Gyurcsány és a plágiumvád – körkép és kórkép, I. rész


A Schmitt-ügy az Orbán-rezsim olyan speciális kudarca volt, amely – a látszat ellenére – nem a tisztáldozat miatt rendítette meg a kormányoldalt, hanem azért, mert szembesülniük kellett a ténnyel, hogy egy kulcspozícióban lévő politikusuk „leamortizálható”. Noha eddig abban a biztos tudatban éltek, hogy kellően módszeres munkával kézben tudják tartani a kommunikációs teret. Értsd: mindegy, hogy mit tesz valamelyik pártkatonájuk, meg tudják védeni, és fordítva, mindegy, hogy van-e rá valós alap, az ellenfél bármikor megsemmisíthető a jól felépített karaktergyilkos kommunikációval.

Megijedtek. Olyan hatalomról van ugyanis szó, amelynek immanens része egy mára tökélyre fejlesztett, szinte stratégiai fegyverré vált speciális kommunikációs technika. Olyan politikáról van szó, amely mindent a kettős beszédre épít, a szómágiára alapoz, miként ezt Nádas Péter tökéletesen foglalja össze egyik esszéjében (A dolgok állása): „Orbán miniszterelnök első kormányzása idején, 1998 és 2002 között még azt lehetett volna gondolni, hogy a kettős látás, a kettős mérce, belpolitikai és külpolitikai megnyilvánulásainak ellentétessége, kettős nyelvhasználata erős alkati impulzivitásának és ebből következő rögtönzéseinek köszönhető. Második kormányzásának első éve után már jobban látható, hogy éppen az átgondolt kettősség adja a politikai erejét. A dupla fenekű gondolkodás, a kettős mérce és a kétnyelvűség tudatos használata a legszemélyesebb politikai felfedezése. Azt ismerte fel magában, amit tőle megkívánnak, s készségesen teljesíti, hogy megszerezze magának, amit ő kíván. Nem ösztönös ráérzés, hanem egy valódi felismerés, amivel tévelygő ifjúkora múltán saját pályafutását szabta ki. A magyar népesség szemében a tekintélyuralom mindig a privilégiumok mértéke szerint elfogadhatatlan vagy elfogadható. Orbán miniszterelnök biztonságát ez a tudás adja, s ennek a felismerésnek a jegyében függetleníti magát a hazai és a külföldi kritikáktól, holott saját korai pályafutása éppen ennek a hagyományos kettősségnek volt az élő kritikája. Ifjan még rigorózusan, bántón törekedett az egyértelműségre. Logikai gépfegyverropogásként hatottak a beszédei. Felfogása és gondolkodása az átlagosnál jóval gyorsabb, enyhén beszédhibás, hadar, mint aki nehezen követi önmaga sebességét. Ez nem a gondolkodás, hanem inkább a helyzetfelismerés sebessége. Orbán miniszterelnök ma olyan ember, aki azt állítja magáról, hogy ő még soha nem hazudott. Amivel elvileg mindenki ajkán elnéző mosolyt fakaszthatna. A kettős látás, a kettős beszéd historikus és szociális mértékegysége szerint, mindazzal, ami választóival oly mélyen, a cinkosság erejével összefűzi, ez azonban még igaz is. Helyesen ismeri fel a helyzetét. Nem az egyik véleménye igaz, és nem a másik, ezt jól tudják róla a választói, hanem együtt mind a kettő, akár együtt valamennyi. Ha valami olyasmit talál mondani, ami nem tetszik a választóinak, akkor is biztosak lehetnek benne, hogy ezt is az érdekükben mondta, s majd holnap mondja a másikat. Egy dologról akár ezer véleménye van. Ezek valamennyien arra vannak hivatva, hogy a külvilág előtt rejtve tartsa valódi céljait, ami választóinak felette kedves és ismerős.”

