Hodosán Róza
- Részletek
- G-7
- 2011. máj. 09. hétfő, 04:23
Temetéseink
Május 5-én, csütörtökön volt a tragikus balesetben elhunyt Bába Krisztina (a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatási főigazgatója, színháztörténész, műfordító) temetése. Majdnem 30 éve ismertem őt és testvéreit. Híresek voltak a mi köreinkben (magyarázatképpen: a valamikori szamizdatos Demokratikus Ellenzékről beszélek). Elsősorban lengyel kapcsolataikról, fordítási képességeikről, s persze segítőkészségükről, kedvességükről, szépségükről. Nem voltunk barátok, de tudtuk, ha úgy hozza az élet, az idő, mindig számíthatunk egymásra. Mint a nyolcvanas években, ha futárt kellett küldeni Varsóba, ha valamilyen írást, nyomdai anyagot kellett elhozni, ha fordítani kellett, ha a lengyel ellenzékkel, a Szolidaritással kellett valamit egyeztetni, ott voltak ők: a Bába lányok. S most a temetőben együtt velük. S már az unokák is, akiknek a vonásaiban megjelennek ők, a szép, fiatal lányok. Krisztina elment, nem felfogható.
Újra a temető. Az utóbbi évek találkozó helye. Megint a legjobbak közül kellett valakit végső útjára kísérnünk.
Dolgozom a veszteségeimen. Nem is tudom, honnan kezdjem, ki volt az első. Nem a személyes, barátságokat, családomat érintő veszteségekről gondolkozom elsősorban, hanem közösségi veszteségeimről, amelyek túlnőttek a magánszférám kapuján, s összefonódtak egy szélesebb, nagyobb és meghatározóbb közösséggel. A Demokratikus Ellenzék tagjaként, akikből sokan később a volt SZDSZ-hez is tartoztak.
Hiányoznak, mert egyre jobban hiányzik körülöttem az, amit ők jelenítettek meg az életemben. Hiányoznak, mert újra az az ismerős világ vesz körül a hazugságaival, cinikusságával, arroganciájával, intoleranciájával, zsarnokságával, félelmeivel, beidegződéseivel, amelyről azt hittem, hogy végleg magunk mögött hagytuk. S most itt van újra, minden ismerős, minden tekintet, minden visszahúzódás, minden félelem, minden szabadkozás, minden alkalmazkodás. És annál inkább hiányoznak azok, akik sohasem mérlegeltek, nem foglalkoztak azzal, mit kockáztatnak, nem volt fontos számukra a karrier, az anyagi jólét, csak tették a dolgukat. Magától értetődően. Nem tehettek másként. De a temetések csak jönnek, s ők elmennek, fiatalon, nem törvényszerűen.
1991.
Elsőnek Krassó. A bohém, a nyughatatlan a forradalmár. Rossz volt a szíve. Pedig úgy tett, mintha az neki semmi lenne. A börtön, a megbélyegzett élet, a leszázalékolás, a halláskárosodás, a házkutatások, a szívinfarktusok, a REF, a megégett testvér, az emigráció elviselhetetlen nyugalma, a hírek hiánya. Ez mind nem számított. Jött, égett, szervezett, udvarolt, élt, nem nyugodott bele. A rendszerváltás gondjaiba, hibáiba, nem nyugodhatott. S aztán az utolsó elvitte. Azt már nem bírta a szíve. 59 éves voltál.
1993.
Azután nem sokkal később Máté. Ő volt a Demokratikus Ellenzék legfiatalabb tagja. Három évesen már a Komjády utca ablakában ülve, ujjával puskát formálva lődözte a luxusautós követőket. Biztos nagyon félt, így védekezett. Nyolcévesen, amikor nővérével vitte az új konspirált címet gépkocsit szerző barátunknak, hogy egy figyelt címről kimentsenek szamizdatokat, gyakorolta, hogyan enné meg a papírt, ha elkapnák a rendőrök. Minden március 15-én ott menetelt velünk, ha néha elfáradt, valaki felvette, s a nyakába ültette. Imádta ezt a sétát. Ő ment el leghamarabb, mint az élet legigazságtalanabb, legrosszabb tragédiája. Egy rossz autó, egy tragacs, egy pillanat. Tizenöt éves voltál.
