelenleg kormányzókat, illetve az ellenzéki vezetők nagy részét, akkor felmerül a kérdés, hogy vajon a helyzet megítélésénél mekkora szerepe lehet a közegről alkotott képünknek, amelyben élünk.

Ön azt írja: „Ha demokratikus közéletben valakiről a médiában eljárásjogi szempontból hézagos dokumentumok alapján, de zárt logikájú és sokaknak hihető érveléssel kompromittáló állítás hangzik el, azt vagy meggyőzően cáfolja az érintett, vagy valóban bírósági útra tereli.” Az előbbi Ön szerint nem történt meg, az utóbbi igen.

Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy az is viszonylagos, kinek mi a meggyőző cáfolat, amíg nincs egyértelmű bizonyíték, mint ahogy egyetértünk abban is, hogy aki úgy érzi, hogy alaptalanul megvádolták, annak nincs más lehetősége, mint hogy a nyilvánossághoz, illetve az igazságszolgáltatáshoz forduljon tiltakozásképpen. De én ehhez hozzáfűzöm: nemcsak a demokratikus közéletben ez a megoldás, hanem semmilyen más esetben nincs más megoldás.

Ön szerint ha valakinek meggyőződése, hogy nem tiszta lapokkal játszanak ellene, nem transzparens erőkkel áll szemben, akkor egy harmadik lehetőséggel is kell élnie, vagyis erre kell felhívnia a figyelmet. Erről szóltak az Ön kérdései.

Értem persze a logikát: a bizonyítékok, habár hézagosak, Önt meggyőzték, az igazságszolgáltatáshoz fordulást kevesli. Mint hangsúlyozza, azért, mert miután a sajtó tisztességes és szabadságra törekvő része a jelenlegi belső-ázsiai viszonyok között is sikeresen betöltötte őrkutya-feladatát, és olyan ügyet leplezett le, amely elvezetett egy nem tisztességes politikus lemondásához, Gyurcsány most nem intézhet el egy hasonló ügyet azzal, hogy a forrás megbízhatatlan.

Értettem a kérdéseket is, amelyeket feltett, de másként látom. Az Ön javaslata – szerintem – éppenséggel a demokratikus közéletben lenne járható út, „belső-ázsiai” viszonyok közepette nem. Az ominózus UD Zrt. ügyet én éppen erre hoztam fel példának. Arra, hogy az ilyen nyilvánossághoz fordulások kudarcba fulladnak. A jelenlegi körülmények között egy ilyen lépés semmilyen eredménnyel nem járna az egyébként jogilag körbebástyázott ügyekben, illetve eggyel biztosan, a politikai öngyilkossággal.

És itt eljutottunk a látszat és valóság viszonyának dilemmájához. Látszatra demokráciában élünk, látszatra hasonló a Schmitt- és a Gyurcsány-ügy. Látszólag hasonlóan végeztek tényfeltáró munkát tényfeltáró újságírók mindkét esetben, látszatra azonos módon, őrkutya szerepben. Csak látszólag hasonló a tiltakozás a váddal szemben egy már kétség kívül bizonyított esetben és egy ez idáig csak konstrukciókra épülő gyanúnál. Hogy mi a látszat és mi a valóság, azt – én így gondolom – kényes precizitással kell szétszálazni egy olyan közegben, amelyben ma élünk, tisztán önvédelemből, a normalitást megőrizendő. Ezért eldöntendő, hogy a látszat logikája szerint kell-e reagálni a politikai történésekre, vagy a normalitás logikájának megfelelően.


Pinwheel of Doom – flickr/jurveton 

Korábbi írásomban részleteztem, hogy olyan hatalommal állunk ma szemben, amelynek immanens része egy mára tökélyre fejlesztett, szinte stratégiai fegyverré vált speciális kommunikációs technika. Olyan politikáról van szó, amely mindent a kettős beszédre épít, a szómágiára alapoz. Az, hogy a hvg.hu be tudta tölteni a sajtó őrkutya szerepét, örvendetes, de részben annak köszönhető, hogy nyilvánvalóan bizonyított esetről volt szó, és egy olyan politikusról, aki feddhetetlenséget feltételező pozícióban a nemzetközi figyelem és kontroll alanya is volt egyben, tehát az ő esetében véges lehetőségei voltak a hazai médiateret uralóknak. És emlékeztetnék arra is, hogy nincs egyértelmű beszéd az ügyében. A köztársasági elnök lemondását a jobboldali politika és sajtója egy hős nagylelkű döntéseként vitte be a köztudatba, és szinte azonnal kompenzálni igyekezett egy „kopírozott” történettel. Ez az összefüggés olyan nyilvánvaló, hogy a teljes kép értelmezésénél sem hagyható figyelmen kívül.

