Pszichológiai hadviselés


Megtudtuk a döntést: Schmitt Pál nem mond le (legalábbis amikor e sorok íródtak, még ez volt a helyzet.)

Ez a végkifejlet – miként a történet – sem Schmitt Pálról szól azonban, hanem a hazai közgondolkodásról, az egész társadalom mentális állapotáról.

Ott kezdődött, amikor 2002-ben egy szabad és demokratikus választás eredményét a vesztesek megkérdőjelezhették, annak ellenére, hogy a választás előtt ők voltak kormányon, tehát az ő feladatuk és kötelességük volt a választás törvényes feltételeinek biztosítása, a jogállami garanciák érvényestése. Biztosították is, belügyminiszterük rendben talált mindent, de ez nem gátolta meg a frissiben ellenzékbe került pártot és híveit, hogy választási csalást kiáltsanak, és ezzel megtegyék az első brutális lépéseket a demokratikus jogállam lejáratásában. Mindez nem sikerülhetett volna, ha a társadalom írástudói, a nem politikusok, „csak” értelmiségiek és civilek, vagyis a többiek mind, észnél vannak, és azonnal szólnak, hogy ez nincs rendjén, ez rendszeridegen!

Ma nem tartanánk itt, ha nem fogadtak volna el kezdettől fogva két olyan alapvető új játékszabályt a közvéleményformálók és a médiamunkások is, amelyek a „gyártsunk ügyesen valóságokat” című társasjátékhoz szükséges. Az egyik főszabály: objektívnek és függetlennek lenni úgy lehet, hogy a pártoktól egyenlő távolságot tartunk. (Értsd, az orbitális hazugságokat sem nevezzük hazugságnak, mert ez már politikai állásfoglalásnak számítana, helyette alternatív valóságértelmezésről értekezünk.) A másik főszabály: az ellenzék „bármit” (értsd: a demokratikus jogállam alappilléreit megkérdőjelező dolgokat is) megtehet, mert az ő dolga az, hogy szavazatokat szerezzen és bármi áron győzzön. Fel sem merült, hogy ha az ilyen gátlástalan politika teljhatalomhoz jut, a valósággyártás is teljhatalomra tesz szert.

Szépen felfejlődött azóta ez az iparág, országon belül virágzik is. Remek eredményeket tud felmutatni ilyen címszavak alatt, mint nyugdíjmentés, államadósság-csökkentés, a foglalkoztatottak számának emelkedése, nemzeti együttműködés. Csak az országhatároknál akad el, mert a határokon túl nem kedvelik ezt a társasjátékot, sőt büntetik. A nagyipari valósággyártást érő retorziók következményeinek elfedésére itthon egyelőre remekül bevált a „szabadságharcot vívunk” formula, most azonban kavics került a fogaskerekek közé.


Reality – flickr/nualabugeye

Nem bonyolítom tovább: a plágiumügy lényege, hogy az alternatív valósággyártás csúcspontjává vált. A kérdés az, el lehet-e még mindig adni belföldön egy szabad szemmel is mindenki által jól látható botrányról, hogy nincs, nem történt semmi, ha a valósággyártás bajnokai ezt az „alternatívát” választják a helyzet megoldására.

Őszintén kíváncsi vagyok az eredményre, mert akár így végződik a játszma, akár úgy, a társasjáték további sorsára is döntő befolyással lesz.



Lánczos Vera



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!