Lukács helyett Puskás – a budapesti Lukács-kutatóközpont de facto megszüntetése
- Részletek
- Vendégek
- 2012. február 20. hétfő, 04:28
- Radnóti Sándor
A Die Welt című német konzervatív napilap Kultúra rovatában Fußball statt Philosophie címmel 2012. február 17-én megjelent írás magyar szövege.
Lukács György Budapesten egy szép Duna-parti lakásban élt. Halála után ez a lakás archívum és könyvtár lett, kutatóközpont, amely részben fogadta és kiszolgálta Lukács munkásságának, kapcsolatainak kutatóit a világ minden részéről (emlékszem, egyszer Ernst Bloch fiát, Jan Blochot vittem el oda), másrészt önálló kutatásokkal, szövegrekonstrukciókkal, kiadásokkal foglalkozott. Hatalmas szellemi kincsek kerültek napvilágra Lukács filozófiailag legtermékenyebb korai korszakából. Egy lelkiismeretes heidelbergi banktisztviselőnek Lukács halálhírét olvasva föltűnt, hogy ezen a néven bőrönd van letétben 1917 óta. Ez lett a híres heidelbergi lelet, amelyből több mint fél évszázad múltán sok más mellett előkerült a korai esztétika és művészetfilozófia kézirata, s kiderült, hogy A regény elmélete egy Dosztojevszkij-könyv bevezetőjének készült.
A Georg Lukács Archiv und Bibliothekot negyven év múltán idén de facto felszámolták. Négy kiváló kutatóját könyvtárosi szolgálatra alkalmazták a központi akadémiai könyvtárban, a lakásban egy segédszemélyzetet hagytak. Csak idő kérdése, hogy a szép lakást dobra verjék, de ha valaki rosszindulatúnak tartaná ezt a jóslatot, annyi bizonyos, hogy a legnagyobb magyar filozófus kutatásának állami kereteit megszüntették.
Kultúrpolitika Magyarországon
Magyarországról ma sok szó esik a világsajtóban, mert autokratikus kormánya kétharmados parlamenti felhatalmazása birtokában megszüntette a hatalommegosztást, a joguralmat, a bírói függetlenséget, a sajtószabadságot, a vallásszabadságot. Új, nem-konszenzuális alaptörvényt vezetett be, eljelentéktelenítette az alkotmánybíróságot és az ombudsmani rendszert. A kulcspozíciókba (a pénzügyi felügyelet elnöke, az Állami Számvevőszék elnöke, az Országos Bírói Hivatal elnöke, a főügyész, a médiatanács elnöke stb.) és a legfontosabb szimbolikus pozícióba, az államelnöki székbe angazsált pártkatonáit ültette be. Nagy választási győzelmét kihasználva eljelentéktelenítette magát a parlamentarizmust is: alapvető törvényeket – köztük visszamenő hatályúakat is – rendszeresen úgynevezett egyéni képviselői indítványok alapján hozat meg, amellyel megkerüli a törvényhozás garanciáit, az ellenzékkel pedig semmilyen kérdésben nem keresi a dialógust. Minden hatalmat a miniszterelnök, dr. Orbán Viktor kezébe összpontosított.
Az egyre növekvő mértékben autokratikus vonásokat fölvevő illiberális demokráciának a kulturális következményei azonban kevésbé ismeretesek. A Lukács Archívum felszámolása nyilván a damnatio memoriae egyik formája: takarítsunk ki a kulturális emlékezetből minden baloldali tradíciót. Aleida Assmann tollára volna méltó annak a parlamenti törvénynek az elemzése, amely az ország főterének, a budapesti Parlament előtti Kossuth-térnek az 1944-es állapotát rendelte visszaállítani. A rendezés áldozatául esik majd a XX. század egyik legnagyobb – történetesen baloldali – magyar költőjének, József Attilának, valamint a radikális demokrata gróf Károlyi Mihálynak, az első Magyar Köztársaság elnökének a szobra.
De nemcsak az emlékezet és a felejtés fölött akarnak rendelkezni. Hecckapmányt indítottak élő liberális és baloldali filozófusok ellen is. Ennek magam is célkeresztjében álltam, együtt olyan Németországban jól ismert magyar gondolkodókkal, mint Heller Ágnes és Vajda Mihály. Ez ellen számos kolléga, köztük Jürgen Habermas, Julian Nida-Rümelin, Ruth Sonderegger, László Tengelyi, Albrecht Wellmer és kilenc német filozófiai társaság tiltakozott.
