A demagógia folytatódik

„Módosította a Fidesz a kormánytagok és az államtitkárok jogállásáról szóló, pénteken benyújtott javaslatát, így a miniszterelnök a jövőben akár húsz százalékkal is csökkenthetné a miniszterek fizetését. A fizetéscsökkentésről szóló kitétel eddig hiányzott a javaslatból, amelyet az MSZP úgy értelmezett, hogy a Fidesz megemelné a miniszterek bérét… [Navracsics] azt mondta, a 15 százalékos csökkentésről szóló passzus kimaradása nem azt jelenti ugyan, hogy nőni fog a miniszterek bére, de azért kijavították a törvényjavaslatot, az új verzió szerint a kormányfő már akár 20 százalékkal is csökkentheti a miniszterek bérét” – írja az Origo az új parlament első munkanapjáról szóló beszámolójában. „Ha ez kell a tisztább közélethez, rajtunk nem fog múlni” – mondta Navracsics Tibor, lezárva parlamenti beszédének ezt a részét.

Hát nem. Nem ez kell a tisztább közélethez.

A miniszterek fizetésének csökkentése szimbolikus gesztus. Kettős értelemben. Mindkettő politikai jelentőségű.

Az egyik azt üzeni a polgároknak, hogy nemcsak ők viselik a közterheket és a megszorításokat, nemcsak az ő életszínvonalukat érinti negatívan a kormány valamely intézkedése, hanem maguk a döntéshozók is sorsközösségben vannak a saját polgártársaikkal: ők is érintettjei-károsultjai saját döntéseiknek. Ez tekinthető fontos politikai gesztusnak, noha nem több annál. Nem állítom persze, hogy egy miniszternek mindegy, egymillió-háromszázezret keres-e havonta vagy csak egymillió-egyet, de egy magyar állampolgár havi átlagos kétszázezer* forintos fizetéséhez viszonyítva a különbség nem lényeges. Ez tényleg csak gesztus, de a szolidaritás gesztusa.

A másik szimbolikus jelentést azonban sokkal fajsúlyosabbnak és kifejezetten károsnak tartom. Húsz éve nem sikerül áttörni a magyar társadalom érzületét hagyományosan meghatározó irigység és egyenlősdi falát. A másik ember zsebében turkálást. Azt a meggyőződést, hogy ha minden ember egyenlő, akkor ez azt is jelenti, hogy a munkamegosztásban elfoglalt helyétől, képességeitől, teljesítményétől függetlenül a közösen megtermelt anyagi javakból is egyenlően részesedés jár neki. És ha nem így történik, az igazságtalanságon érzett felháborodásában irigyel és gyűlöl mindenkit, akinek több van, akinek jobban megy, aki gazdag, és meggyőződése, hogy az ilyen mind csal, lop, hazudik, élősködik. Különösen ha az illető politikus vagy állami vezető. Ami persze nem független azoktól a mélységektől, ahová a politikusi szakma színvonala Magyarországon süllyedt, de szerintem nem ez az elsődleges ok. Hanem az, hogy a magyar eleve zabhegyezésnek tartja az ország szakmai-politikai irányítását, és fogalma sincs arról a munkamennyiségről és felelősségről, amellyel ez a munka jár (akkor is, ha a színvonala olykor kívánnivalót hagy maga után). A miniszterek fizetését tehát ne csökkentsék népámító szándékkal. Annyit fizessenek nekik, hogy a mai Magyarország ár–bér-viszonyai mellett a munkájukat anyagi gondok nélkül végezhessék.


flickr/astio


Csakhogy sem a politikusok, sem a vállalkozók nem tettek semmit az elmúlt húsz évben azért, hogy a magyar honpolgárok a benyomásaikon és a manipulációkon túl legalább elemi ismeretekre szert tegyenek ezekről a munkákról és felelősségekről, hogy a jövedelmeket hajlandók legyenek a befektetett munkához, a munkával járó felelősséghez, a teljesítmény színvonalához és nem utolsósorban a képességekhez kötni. Sem a politikusok, sem a magánszféra képviselői sohasem mertek kiállni azzal, hogy a magasabb jövedelem jár nekik, és miért jár. Arányokról, mértékekről, sok mindenről lehet vitatkozni, de arról nem, hogy a munkájukat meg kell fizetni. (A magyar sajtóról már nem is beszélve, amelynek működtetői – tisztelet a kevés kivételnek – minden alkalmat megragadnak, hogy harcos és pusztító demagógiával szítsák az össznépi előítéleteket és indulatokat.) És mivel nincs közmegegyezés ebben a kérdésben, azokat sem lehet a helyükön kezelni, akik valóban ügyeskedéssel, korrupcióval, kapcsolatokkal, mások kihasználásával szerzik a pénzüket.