Nem arról beszélünk tehát, hogy mit kellene tenni, ha Gyurcsány esetében lenne olyan valós esemény, amely alapot adhatna arra, hogy vele szemben hasonló elvárásokat támaszthassunk, mint Schmittnél, nevezetesen a politikából való távozást, hanem arról, hogy addig is, amíg nem sikerül a gyanúsítgatóknak hitelt érdemlően bizonyítaniuk állításaikat, engedjük-e magunk olyan vágányra terelni „belső-ázsiai” viszonyok közepette, mintha a bizonyítás már megtörtént volna. Mintha demokráciában élnénk. Mintha a tényfeltárással minden rendben lenne. Szerintem nem szabad engednünk. Mert nincs más eszközünk, mint hogy módszeresen szétszálazzuk a manipuláció és a valóság fonalait. Ha nem így teszünk, magunk égetjük fel magunk mögött a hidat a normalitáshoz visszavezető úton.

Ön úgy véli, érvelésem egyik gyenge pontja, hogy büntetőeljárásjogi fogalmakat használok: vád, gyanúsított, bizonyíték, holott ez nem a demokratikus nyilvánosság szókincse.

Másként gondolom. Először is a plágium bizonyos esetekben megvalósíthat bűncselekményt is, tehát a fogalmak használata nem indokolatlan. Ám többről is szó van itt, mint jogkérdésről, mégpedig a polgári átalakulással együtt járó olyan szemléletbeli változásról, amely minden ember egyenlőségének, személyiségének tiszteletben tartását érinti, és amihez mint demokratikus értékhez mindig érdemes ragaszkodni, de antidemokratikus rezsimek idején kiváltképpen, mert nincs más fogódzónk.

Talán a hosszas fejtegetés alapján nem nehéz eljutni a szerintem legfontosabb kérdéshez, miközben a célunk minden bizonnyal azonos: demokratikus országban szeretnénk élni, amelyet az arra legérdemesebb politikusok irányítanak. Ez a kérdés pedig az, hogy milyen magatartások vezethetnek ide vissza a legnagyobb valószínűséggel. Milyen módon fejezhetők ki leghívebben az értékeink és az elveink? A „hogyan” mennyiben játszik szerepet a kívánt cél elérésében? Ebben van vitánk. Én azt állítom, nem a normalitást szolgálja, ha az elvárt magatartás üzenete és eredménye végül az, hogy annak, akiről egyébként az a véleményünk, hogy egy demokratikus közéletben leginkább helye lenne, már puszta látszatok alapján is távoznia kellene a politikából. Akkor az üzenetek kényesen felülvizsgálandók, de ezt megelőően a helyzetértékelésünk is. A politikai erőtérben nem lehet közömbös, hogy a valóság értelmezése maga is valóság. Hogy az úgynevezett hitelesség, amely legitimációs tényező, milyen értelmezések alapján alakul. Mindezzel a gyanúsítgatók tökéletesen tisztában vannak, sőt erre alapoznak. Itt szeretném még egyszer nyomatékosítani, hogy szó sincs semmiféle kettős mérce elvárásáról. Csak a normalitáséról, amely az adott esetben a minden ember szavainak kijáró tiszteletet és hitelességet jelenti addig, amíg az ellenkezőjét nem sikerül bizonyítani. Hogy a nagyközönség mit vár el a sajtótól, az azon is múlik, hogy a sajtó mit közvetít számára, azt-e hogy a látszat győzhet a valóság felett, vagy azt, hogy ez ellen védekezni a normális.

Így abban sem értünk egyet, hogy attól lenne jaj nekünk, ha „a politikai elit, amelynek most is igen hatásos eszközei vannak önmaga védelmére, semmilyen médiaközlést nem fog elfogadni” az általam igen magasra tett mérce alatt. Borítékolható ez, mindettől függetlenül is. A sajtó dolga a feltárás, az ítélkezés azonban mindig legyen az igazságszolgáltatás feladata. Nem az véd meg ugyanis bennünket egy belső-ázsiai politikai kultúra sajnálatosan hatékony eszközeivel szemben, ha a látszat javára engedünk a valóság értelmezésében, hanem az, ha az utóbbihoz következetesen ragaszkodunk.

Üdvözlettel



Lánczos Vera



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!