Ennek a kommunikációnak kulcsszerepe volt abban, hogy a hazai politikai kultúra sajátosságaira alapozva egy valójában szűk érdekcsoport gátlástalan gyarapodását, egy kézileg vezérelt államgépezet kiépítését, egy militáns fegyelemre dresszírozott párt által a kizárólagos hatalom megszerzését „igazi” nemzetpolitikaként lehessen eladni, mindig ennek érdekében tematizálva a közbeszédet, sikeresen. Az ilyen politikához nélkülözhetetlen volt a kommunikációs tér teljes eluralása. A Schmitt-ügy mindezek ellenére ütött rést ezen a pajzson. Kövér László hírhedt mondatai az újságíró terroristák emlegetésével valójában a sebezhetőségre való rárettenés, az e miatti féktelen düh kontrollt vesztett megnyilvánulása volt.

Azért kezdtem ezzel a kis háttérelemzéssel a mondandómat, mert magyarázatot adhat annak a hadjáratnak az indulati töltetére, amely most Gyurcsány ellen folyik a szakdolgozata ürügyén.

Mi is lehetne erre a „sebre” jobb „ír” annál, mint hogy megpróbálnak egy nagyot visszacsapni. A nagy visszacsapást pedig a jobboldali politikusok – láthatóan – Gyurcsányra mérve gondolják a legcélravezetőbbnek, annak ellenére, hogy politológusok hada igyekszik bennünket fáradhatatlanul meggyőzni arról, hogy ő már nem számít, jelentéktelen és bukott politikus. És van itt még egy indíték a nagy válaszcsapásra. Kénytelenek kipróbálni, a maguk számára is bizonyítani, hogy nem a jól kiépített rendszerrel van baj, a gépezet még működik, ami Schmittel történt, csak egyszeri hiba volt, a figyelem kimaradása, de ha kell, akkor megy még a valóság átírása is.

Egyetértek Fazekas Csaba diagnózisával: ő úgy látja, hogy bizony fontos fordulópontot jelenthet ez az ügy, nemcsak Gyurcsány politikai karrierjét illetően, hanem az egész demokratikus baloldal sorsának alakulása szempontjából. (Vagyis – teszem én hozzá – az ellencsapás célja és iránya nem véletlen.) Fazekas Csaba szerint két eset van. Ha nincs két egybevethető szöveg, amely igazolhatná a plágiumot, akkor a vádaskodás nem érheti el azt a célt, hogy Gyurcsányt kiiktassák a politikából, igaz, a sárdagasztást sokáig fenn lehet tartani. (Hangsúlyozni szeretném, hogy a permanens sárdagasztás egyáltalán nem elhanyagolható eshetőség. Ez a B-terv maga, mert az eddig jól bevált és ismét beindított amortizációs hadművelethez a sulykolt gyanúsítgatás is hatékony eszköz. Hogy mennyire lehet eredményes, az a demokratikus térfél morális tartásán is múlik. Sőt, azon múlik elsősorban.)

A másik elméleti lehetőség, és ebben is egyetértek Fazekas Csabával, hogy ha a plágium hitelt érdemlően igazolódik, akkor viszont Gyurcsánynak mennie kell. „Nem azért, mert Schmitt Pállal is ez történt… hanem azért, mert az egykor hamissággal szerzett felsőoktatási diploma (fokozat) bármely politikus esetében jelentse a hosszú időre történő háttérbe szorulást, visszalépést vagy akár karrier-törést is. Ez elvi kérdés, Schmitt ügyében maga Gyurcsány is így nyilatkozott.” És az is igaz, hogy „a tét dupla. Sokkal nagyobb a plágium-ügy jelentősége… a mostani ellenzék számára, mint amilyen mindez Schmitt esetében volt. A leköszönt köztársasági elnök súlytalan …Gyurcsány kiiktatása azonban nemcsak a Demokratikus Koalíció idő előtti szétesésével, hanem a demokratikus alapon álló ellenzéki pártok további átrendeződésével, későbbi ütőképes összefogásuk megroggyanásával, a liberális szimpátiájú szavazók további elbizonytalanodásával járna együtt.”