A miniszterelnök még megválasztása előtt kijelentette, hogy a szociálliberális kulturális elit, a jelentős írók (itt olyanokat kell érteni, mint Nádas Péter, Esterházy Péter, Konrád György vagy Kertész Imre) elitként „megbuktak”.
Kulturkampf helyett kulturális közömbösség
Föltehetnénk, hogy az efféle diagnózisból, s a kormányváltás utáni tettekből a Vilfredo Pareto által leírt elitcserének kellene következnie. S ez – ami az állami és gazdasági szférát illeti – kíméletlenül be is következett. A meglepetés az, hogy a magas kultúra területén nem kínáltak semmilyen alternatívát.
Igaz, az egyik budapesti színházat a főváros átadta egy közismert nemzeti radikális (értsd: náci) színésznek, aki már be is jelentette, hogy bemutatja az ismert megszállott – időközben meghalt – öreg antiszemita író, Csurka István új darabját, amely az 1920-as trianoni békeszerződésről szól, Magyarországnak arról a nagy történelmi sérelméről, amelynek következményeképpen területe egyharmadára zsugorodott. A darab beállítása szerint minden szálat az amerikai zsidó bankárok tartanak a kezükben, ők manipulálják Wilsont, Clemenceau-t, s szövetségben a zsidó kommunistákkal (Trockij-Bronsteinnel) részben előre látják (tervezik), részben kalkulált veszteségként könyvelik el, hogy lépéseik következménye a bolsevik és a náci diktatúra, az újabb világháború, sőt, a zsidóüldözés lesz, amelyet – mint mondják – a zsidóság „népi törzsének” a végső győzelem, a világhatalom elnyerése kedvéért el kell viselnie.
Bármilyen felháborodást keltett is ez a fejlemény Magyarországon (s másutt is: Christoph von Dohnányi például ezért mondta le budapesti koncertjét), nem lehet valami új kultúrpolitika irányát kiolvasni belőle, hanem inkább a tökéletes érdektelenséget az iránt, hogy mi történik a kultúrában. Ha valamilyen pragmatikus politikai szempontból szükségünk van a radikális szélsőjobb támogatására, akkor adunk nekik egy színházat. (Csurka ugyanis nem az ellenzéki – első sorban cigánygyűlöletéről ismert – szélsőjobbot, hanem a kormánypártot, a Fideszt támogatta, amely régóta verseng azért, hogy a fasiszta szavazatokat is megnyerje.)
A kormányváltás óta eltelt majd’ két év azzal a meglepő tanulsággal járt, hogy az új hatalom semmilyen formában nem keresi legitimációját a magas kultúrában, közömbös vele szemben, s ennek megfelelően az állami mecenatúra rendszerét radikálisan megnyirbálja.
A Lukács Archívum – magyarnarancs.hu/Sióréti Gábor
Visszatekintés: autokratikus kultúrpolitikák
Ez azért meglepő, mert Magyarország XX. századi autokratikus rendszerei számára mindig is fontos volt az az igazolás, amit a magas kultúrától kaphattak.
Horthy kormányzó korszakában (1919–1944) ugyan a jelentős magyar irodalom és művészet ellenzéki volt, de a rendszer komoly erőfeszítéseket tett a konzervatív kultúra kultuszának kiépítésére, s alkalomadtán független szellemeket is magas elismerésekkel környékezett meg, mint Bartókot, Kodályt vagy éppen Dohnányi maestro nagyapját, Dohnányi Ernőt.
A kommunista Rákosi-diktatúra (1949–1956) a kultúrában is a félelem légkörét honosította meg, de ezzel párhuzamosan fillérekért jutatta el a tömegeknek a világirodalom legnagyobb alkotásait – gyakran azoknak az íróknak és költőknek a fordításában, akiket elhallgattatott. Azoknak a művészeknek, akik őszintén vagy színleg csatlakoztak a hatalomhoz, számos kiváltság járt, s a legnagyobbaknak, Kodálynak és a költő Illyés Gyulának a tekintélyét sohasem kérdőjelezték meg.