1994.
Őt követte Andráska ugyanabból a családból. Ő, Nagy András, később a Beszélő Nagy W. András nevű szerkesztője, aki soha, semmikor, egyetlen percre, egyetlen tettel, egyetlen gondolattal nem ártott senkinek, aki a létet is úgy viselte, mintha mindig bocsánatot kellene kérnie azért, hogy jelen van. Minden mozdulata a szolgálatkészség, a figyelem, a másikkal való törődés. Maga előtt összefont karja a védekezés, a bezárulás. Én nem vagyok fontos, csak te, ti, akik itt vagytok, eljöttetek, valamit kérni, valamit megbeszélni, vagy csak itt lenni, csevegni, vagy csak hallgatni téged, a meséidet, az anekdotáidat. Igen, azokat, mert akkor megváltoztál. Megcsillant a szemed, pajkos, gunyoros fény jelent meg benne. Homlokodba lógó hajad egészen elől oldalra simítottad. Kitöltötted a teákat, rágyújtottál egy újabb bagóra, hátad nekivetetted a gyönyörű cserépkályhának, s elkezdted a mesét. Az úgy volt kérlek... S hallgattuk, hasunkat fogtuk a nevetéstől, nem volt olyan rossz, nehéz, problémás esemény, amit ne tudtál volna úgy mesélni, eljátszani, hogy ne találjunk benne valami vigasztalót, valami emberit, valami esendőt. S mi nevettünk, hallgattunk. A kórház intenzív osztályán is jót nevettünk, s készültünk megírni a történeteinket. Elmaradt. Egy évvel Máté után. Ötvenegy éves voltál. Az a ronda, kátrányos bagó.
1997.
Három évvel később Ő, Ottília. Akiről nem tudok írni, mert bűnösnek érzem magam. Mert a rendszerváltás után már csak rövid időre maradtunk család. Már nem voltam ott szinte minden nap nálad. Már nem vigyáztam Mátéra. Már nem jöttél Perőcsénybe meszelni a plafont, amit ugyan nem értél el, de mégsem adtad fel. Minden húzásra felugrottál, káromkodtál egy szokásosat, de megvolt. Nagyon büszke voltam azokra a csíkokra. Már nem nevettünk Andráskával együtt a főztödön, már nem hallgathattam vidám és kaján megjegyzéseidet valami rosszul sikerült akció után. Már nem láthattam az összeszedett állataidat, már nem volt együtt az egész család, már nem volt ott Tamáska, aki Párizsba menekült nyomásodra a katonaság és az itthoni szűk jövő elől. Utoljára a kórházban öleltél meg, mikor Máté halálhíre megérkezett hozzád. Nem szerettél látni. Mátét juttattam eszedbe mindig, s ezt nem bírtad elviselni. Egyedül voltál akkor is. Ötvenhárom éves voltál. Nem tudok magamnak megbocsátani.
1997.
Éva, Fekete Éva. A derű, a nyugalom, a kiszámíthatóság, a bölcsesség, a stabilitás. Mindez egy feje tetejére állt családban, ahol a nappalok és éjszakák folyton keverednek, ahol a családfő, mint a negyedik gyermek, örök gondoskodást igényel, többet, mint a három kiskorú együttvéve. Ahol az albérlők, a társasági élet, az örök nyüzsgés szinte beazonosíthatatlanná tette a lakásban tartózkodó családtagokat, barátokat, vendégeket, átjárókat. S te csak végezted a dolgod. A munkahelyeden, otthon, a szamizdatban, a gyerekekkel. Csak úgy mellékesen. És mosolyogtál, elégedett voltál. Pedig férjed kiszámíthatatlan utakon járt, néha eltűnt, néha hazavitte a rendőröket, a követőket, felforgatták lakásotokat, szerkesztőségi ülések, szamizdat fogadóórák, terjesztői hálózat, tanácskozások, s te békésen élvezted ezt az egészet, ahol lehetett beszálltál, szerkesztettél, fogadtál, s a gyerekek már majdnem felnőttek. S akkor jött a borzalom, a megmagyarázhatatlan, a legyőzhetetlen. S te nem érhetted meg, hogy unokáid legyenek, pedig rettenetesen vágytál rá. Ezt sajnáltad a legjobban, mikor elmenni készültél. „Boldog volt, amíg élt”, ezt kell írni rólad, kérted. Ötvenhárom éves voltál.
