rss      tw      fb
Keres

Kis magyar kremlinológia


Tippeltek, kedves Olvasók? Nyilván, hiszen akik a Galamust olvassák, a közélet iránt érdeklődő emberek. Megtippelték az államelnöki választ? Gondolkoztak az ügy két főszereplőjének személyiségén, lehetséges motívumain, számításain, érdekein, bevett módszerein, amelyek inkább ezt vagy inkább azt a választ valószínűsítették? Jutott eszükbe, lassan két év óta négyezredszer, hogy ezt már biztosan nem merik megcsinálni? És nem fáradtak még bele abba, hogy a kremlinológia mintájára orbanológusok legyenek? Hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy ebben az állítólagos demokráciában, népuralomban, amelyben élünk, soha egyetlen egyenes szót, elfogadható érvet nem hallanak azoktól, akik ezt az állítólagos demokráciát kormányozzák? Hogy soha semmire nem születik olyan válasz, amelynek az Önök józan eszéhez, tapasztalataihoz, valóságfelfogásához bármi köze is lenne (és nem értékrendet, világnézetet, politikai ízlést mondtam!).

Elmondom, én miféle magánvitákat és töprengéseket folytattam az elmúlt napokban kisdoktori-ügyben.

Két alapfeltételezés állt szemben egymással, s mindkettőben központi szerepet játszott a két főszereplő személyisége.

Az egyik szerint az egykori Magyar Köztársaság elnöke egy öntőforma. Héj, mag nélkül. Az a tartalma, amit aktuálisan beleöntenek azok, akiktől függ ő maga, a pályája, a karrierje, a társadalmi rangja. Köznapi szavakkal: alkalmazkodó, simulékony, behódoló, megalázkodó, szolgalélek – hogy erősorrendbe rakjam a jelzőket –, ebben viszont nemcsak konzekvens, hanem ügyes is, az volt egész életében, hiszen egyszerre tudott megfelelni a Kádár-féle puha diktatúrának és a keményebb szovjetnek, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nyugatiasabb elvárásainak (annyira persze nem, hogy első emberré válasszák, talán mert ott is tudták, hogy kell valaki a hierarchia csúcsán, aki betölti a tartalmat) és a híres magyar populista autokrata Fidesz-vezér keleties birodalomépítési igényeinek.

Ennek a személyiségképnek a tartalombetöltő miniszterelnöki személyiségkép felel meg. Eszerint Orbán, az akarnok, aki nem tűr el sem más akaratot, sem más elképzelést, sem más véleményt a sajátja mellett, még akkor sem, ha abba az egész szűkebb-tágabb környezete beledöglik, kiemelte Schmittet. Éppen azért, mert Schmitt annak az egyetlen embertípusnak a mintapéldánya, amelyet ő megtűr maga mellett. Tudta, hogy Schmitt érdekei könnyen felmérhetők és teljesíthetők, hiszen csak meg kell kínálni mindazzal, ami neki fontos (pozíció, rang, pompa, az úri körökben forgás lehetősége, látszólagos tekintély), és akkor példátlanul lelkes, hálás és hűséges végrehajtója lesz. Bármire hajlandó, és sohasem mond ellent. Ideális fideszes, ideálisan mozgatható első ember. Orbán tehát kilőtte a fideszes és a nemzetközi politikai röppályára, és igaza lett: Schmitt évek óta kifogástalanul és gátlástalanul teljesít, minden funkciójában.

Ha ez a variáció fedi a valóságot, akkor az első feltételezés szerint kizárólag Orbánon múlik, hogy Schmitt megy vagy marad. Ha Orbán a szokásos formáját hozza, Schmitt marad. Éppen azért, mert mindenki a lemondását követeli. Mert Orbán önképével az nem fér össze, hogy meghajoljon bármilyen külső nyomás előtt. Nem a valóság előtt, Orbánnak a valósággal semmi dolga, legfeljebb mindenkori elferdítésének a lehetőségei és módjai érdeklik. Nem a józanul felmérhető érdekek és erőviszonyok előtt, mert mihelyt ezek az útjába állnak, nem a beszámítás, hanem az erőszakos letörés tartományában kerülnek.

