Mit ér az ember? Az újabb Gyurcsány-ügyről



Úgy gondolom, nem mindegy, hogy valaki nyolcévesen puskázik a padszomszédjáról, húszévesen hányaveti módon összeollóz egy főiskolai záródolgozatot, vagy ötvenévesen akar megszerezni, másvalaki munkájával, azaz megfontolt csalással, egy tudományos fokozatot, majd büszkén viseli a sokak szemében rangot jelentő doktori címet.

Úgy gondolom, nem mindegy, hogy egy újság vagy egy televízió olyan plágiumüggyel áll-e elő, amely a nyilvánosságra hozás pillanatában bizonyított és dokumentált, vagy olyannal, amely nagyrészt inszinuációra, valószínűsítgetésre, sejtetésre, találgatásra, vádaskodásra épül.

Úgy gondolom, egy egészséges nyilvánosság – hírverseny ide vagy oda – nem tart napirenden napokon át, nem habosít olyan ügyeket, nem csámcsog olyan vádakon, amelyekről pontosan tudja, hogy ebben az állapotukban semmi másra nem jók és semmi más céljuk nincs, mint hogy egy hazug és pártszolgálatokra szerződött televízió* segítségével újabb személyiséggyilkossági kísérletet kövessenek el Orbán gyűlölt politikai ellenlábasa ellen. Félreértések elkerülése végett: nem az ellen tiltakozom, hogy az ügyről hírt adjanak, hanem az ellen, hogy az – egyelőre csak vádaskodások – terjesztésébe és napirenden tartásába a teljes magyar sajtó besegít. Jellemzőnek tartom, hogy a Dávid Ibolya ügyében született bírósági ítéletről szóló híradást aznap késő délután már nem találtam meg a nagyobb portálok címlapján, Gyurcsány állítólagos plágiumügye viszont minden nap és a nap minden órájában mindenütt kiveri a szememet. Holott józan ésszel belátható – ha mégsem sikerül belátni, akkor a teljes magyar sajtó megérett a pusztulásra –, hogy az életünk és tágabb életfeltételeink szempontjából ég és föld a két ügy súlya közti különbség. Jellemzőnek tartom azt is, hogy a Népszabadság címoldalas vezércikke ezzel a megállapítással zárul: „Gyurcsány Ferenc egyelőre csak a címében utolérhető szakdolgozata és a vádakra adott válaszai is csak azáltal lesznek számára politikai értelemben halálosan veszedelmessé, hogy a hitelesség terén ő már elvesztett egy egész háborút. Minden fronton szedhetne újabb sebeket, csak ezen nem.” Ha Gyurcsány Ferenc a hitelesség terén egy egész háborút elvesztett, az nemcsak Orbán kíméletlen, eszközökben nem válogató, szívós, éveken át módszeresen kivitelezett bosszúvágyáról tanúskodik, hanem arról is, ahogyan a magyar sajtó meghatározó többsége, beleértve a Népszabadságot is, éveken át némán vagy tevőlegesen asszisztált ehhez az Orbán-féle személyiséggyilkos háborúhoz. Most tehát befejezett tényként, sajnálatos állapotként beszélni az Orbánnal szemben elvesztett hitelességi háborúról csak úgy lenne tisztességes, ha hozzátennék: igen, megöltük, mi mindannyian, Orbán vezényletével, Gyurcsány hitelességét. Szemben Orbánéval, amely 2010-es kormányra kerüléséig kétharmados mennyiségben maradt érintetlen tőlünk. Mert Gyurcsányt mi is jobban gyűlöltük, mint Orbánt.

Sajátos színnek tartom ebben az ügyben Gyurcsány sógorának és egykori anyósának a szerepét. Hogy valaki boldogan árulja el, szolgáltassa ki a nyilvános meghurcoltatásnak egykori családtagját, akár vétkes az illető, akár nem, ez nem Gyurcsányra vet végzetesen rossz fényt, hanem rájuk. A bíróságon sem köteles tanúvallomást tenni senki a hozzátartozója ellen. Ha mégis tesz, legyünk benne biztosak, hogy nem az igazságérzete hajtja, hanem a legnemtelenebb emberi vonás, a bosszúvágy. Az, ami Orbánt is mozgatja. Ők, a bosszúvezérelt emberek ma a hiteles tanúk és a hiteles hadvezérek ebben az ügyben. Meg a közismerten szavahihető televízió. Ha valakinek nem ettől fordul fel a gyomra ebben az ügyben, hanem az újragépelt szakdolgozat lehetőségétől, az sürgősen nézzen magába.