Utaltam rá, hogy egyáltalán nem mindegy, miként viszonyul az ügyhöz a demokratikus térfél. Mihancsik Zsófia mértani pontossággal beszél erről. Ad egy helyzetképet: „nem az ellen tiltakozom" – írja –, "hogy az ügyről hírt adjanak, hanem az ellen, hogy az – egyelőre csak vádaskodások – terjesztésébe és napirenden tartásába a teljes magyar sajtó besegít.” Jellemzőnek tartja, hogy a Dávid Ibolya ügyében született bírósági ítéletről szóló híradást aznap késő délután már nem találta meg a nagyobb portálok címlapján, Gyurcsány állítólagos plágiumügye viszont minden nap és a nap minden órájában mindenütt kiveri a szemét. „Holott józan ésszel belátható – ha mégsem sikerül belátni, akkor a teljes magyar sajtó megérett a pusztulásra –, hogy az életünk és tágabb életfeltételeink szempontjából ég és föld a két ügy súlya közti különbség.” Idézi a Népszabadságot, amelynek címoldalas vezércikke ezzel a megállapítással zárul: "Gyurcsány Ferenc egyelőre csak a címében utolérhető szakdolgozata és a vádakra adott válaszai is csak azáltal lesznek számára politikai értelemben halálosan veszedelmessé, hogy a hitelesség terén ő már elvesztett egy egész háborút. Minden fronton szedhetne újabb sebeket, csak ezen nem”, és megállapítja:

„Ha Gyurcsány Ferenc a hitelesség terén egy egész háborút elvesztett, az nemcsak Orbán kíméletlen, eszközökben nem válogató, szívós, éveken át módszeresen kivitelezett bosszúvágyáról tanúskodik, hanem arról is, ahogyan a magyar sajtó meghatározó többsége, beleértve a Népszabadságot is, éveken át némán vagy tevőlegesen asszisztált ehhez az Orbán-féle személyiséggyilkos háborúhoz. Most tehát befejezett tényként, sajnálatos állapotként beszélni az Orbánnal szemben elvesztett hitelességi háborúról csak úgy lenne tisztességes, ha hozzátennék: igen, megöltük, mi mindannyian, Orbán vezényletével, Gyurcsány hitelességét. Szemben Orbánéval, amely 2010-es kormányra kerüléséig kétharmados mennyiségben maradt érintetlen tőlünk. Mert Gyurcsányt mi is jobban gyűlöltük, mint Orbánt.”

Nem véletlenül vezettem be ilyen hosszan, amit illusztrálni szeretnék, mert előre bocsátva konklúziómat, azt állítom, hogy most másodszor kerül a demokratikus baloldal, sőt ma már kijelenthető, hogy a demokratikus térfél olyan helyzetbe, hogy tisztességes hozzáállásán, a demokrácia iránti elkötelezettségén, vagyis morális tartásán fog múlni elsősorban, hogy sikerül-e erővel és fondorlattal átírni a valóságot. Sikerül-e megismételni, ami például 2006-tal történt, hogy a szemünk előtt zajló permanens utcai randalírozás, kukagyújtogatás, tankelkötés, rendőrökre kővel támadás megfékezését utóbb öncélú, brutális rendőrterrornak lehessen eladni, ma meg itt ülünk egy olyan kétharmados felhatalmazással rendelkező, kizárólagos hatalomra törő pártrendszerében, amely két év alatt megfosztott bennünket az egykor volt Magyar Köztársaság minden fontos demokratikus pillérétől.


Stunt – flickr/mobilestreetlife 

Vajon sikerült-e már ebből levonni a tanulságokat? Úgy látom, körbetekintve a demokratikus térfél (lég)várain, (elefántcsont)tornyain, (sérelem)tengerein, körbesáncolt szekértáborain, hogy nem. Elejét véve a némelyek számára a gondolkodáshoz elengedhetetlenül szükséges klisék egyikének, szögezzük le: amiről én értekeznék itt, az nem a „mi kutyánk kölyke” attitűd elvárása. „Csak” a tisztességé, a normalitásé és a következetes értékképviseleté.