1997.
Az év harmadik halottja. Zsolt, Csalog Zsolt. New Yorkban ismertelek meg igazán. A Fifth Avenue-n, csodálatos lakásotokban, sok-sok barát között. A változásokat kint figyelők hadával, akik egyszerre jutottak útlevélhez, s a rövidnek hitt szabadsághoz. M. Lajos szavai és a Fifth Avenue. Nem jött össze a fejemben, de úgy láttam, a tiedben sem. Kívül saját nyelvi közegeden, nem találtad magad. A Central Parkban, mikor megtámadott egy rabló, nem értvén a nyelvét, a késsel hadonászó ideges viselkedéséből felfogtad, hogy pénzt vagy életet kér. Csak egy fürt szőlőd volt, azt eszegetted, odanyújtottad neki. Erre elmenekült. Ha mindez itt történik, jól elbeszélgettetek volna. Vele s a többi elesettel, romáiddal, elgyötörtjeiddel, szerencsétlenjeiddel. Figyeltél volna még rájuk, meghallgattad volna még őket, ha tehetted volna. S megírtad volna nekünk, hogy ha még csak néhány percre, órára, de ne nyugodjunk, lássuk, amit te látsz, érezzük, amit te érzel. Küzdöttél, de téged is legyőzött, nem bírtál vele. Hatvankét éves voltál.
2000.
Három év múlva Petri. Mikor megismertem, már akkor is beteg volt. Kicsi, vékony alkata, ha lehet, még összébb ment az évek alatt. Mindig úgy tett, mintha nem is lenne ott. Ott és sehol sem. Legtöbbször hallgatott. Előtte sör, összegörnyedve kissé, egyik karja az ölében keresztben maga előtt, másikban örökké égő cigaretta. Nem beszélt, helyette a versei szóltak. Ha néha szólt, akkor megdöbbentett racionalitása, logikus gondolkodása, a dolgokról alkotott józan ítélete, okossága, tájékozottsága, élőben is megjelenő gunyorossága. Megszólalásai megdöbbentettek, hiszen láthatatlan jelenlévősége bebizonyította, hogy mindegyikünknél többet lát, ért, érzékel. Jó volt abban a közegben lenni, ahol ő is jelen volt. Jó volt tudni, hogy van egy szem, egy szív, egy gondolat, ami észrevesz, figyel, s megért. Egyetlen hang nélkül. Majd a verseiben. Azután elment, nem figyel többé. Ötvenhét éves voltál.
2000.
Még abban az évben Miki, Szabó Miki. Az intézmény, a szabad egyetemek intézménye. Az egyszemélyes történelmi lexikon, tudás, gondolkodás. Mindannyiunk tanára, a kelet-európai lét és történelem kérlelhetetlen logikájának megtanítója. Nem sok illúziót hagyott esetleges fiatalkori forradalmi hevületünk eluralkodására. Hamar megtanította a kelet-európai leckét, történelmi perspektívát. És tolongtunk nála, konspirált lakásokon, hallgattuk a borzalmakat, a leszámolásokat, a tényeket, s az ezekből levont következtetéseket. Nem hagyott teret a szocializmus iránti illúzióknak, a ködös szocialista rendszer jobbá tételébe vetett bizalomnak. Azt mutatta, ami volt, ami van, s ami következik mindebből. Fejét kicsit félrefordítva, szinte teljesen érthetetlenül, a bajuszába motyogva adott elő éjszakákba nyúlóan a szovjet, a magyar kommunista pártok történetéről, 56-ról, 68-ról, a rendszerről, mindarról, amiben éltünk. Mindent megtanultunk tőle. Egész nap ott ült a parlamenti könyvtárban, ahol barátok, diákok járultunk elé nap, mint nap, hallgatni őt. Aztán képviselő lett, s már nem hallgatták őt. Azt hitették el, hogy nála jobban tudnak mindent, s a tények nem tények többé. S kifordult a történelem értelmezési keretéből, már semmit sem annak mondtak, ami volt, ahogyan tanítottad. De nekem mondhatják, mert te megtanítottad. Kár, hogy ezek az újak nem iratkoztak be hozzád leckére. Elmentél ősz, hosszú hajaddal, elvitted magaddal a történelmet, itt maradt valami katyvasz, aminek már semmi köze az értékekhez, az elvekhez. Milyen jól eligazodnál most is ebben a felfordított, összekavart világban. Hatvanöt éves voltál.
