Katarzisok reményében – cigány témájú filmek egy fesztiválon



Úgy adódott, hogy a hetvenes évek végén ott voltam néhány néző-rendező találkozóval összekötött vetítésen, amelyen Schiffer Pál Cséplő Gyuri című filmje volt a téma. (Az ankétokat az ország egyik legbizarrabb szervezete, a Hazafias Népfront szervezte, munkásszállókon és egyetemi filmklubokban.)

A film arról szólt, hogy egy fiú önerőből, tanulással és munkával, de főleg mindenképp ki akar emelkedni, tovább akar lépni a putriból, emberi életet akar élni. Volt, ami sikerült neki, volt, ami nem – végül a többségi mentalitás miatt inkább reménytelennek látszott a kísérlete, mint biztatónak. Ám ahogyan a mesékben szokott lenni, mégis hozzájutott egy kincshez: ahhoz, hogy végül is lélekben gazdagnak érezhette magát. Ez volt az ő igazi, kézzel fogható haszna. (Nem sokkal a film kifutása után Cséplő Gyuri fiatalon, huszonöt évesen meghalt. Jelentős mértékben annak az érzéketlenségnek köszönhetően, amely az egészségügyben mutatkozott a cigány emberek szívbetegsége iránt.)

A vetítéseket járva már a második rendezvény után egyértelművé vált, hogy a beszélgetések során két téma biztosan megjelenik. Az egyik az volt, hogy vajon mennyi ebből a dokumentum, vagyis mit lehet komolyan venni, és mennyi a filmrendezői „beavatkozás”. Ez olyan elméleti kérdés, amely elég izgalmasnak bizonyult, ám kevésbé érintette a társadalom mentális állapotát. A másik téma már sokkal érzékenyebb területre vitt: a katarziséra.

Volt egy jelenet, amelyben a főhős végre fürdőkádhoz jutott. Beleült, és úgy olvadt fel a vízben, mint szerelmes ember az ölelésben. Ahányszor ehhez a részhez értünk, megállt a levegő a vetítőben. A képen átsütő önfeledtség kikerülhetetlen hatása szinte hallható robajjal ütközött össze a nézőtéren ülők lelkében azzal a megrögzött klisével, amely szerint a cigányok nem azért piszkosak (már amennyiben azok), mert nincs módjuk fürödni, hanem mert eleve, születetten utálják a tisztaságot és a vizet. Ezért valaki mindig szóba hozta a vetítést követő beszélgetésen a „nagy kádjelenetet”, mert kellett valamit kezdenie ezzel az ütközéssel. Végül többnyire az volt a konklúzió, hogy hát igen, valljuk be, előítéletesek vagyunk, de most, ennek a katartikus képnek a hatására, felhagyunk ezzel.

A Cséplő Gyurit tavaly is viszontláthatták a nézők a Cigány Filmfesztiválon, ahol Kalla Éva és az azóta elhunyt Sós Mária jóvoltából további negyvenöt (!) filmet is megnézhettek. Hogy melyik idézett elő katarzist, és hány emberben, azt nem tudhatom, de azt igen, hogy Kalla Éva és társai kitartásának köszönhetően az idén is megszületett a filmfesztivál, és hogy a katarzis lehetősége ezúttal is ott van. Többféle katarzisé is. Mondok néhány példát.

Cím: Az első számú cigány, rendező: Kútvölgyi Katalin. A képen ifj. Suki András, nyilvánvalóan európai színvonalú zongoraművész látható. Nem a kávéházi zenét, hanem a klasszikus, koncerttermi műfajokat képviseli. A hangszert olyan természetességgel és virtuozitással használja, mint mondjuk egykor Horowitz vagy Cziffra. És pontosan olyan könnyedséggel használja a mondandója illusztrációihoz, mint Bernstein. Mondandója egyszerre tartalmazza Liszt életrajzát, viszonyát a korában divatos verbunkoshoz, zeneszerzői technikáját, valamint azt, hogy a zenének nagyon is kézzel fogható a nyelve, és azon belül világosan tetten érhetők az adott stílusokra jellemző formulák, motívumok – mindjárt el is játssza a verbunkosok kerek képleteit, frázisait a zongorán. Mindez pedig azért fontos, mert miután rájött, hogy miképp is lehet a romantika nyelvével összeilleszteni a leggyakrabban cigányok által játszott verbunkosok nyelvét, Liszt „a Magyar Királyság első cigányának” mondta magát. Márpedig Liszt egy igazi világfi, mondhatni, kozmopolita volt – lehet ütköztetni a nacionalizmus bornírtságaival.