Arról van többek közt szó, hogy ha a demokratikus pártok és civilszervezetek, tollforgatók és egyéb értelmiségiek mára egyaránt eljutottak oda, hogy deklarálják, az, amiben élünk, már régen nem demokratikus jogállam, hanem az önkény rendszere, akkor talán nem kéne erről a körülményről megfeledkezni csupán azért, mert ez a gépezet egy olyan emberrel szemben lép működésbe, jól láthatóan konstruált ügyben, akit ilyen-olyan okokból nem kedvelnek. Nem kedvelnek, mert például a riválisuknak vélik vagy mert például neki tulajdonítják egykor volt szeretett pártjuk felszívódását a történelmi múltba, vagy mert például nem tetszik nekik a stílusa vagy az, amit akar, vagy mert nem tudott győzni helyettük és nélkülük, és ezért ő tehet mindenről, vagy mert változatlanul azt képzelik, hogy valami lelátón ülnek, és olyan előadást néznek, amelynek szereplőjévé, hasonló módon és hasonló eszközök révén, maguk sohasem válhatnak. Vagy mert hajlamosak megfeledkezni az általuk is skandált áligazságról, ami éppen azért működhet jól, mert ők is táplálják, hogy a hitelesség alapja nem a hiteles gondolat és üzenet elsősorban, hanem az, hogy mennyien hiszik el, amit politikai üzenetként megfogalmaznak. És önfeledten vesznek részt már megint egy lebutított gondolatmenet sulykolásában, abban a hitben, hogy objektív, független vagy kiegyensúlyozott álláspontot képviselnek így. (Persze van rosszabb verzió is: megélhetési okokból teszik.)

Csak kérdezem: ha Gyurcsányról van szó, akkor nem probléma a vádat sejtetésekre alapozva megfogalmazni? Akkor lehet azt állítani, hogy a nyilvánosság által nem teljes egészében olvasható dokumentumok perdöntő bizonyítékként szolgálnak az eltűnt szakdolgozatra vonatkozóan? Akkor nem probléma, hogy a vádlók egyszerűen megfordítják a bizonyítási terhet? Ha ma ez Gyurcsánnyal megtörténhet, holnap nem történhet-e meg bárkivel? Nem egyszerűen Gyurcsányt kell megvédeni, hanem azt az elvet, hogy senkinek a szavahihetősége nem vitatható el addig, amíg ő az ellenkezőjét állítja, és amíg azt, hogy nem mond igazat, senki nem bizonyította róla hitelt érdemlően!

Én úgy látom, olvasván a „nagyon független” sajtóorgánumokban a „nagyon objektív” írásokat, hogy erőfeszítéseik egy sajátos dupla fenekű álláspont közvetítésére irányulnak. Egyrészt azt azért fontosnak tartják, hogy fenntartásaikat közöljék a hírhedt tévéműsor nagyon is kétes tényfeltárási módszereiről, másrészt viszont mindezt olyan tálalásban teszik, mintha a hírhedtek állításainak igazságában azért nem kételkednének. Látszik, szeretnék elhinni az egész ügyről, hogy igaz. Megelőlegezik a bukás hangulatát, és ez jól érzékelhető üzenet. Ezzel pedig már előre megágyaznak egy hiteltelenítési hadjáratnak.

Csakhogy ez nemcsak azért súlyosan problematikus, mert immorális (nem így kell a politikai szimpátiákat, antipátiákat kifejezésre juttatni, minimális demokratikus kultúrát feltételezve), hanem mert életveszélyes a társadalomra nézve, segít precedenssé tenni ezt a harcmodort, elfogadhatatlanul mérgezi a közéletet, tovább rongálja a társadalom immunrendszerét, elmocsarasítja a közmorált, és minden embert arra figyelmeztet, hogy ha vele járnak el tisztességtelenül, ő sem számíthat majd társadalmi kontrollra.

A következő részben néhány példát idézek annak bizonyítására, amit állítok.



Lánczos Vera



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!