(2005-ben, amikor még a Klubrádió Hétzáró című műsorát csináltam, készítettem egy interjút Budai Györggyel, akit a közvélemény akkoriban csak SZDSZ-közeli vállalkozóként és a Tocsik-per egyik vádlottjaként ismert, és fogalma sem volt arról, honnan is lett volna, hogy az egyik legokosabb üzletember, és nem mellesleg egy rendkívül színes személyiség van az újságok egyoldalú tudósításai mögött. Budai György azóta meghalt. Az az interjú, amelyet készítettem vele, semmit sem veszített az aktualitásából. Sem a dilemmáit, sem a megfontolásait, sem az önmaga számára felállított normáit, sem a közszereplők megítélésére vonatkozó mércéit tekintve. Olvassák el!)

Második szimbolikus jelentésében tehát mélyen elítélem, kártékony demagógiának tartom a miniszterek fizetéscsökkentésének követelését és beígérését. Én ezzel szemben azt követelem, hogy igenis fizessék meg azokat a minisztereket, akik felelősek a hozzájuk tartozó területek szakszerű és színvonalas működéséért. Fel kéne már fogni, hogy egy normális országban ők nem díszpintyek, nem úrhatnám, slusszkulcsért és sofőrökért ácsingózó ingyenélők (ha közülük némelyik mégis az, ő nem az általános szabály, csak a gyatra kivétel, és ekként is kell bánni vele), hanem óriási felelősséggel felruházott, optimális esetben sok irányú hozzáértéssel, különleges – például erős átlátó, szervező, döntési és konszenzusteremtő – képességekkel és hatalmas munkabírással rendelkező emberek, és hogy munkájuk színvonalától valamennyiünk élete függ egy kicsit.

A „tisztább közélethez” tehát nem a miniszterek fizetéscsökkentése kell, hanem a jövedelmi viszonyok nyílttá tétele, az „igazságosság” fogalmának és azoknak a normáknak a tisztázása, amelyek a jövedelmi különbségeket ma Magyarországon megszabják. És nem utolsósorban fel kellene hagyni azzal a Fidesz-vezér és a Fidesz-hívek által évek óta űzött gyakorlattal – mit felhagyni vele, elkezdeni sem lett volna szabad –, hogy okkal-ok nélkül a pénze miatt keverik gyanúba és a pénzével járatják le nemcsak a politikai ellenfelüket, hanem mindenkit, aki az útjukban áll.

Úgy tűnik azonban, hogy e tekintetben a 2010-es „rendszerváltás” sem hoz újat, mert a viszonyok tisztázása és a jövedelmi egyenlőtlenségekről szóló nyílt beszéd sem a korszerűtlen baloldaliságba, sem az újabban forradalmi jobboldaliságba nem fér bele.

Ehhez képest az csak egy apró közjáték az új országgyűlés első ülésnapjáról, hogy Lamperth Mónika Navracsics Tibor „beismerése” után („hibáztam”) felszólította Szijjártó Pétert, kérjen bocsánatot azért a hazugságért, amelyet vasárnap eresztett meg Lendvai Ildikónak címezve. Hát istenem, Szijjártó Péternek még nem sikerült váltania. Még nem jött rá, hogy kormányzati pozícióban legalább részben le kell cserélni a harci eszköztárat. Kormányzati pozícióból a szokásos alpári vagdalkozás már nem mindig kifizetődő. Pláne nem kemény demagógiaversenyben.


* 2009-ben a teljes munkaidőben alkalmazásban állók átlagos bruttó keresete 197 900 forint volt, ezen belül a vállalkozásoknál dolgozóké 198 100 forint, a költségvetési szervezeteknél alkalmazásban állóké 200 400 forint.