CEPA: Orbánizmus: „nem ejtünk hadifoglyokat” és „gazdasági tanulatlanság”




Edward Lucas, a The Economist szerkesztőjének cikke az Európai Politikai Elemzések Központja (CEPA), a Közép-Európa tanulmányozásával foglalkozó washingtoni intézet honlapján: Fertőző az orbánizmus, vagy csak Magyarország betegsége?


Az orbánizmusnak, amely otthon messiási, külföldön viszont gyűlölt, rossz az imázsa. Magyarország az egyetlen nyugati ország, ahol (a Freedom House szerint) visszaszorulóban van a demokrácia. Mi több: Orbán Viktor kormánya bírálói szerint hajlamos a gazdasági összeomlásra, és viszályokat kezd a szomszédokkal. Egyesek egyenesen a putyinizmus – az oroszországi ex-KGB rezsim – helyi változatának tekintik. Ha az ember hisz a vészmadaraknak, akkor a mérgező orbánista koktél hamarosan átterjed Kelet-Európa többi részére is.

Magyarország kormánya valóban szokatlan. A térség szinte minden kormányától eltérően nem koalíció. Orbán fiatalabb, képzettebb és világosabban beszél, mint kormányfő-társai, akik a dolgok felpuhítására és a konszenzuskeresésre hajlamos típusok, mint a lengyel Donald Tusk. Orbánnak erős küldetéstudata van. Azt hiszi, húszévi hanyatlástól és félmegoldástól menti meg Magyarországot. Hívei Margaret Thatcher 1979-es nagy-britanniai, vagy Ronald Reagan 1980-as amerikai hatalomra jutásához hasonlítják kormányzását. Orbán az ellenségét a „posztkommunizmusban” látja: a lomposság és a kliensrendszer mérgező keverékében, amelyben jól beépült nomenklatúra-figurák profitálnak az üzleti élet, a bürokrácia és a politika közötti átfedésekből. Azokat, akik követik a lengyelországi eseményeket, ez a megközelítés a 2005-2007 közötti lengyel párt, a Jog és Igazságosság  kormányaira emlékezteti. Az a párt azt akarta kiirtani azt, amit az „alkunak” nevezett, mert feltételezése szerint ez hallgatólagos és befolyásos összeesküvés volt a régi és az új rend legrosszabb elemei között.

Ahogyan Orbán hívei látják, aki nincs velük, az ellenük van, és valószínűleg egy kirúgandó kommunista. De a valóságos élet nem ilyen egyszerű. Nem minden volt kommunista egyformán rossz (és közülük többen sikeres karriert futottak be a Fideszben). És a demokrácia megkövetel némi fékeket és ellensúlyokat, még egy olyan „a győztes mindent visz” rendszerben is, mint a magyar. Ez a hozzáállás kényelmetlen, sőt, félelmet kelt mindenkiben, aki nem igazi hívő. Orbán kormánya egyesítette az erősen pártos megközelítést az állami intézmények függetlenségének korlátozási kísérletével és azzal, hogy azok felső szintjeit megpakolja pártkarrieristákkal.

Az orbánizmusnak ez a türelmetlen, „nem ejtünk hadifoglyokat” vonása aggasztó, és rossz Magyarországnak. Szélesebb körű jelentősége azonban korlátozott. Egyrészt Közép-Európában egyetlen más párt sem tudna ilyen erős mandátumot szerezni (nagyrészt a választási rendszernek köszönhetően  a Fidesz a parlamentben kétharmados többségre tett szert). Másrészt még Orbán is meghátrál, amikor külső kényszerrel találkozik, mint például az Európai Unió erős rosszallása. Például elejtette a központi bank és a pénzügypiaci szabályozó hatóság összevonására vonatkozó tervét.