A vérben született Kádár-korszak (1957–1989) írókat is bebörtönzött 56 után, de az érett Kádár-korszak lényegében már csak annyit kért a kultúra aktoraitól, hogy ne legyenek nyílt politikai ellenfeleik. Azokat, akik ellenszegültek, emigrációba kényszerítették – mint Heller Ágnest –, vagy publikálási tilalommal, hivatástól való eltiltással sújtották – mint Konrád Györgyöt, Vajda Mihályt vagy engem is. Akik azonban betartották az egyre lazuló játékszabályokat, azokat megbecsülték, nem kényszerítették semmilyen gesztusra, s el kell ismerni, hogy a korszak nagy kulturális pártpolitikus manipulátorának, Aczél Györgynek minőségérzéke is volt. Így alapíthatták meg az 56-os forradalom kultuszminiszterének, Lukács Györgynek az archívumát is.
Az első Orbán-kormány (1998–2002) már a kezdetben liberális, élesen antinacionalista és antiklerikális párt és pártelnök nacionalista és klerikális fordulata után került hatalomra. S ahogy várható volt, folytatta a hagyományt, nagy kulturális projektekbe fogott, Nemzeti Színházat épített, nagy nemzeti, történelmi filmeket szponzorált, újraalapította a Horthy-korszak legnagyobb kulturális kitűntetését, a Corvin-láncot.
Az antikulturális fordulat
Úgy tűnik azonban, hogy bukásukból és az utána következő nyolcéves kényszervárakozásból azt a tanulságot vonták le, hogy a magas kultúrába nem érdemes befektetni, mert nem jár politikai haszonnal. Ezért aztán 2010-es nagy győzelmük után semmilyen Kulturkampfot nem kezdeményeztek, értelmiségi politikai támogatóikat nem hozták helyzetbe. A nagytekintélyű, kiváló alkotmányjogász, jobboldali, konzervatív államelnököt, Sólyom Lászlót nem választották újra, s ezzel látványosan semmibe vették saját értelmiségük óhaját. Szimbolikus üzenet volt ez, hogy a kultúrának nincs autoritása többé, s nem élhet kritikai szabadságával. A gazdasági ámokfutás tucatjával idegenítette el a legjelentősebb konzervatív közgazdászokat, akik élesen bírálták az előző, szociáldemokrata-liberális adminisztrációt is. Nagy kulturális tervekről nem hallani – vagy csak felelőtlen álmodozások formájában, amelyet senki nem vesz komolyan. Az új felsőoktatási törvény radikálisan csökkenti azokat a helyeket a felsőoktatásban, ahonnan a tudomány, a művészet, a filozófia és általában a kritikai értelmiség utánpótlása várható. Ahogy egy budapesti vitában megjegyezték, janicsár-értelmiséget akarnak képezni.
Az új magyar autokratikus politika tehát radikálisan szakított az autoriter magyar hagyománnyal, amely a maga szolgálatába akarta csalogatni vagy kényszeríteni a magas kultúrát, és számított annak tekintélyére. Mit kínál helyette? Az autokráciák másik kedvencét, a tömegeket vonzó versenysportot, a futballt. Ahogy Magyarország főterén 1944-ig akarják visszatekerni az óra mutatóját, úgy itt 1954-ig, a berni vereség elé. Stadionok építését tervezik, a miniszterelnök szülőfalujában Puskás Ferenc Futballakadémiát alapított, s tavaly novemberben személyesen jelentette be, hogy Spanyolországból hazahozták Puskás hagyatékát, relikviáit. A Lukács Archívum megy – a Puskás Archívum jön.
1952-ben egyébként Lukács György, Puskás Ferenc és egy ósztalinista történésznő együtt vettek részt a Népek Békekongresszusán Bécsben. A zseniális, de teljesen műveletlen Puskás valószínűleg semmit sem tudott Lukácsról, de úgy látszik, tetszett neki a jó humorú, élénk ember. Legalábbis Lukács később is büszkén mesélte, hogy amikor a történésznő belelesett Lukács jegyzeteibe, akkor a csatár oldalba bökte őt és azt mondta: – Vigyázz, faszi, a spiné skubizik!
___________________
Radnóti Sándor irodalomkritikus, művészetfilozófus, esztéta
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!