Csakhogy, ha ez a feltételezés igaz, meg kell tudnunk magyarázni a Magyar Nemzet-féle vezércikk-jelenséget. Vagy gondolják, hogy ez a sajtótermék bármit is leírna, pláne fajsúlyos kérdésekben, amire nem kap előzetesen engedélyt, sőt felszólítást? Gondolják, hogy ha a Heti Válasz, legalább második nekifutásra, Schmitt ellen fordul, akkor ezt pusztán a saját kútfejéből és jobb meggyőződéséből teszi? Meg kell tudni magyarázni aztán a Professzorok Batthyány Köre elnevezésű, önmagát minden bizonnyal tekintélyes értelmiségi körnek tartó társaság állásfoglalását. Vagy gondolják, hogy a kör hajlandó lenne és merne állást foglalni Schmitt lemondása mellett úgy, hogy előbb nem puhatolja ki a számára kedves főhatalom szándékait? Hogy hajlandó lenne, bármilyen életbevágó okból, ártani választottja esélyeinek? Meg kell tudni magyarázni végül azt is, hogy a Schmitt-ügyben miért csak Tarlós István, és nem Orbán (Szijjártó, Selmeczi, Giró-Szász, Kovács, Lázár stb.) vonta meg az ilyenkor szokásos párhuzamot, hogy aki őket (az ő emberüket, törvényüket, rendszerüket, vezérüket) bántja, az az országnak árt, tehát haza- meg nemzetáruló.

És ezekre a jelenségekre nem fogunk más magyarázatot találni, mint hogy Orbán szokatlan képességről tett tanúbizonyságot: fel tudta mérni, hogy nincs módja elmaszatolni a Schmitt-ügyet. Hogy túl nyilvánvaló a dolgozatlopás ténye, hogy túlságosan hiteles az egyetemi testületek állásfoglalása (ráadásul az egész magyar egyetemi közeg hitele forog kockán, márpedig ez a világ ebből él), hogy a botrány túlságosan felduzzadt és az ő megszokott szószos eszközeivel már nem elkenhető, hogy túlságosan nagy a nemzetközi figyelem, és hogy túlságosan rossz időszakban jött ez az egész, mert ha már egy ország miniszterelnökét nem is fogadják sehol a nyugati világ megfelelő szintjein, az jószerivel megoldhatatlan problémát jelent, ha az elnöke is kinézett és lenézett figurává válik a partnereknél. Vagyis a fent leírt szokatlan tapasztalatokra nincs más magyarázat, mint hogy Orbán jelezte a bizonyára megzavarodott híveknek a helyes irányt, hogy ugyanis ő maga legszívesebben pánikszerűen és azonnal kivágná kedvenc kreatúráját a fideszes pikszisből is meg a Sándor-palotából is, és nehéz feltételezni, hogy ezt nem hozta azonnal az (amúgy jogilag szinte elmozdíthatatlan) érintett tudomására.

Ha ez a variáció igaz, és ha Schmitt ennek ellenére nem mondott le, akkor kénytelenek vagyunk azt is feltételezni – és ez a második alapfeltételezés –, hogy Orbán ezúttal is rossz hadvezérnek bizonyult. Nem vette észre, hogy Schmitt csak addig az a szabadon formálható puhány, akinek az első variáció (és nyilván Orbán) feltételezte, amíg a szerzeményeit nem fenyegeti senki. Mihelyt igen, foggal-körömmel, megbízója számára bizonyára váratlan eszközökkel is képes megvédeni magas funkcióját, privilégiumait, mondhatjuk úgy is, ragaszkodik az életéhez. Talán még fenyegetéseket is megkockázatott? Fogalmunk sincs, nem tudjuk, hogy az ő régiójukban ki mivel tartja sakkban a másikat. Mindenesetre ebben a helyzetben minden bizonnyal mindkét szereplő kimutatta a foga fehérjét. Aligha hihető, hogy ezentúl is a nemzeti együttműködés felemelő rendszerében egyesülnek majd egymással. Aligha hihető, hogy a bosszúvágy ezentúl éppen az ő viszonyukból hiányozna.


Pigeons in love – flickr/zigazou 

Abban mindenesetre tényleg egyek, hogy egyiküket se érdekli, miféle szégyeneknek teszik még ki ezt az országot kívül és belül a maguk földhözragadt hatalmi játszmáiban. Amelyet most már nemcsak a saját polgártársaikkal meg a világgal, hanem nyilván egymással is vívni fognak.

És Önök? Érdekli még Önöket, hogy Orbán vagy Schmitt ezek után mit lép? Hajlandók még hetekig, évekig rejtvényfejtősdit játszani olyan ügyekben, amelyek a napnál is világosabbak, és amelyeknek csak egyetlen elfogadható megoldásuk van, ráadásul olyan, amely kivételesen már-már össznépi (nemzeti) egyetértéssel találkozna? És ha nem, gondolkoztak már azon, mit tesznek azért, hogy az Önök élete végre ne erről szóljon?


Mihancsik Zsófia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!