Az orbánizmus másik vonása a gazdasági tanulatlanság. Ez már komolyabb ügy. Magyarország rossz állapotban volt, amikor az új kormány hivatalba lépett. Szerkezeti reformok és takarékossági intézkedések keverékére, továbbá a külföldi befektetők bizalmának elmélyítésére volt szüksége. Az első két területen Orbán eredményei nem rosszak. Ám a harmadik területen szomorúak. Magyarország adóságokkal megterhelt gazdasága függ a nemzetközi hitelezők jó szándékától és a piacok bizalmától. De a kormány megrémítette a befektetőket önkényes adóemelésekkel és elkobzás jellegű adóztatásokkal. És Orbán politikai pózolásaival megriasztotta a pénzügyi piacokat. A forint zuhant, a magyar adósság ára viharosan emelkedett, és az ország hitelminősítése bóvli lett. És ez viszont árt a termelésnek és a foglalkoztatottságnak.

Ez a kuszaság az orbánizmus harmadik vonásának, a rossz döntéshozásnak az eredménye. A miniszterelnök a tanácsadók szűk körére támaszkodik, akik alábecsülik a problémákat, és inkább jó híreket mondanak a főnöknek. Ezért őt magát terheli a felelősség: ő válogatta ki a csapatát, és ő rúghatná ki (neki kellene kirúgnia) őket.

Ez szintén rossz Magyarországnak. De tágabb körben nincs jelentősége. A térségben egyetlen más ország sem küzd a problémák olyan keverékével, mint Magyarország: lényegében figyelemre méltóan csekély adóalapról, nagy adósságteherről, és bizonytalan lábakon álló osztrák bankokra való támaszkodásról van szó. Orbán folyamatban lévő gazdasági képzése sokba kerül a magyaroknak. De a szomszédos államoknak nem. Elmúlt az az idő, amikor a kelet-európai régió attól való félelemmel volt tele, hogy a fertőzés átterjed mondjuk Magyarországról Szlovákiára. A piacok most felismerik, hogy mindaddig, amíg a hatalmas német gazdaság felszívja a közép-európai hátországból származó exportot, egy egyedi ország gazdasági bajai éppen azok, amik: egyediek.

Az orbánizmus harmadik eleme Magyarországnak a szomszédai között elfoglalt helyével függ össze. Sok más magyarhoz hasonlóan Orbán úgy érzi, hogy a magyar államnak gondoskodnia kell a Szlovákiában, Romániában és Szerbiában „rekedt” honfitársaikról. Ez nagyon fenyegetően tud hangzani. Európában a revansizmus legcsekélyebb jelére a műkedvelő geopolitikai elemzők indulnak az atlaszaikért és történelemkönyveikért. De a kivételességről szóló idegesítő retorika és a múltbeli szenvedések húrjainak pengetése ellenére a Fideszben senki nem javasolja, hogy Magyarország ténylegesen változtassa meg a határait, vagy hogy területi követeléseket támasszon szomszédaival szemben.

A veszekedés a szlovákiai nyelvhasználatról és az ottani etnikai magyarok jogairól kétségkívül idegesítő, bonyolult és hosszadalmas. De nem része a tágabb képnek – senki nem panaszkodik a romániai magyarok nehéz helyzetére. Mindkét félnek vannak érvei. És Orbán nem javít a helyzeten azzal, hogy „üldöztetésről” beszél, és – ha korlátozottan is - választójogot biztosít a szlovákiai etnikai magyaroknak.

Valójában az orbánizmusnak ez a legaggasztóbb vonatkozása. El lehet képzelni egy olyan Európát, ahol letűnik az EU és a NATO által előírt jószomszédság, és az összezördülések erőszakos összecsapásokba torkollnak. Ebben az esetben az orbánizmus, ha nem ellenőrzik, komoly problémává lehet. Jelenleg azonban ez a kilátás csak ennyi: lehetőség. Ám nagyon kevéssé valószínű. Magyarországnak csak azt kívánhatják a barátai, hogy minél előbb gyógyuljon fel az orbánizmusból. De az elterjedésétől senkinek sem kell tartania.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!