Ennél sokkal keményebb cím a Kilakoltatás. Itt a cigányság ügyeiért közismerten folyamatosan heroikus küzdelmet folytató Setét Jenő újságírót és jogvédőt látjuk, ő értelmezi számunkra az ózdi Hétes telepi helyzetet. A helyzet igazából leírhatatlan. Volt néhány lakás, amelyet eleve infernális állapotban adtak át a lakóknak, akik az adottságokhoz igazodva, úgy ahogy lakályossá, használhatóvá tették őket, ám egy ponton túl nem tudták fizetni a lakbért. A film elején azt látjuk, hogy a lakókat nem azért tették ki, mert újaknak, pontosan fizetőknek akarnak helyet adni, hanem azért, hogy az eddigi lakókat mindenképp megbüntessék. Jött a helyi ingatlankezelő, az IKI, nyomában a frivol nevű Komszol (Kommunális Szolgáltató), és hogy egyértelművé tegye a célt, gyakorlatilag földig rombolta a lakásokat. Bútorok a sárban, ajtók, ablakok kiverve, csövek kirángatva, tetők beszakítva. Azután látjuk az önkormányzatoknál zajló harcokat is. A szokásos témák: munkát nem adnak, még a városi WC-nél sem. És miközben az intézményeknél a rosszindulatú, többségi szomszédok feljelentései nagyobb súllyal esnek latba, mint a hivatalnokok saját tapasztalatai (vagyis az ügyek intézői önmagukat veszik komolyan a legkevésbé), a cigányoknak minden szinten vesztesként kell kijönniük az ügyből. Az alpolgármester maga mondja ki, hogy „betartottad a feltételeket, de szociális alapon nem kaphatsz még egyszer lakást”. Az érintettek elbeszélése szerint szándékosan nem adtak csekkeket nekik, hogy akkor se fizethessék be a törlesztéseiket, amikor éppen tudták volna, és hiába pályázhatnának, nem adnak hozzá űrlapokat, hogy kitölthessék.

Mindez már minden, csak nem érzelmi-azonosulási-katartizálási kérdés – ezeknek az embereknek az emberi léte azon múlik, hogy mire megy a filmet készítő TASZ az érdekükben a hatóságokkal.

A harmadik, általam látott film címe egy lánynév: Vivien. Kevés gyerek van a világon, akinek annyira örültek, mint neki: hosszú, végül a lombikbébi-programmal megoldott orvosi munka után egy késői hármasikres terhesség egyik tagjaként jött a világra. Előbb, mint kellett volna, így a születésüket ünneplő családi mulatságon hihetetlenül pici babaként látjuk, őt is. Azután érzékeljük a végtelen hálát, amit a szülei éreznek, a saját összetartozásuk és a gyerekek léte okán. Vallásosak, így Istennek adnak hálát. Hosszasan csupa jó dolgot látunk: megértő, odafigyelő óvónőt, kedves, minden kirekesztő hajlamtól mentes gyerektársakat, sőt, egy idő után gyanúsan sok és erős figyelmességet. Mígnem rájövünk (én speciel a kislány sajátos mozgásából), hogy Viven nem lát (ez az inkubátor következménye). Az addigi idill egy pillanat alatt drámába fordul, és egyúttal egzisztenciális problémák sorjázását is hozza. Valahogy meg kell oldani Vivien tanulását, de ahhoz, hogy iskolába mehessen, el kell érni, hogy legalább ne a világ végére, hanem a viszonylag közeli Debrecenbe járhasson. Elérik, ám ez is költözéssel és nagy anyagi áldozatokkal jár. A szülők feltétel nélkül áldozatosak, de rámegy mindenük, a jegygyűrűiktől az anya egészségéig. A legfontosabbat azonban – az emberi gazdagodást, az összetartozást és a gyerek kiemelését a vakság csapdáiból – ugyanúgy elérték, ahogyan Cséplő Gyuri is elérte a maga értékeinek megtartását. A Hajdú Eszter rendezte filmnek minden lehetősége megvan arra, hogy a nézőket is ugyanolyan átélésekre, esetleg ütköztetésekre, szembesítésekre csábítsa, mint Schiffer filmje.


museumofthestreetart.blogspot.com/Clet Abraham 

Kérdés, hogy egyáltalán kik nézik majd meg ezt és a többi filmet, de talán még ennél is fontosabb kérdés, hogy akik nézik, azoknak az agyát és lelkét mennyire tudta eltorzítani mindaz, ami ma a politikában zajlik. A Kádár-rendszer borzalmas rendszer volt, de egyet semmiképp sem tett: a rasszizmust se sandán, se alattomosan nem emelte be az uralkodó ideológiájába. Ám mivel arra sem volt alkalmas, hogy a lappangó jelenlétét kezelje, most ennek az alkalmatlanságának bőven isszuk a levét.

Nem tudom meddig, de egyben biztos vagyok: igazán csak a művészet érhet el bármit is abban a nagyon rossz közegben, amely ma a magyar társadalom uralkodó közege, és amelyben az értő szó és a racionális érvelés nyilvánvalóan csak véletlenszerűen használ.

Lehet reménykedni, legalább egy filmfesztivál erejéig.



Lévai Júlia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!