Végezetül, hogy ne áruljak zsákbamacskát. Úgy gondolom, hogy ha Gyurcsány Ferenc huszonkét évesen a hóna alá csapta a sógora szakdolgozatát, legépelte és beadta a sajátjaként, mert nem érdekelte a technika-biológia szak, túl akart lenni az egészen, és nem akart több energiát fordítani rá, például mert más érdekelte, akkor csúf dolgot követett el. Épp olyan csúfat, mint akkor, amikor a pápai textilgyárban tizenhat évesnek hazudta magát, hogy három műszakban megkereshesse a középiskola befejezéséhez szükséges pénzt. Én biztosan nem tettem volna, nem is mertem volna megtenni egyiket sem. Sem szükséghelyzeteket nem tudtam soha hazugsággal, még indokolt hazugsággal sem megoldani, sem a számomra kényelmetlen kötelezettségeket nem tudtam egy vállrándítással és a lehető legkevesebb befektetést igénylő módon elintézni – ellentétben, gondolom, sok millió polgártársammal, köztük Gyurcsány Ferenccel. De hogy Gyurcsány Ferenc személyes hitelességéről, intellektuális teljesítményéről és politikusi tevékenységéről annak alapján ítéljünk, amit huszonkét évesen tett (pláne ha nem tett), ez teljes erkölcsi tévút. És legyenek biztosak benne: ugyanezt mondanám akkor is, ha Orbán Viktor diplomamunkája ügyében merültek volna fel hasonló vádak (pedig azzal doktori cím is járt). Sem Gyurcsányt, sem Orbánt nem minősíti ma az, hogy mit tett vagy nem tett huszonévesen. Egyikük több mint húsz éve, másikuk tíz-tizenkét éve van a szemünk előtt. A jelleméről, a teljesítményéről, a politikusi tevékenységéről, alkalmasságáról és tisztességéről nem a huszonéves kori szakdolgozatának eredetisége, de még csak nem is az fog dönteni, hogy hány helyről ollózta össze. Nem dönthet az. Ahogy Schmitt Pálnak sem a plágiumügybe kellett volna belebuknia, hanem abba, hogy pontosan ugyanúgy ügyeskedte végig az életét, ahogyan eljutott a köztársasági elnöki székig, és ahogyan a doktori disszertációját megírta.

És még valami: amióta Magyarországon besúgóügyek vannak, azóta gyűlölöm mélységesen azt a módszert – rádióműsorok sorával, sőt írásokkal is tudom bizonyítani –, amellyel kutatók (vagy akik önmagukat annak tartják) kipécéznek embereket, lehetőleg minél híresebbeket, és a nyilvánosság képébe vágják ifjúkori bűneiket. Függetlenül attól a személyes helyzettől és politikai rendszertől, amely ebbe a nyomorúságos szerepbe kényszerítette őket. És függetlenül attól a későbbi életúttól és teljesítménytől, amelynek vezérmotívuma és célja adott esetben bizonyíthatóan az volt, hogy ilyen helyzetbe soha többé ne kerülhessenek az embertársaik. Amiből, a félreértések elkerülése végett, nem az a tanulság, hogy Gyurcsány hasonló kényszerhelyzetben lett volna, amikor a záródolgozata megírását így vagy úgy intézte, mint az az ember, aki csak az élete vagy a besúgás között választhatott. Hanem az, hogy egyetlen ember, még egy politikus minőségéről sem dönthet ifjúságának egyetlen, esetleg pecsétes mozzanata. Csak az dönthet róla, hogy kivé vált, mire használta az életét, milyen embert faragott magából. Ha ezt megint, immár sorozatban felejtjük el pusztán azért, hogy néhány napig mondvacsinált botrányokon élvezkedhessünk és kéjjel tapsikoljunk más emberek kinyírásán, akkor semmin, egyáltalán semmin ne dühöngjünk, amit ma ezzel az országgal művelnek. Mert csak azt kapjuk, amire alkalmasak vagyunk.



Lásd például korábbi írásaimat:

Így dolgoznak ők
Féltekék találkozása a sajtószabadsággal
Krakkó Ákos tényleg alkalmas
Példaértékű, iránymutató – vagy csak precedens?
Leszámolás a csendestárssal


Mihancsik Zsófia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!