2002.
És Zoli, Zsille Zoltán. Keveset találkoztam veled. Barátnőmmel együtt az egyik szabadegyetem után elmentünk kocsmázni. A Ma Cheribe. S te meséltél. Az intézetről, ahol dolgoztál, a munkádról, a rendszerről, amit gyűlöltél. Zárórával rúgtak ki bennünket a presszóból. Már igen kapatos voltál. Éjjel kettő lehetett, már nem járt semmi. A Bartók Béla úton a villamosmegállóban hagytunk, s aggódtunk. Nagyon örültél nekünk. Hogy jönnek az egyetemisták, hogy érdeklődnek, hogy nem volt hiába. De nem bírtad sokáig, elmentél. A nálunk tartott házkutatásnál ott volt az egyik kéziratod, sokszorosítani akartuk. A rendőr nem merte kiejteni a műved címét. „A kurva anyját a pártnak”. Nem ment a hírügynökség Bécsben, átmentél Münchenbe, ott sem találtad a helyed. Hazajöttél, de nem volt tereped, nem találtál újra vissza a szociológiához, nem írtad tovább az alapműveket. S nem találkoztam veled itthon. Csak a temetéseden kísértelek. „A kurva anyját” úgy mindennek. Hatvanéves voltál.
2004.
Kati, Gyarmathy Kati. Szép szőke, zöld macskaszemmel. Mosolygó arc, szelíd mozdulatok. Utánozhatatlan lezserség és elegancia. Szigorú tartás, kérlelhetetlen ítélet. Mosolygó macskaszemmel. Lakótelepi lakásodba belépve eltűnt Kelenföld szürkesége, unalma, reménytelensége. Minden egyedi, különleges, bohém, merész, s mégis otthonos, meleg. Jó volt nálad lenni. Nemcsak akkor, ha a szamizdat már kinyomtatott oldalait raktuk össze, azaz „cápáztunk”, vagy szerkesztettünk, montíroztunk, vagy ha az állami nyomdákkal szervezett fekete árut vettük át, hanem bármikor. Hogy beszélgessünk, hogy főzz valami jót, hogy Tüniről halljunk, hogy ott legyünk. Mindig erős voltál, bármi történt körülötted. Üdítő volt lényed egyedisége, utánozhatatlansága. Mintha nem itt éltél volna, mintha mindig hoztad volna a szabad levegőt magaddal. Aztán téged is legyőzött, neked nem jutott elég tiszta levegő. Te csak másoknak adtad, mint mindened. Hatvanegy éves voltál.
2005.
Misi, Hamburger Misi. Utoljára akkor beszéltem veled, mikor megpróbáltad elintézni, hogy az állásukból kirúgottak, a hivatalosan nem alkalmazhatók is rehabilitálva legyenek nyugdíj-ügyben, mert azért mégsem mindegy. Örültél, hogy van egy papírom a III/III-asoktól, amiben épp arról írnak, hogyan akadályozzák meg egy könyvtárban való elhelyezkedésemet. Látod, nem sikerült a nyugdíjakat elintézni. Nem volt fontos ez a rehabilitáció. Most azt mondják, hogy több nyugdíjat akarunk, azért pereskedünk. Pedig csak az elhallgatott, mára meg elhazudott évekért. Ritkán találkoztunk azóta, hogy elmentél külföldre. Pedig te mindenkit meghallgattál, mindenki sírhatott neked. Lehetett magas értelmiségi körből, lehetett úri gyerek, a szamizdat nyomdásza, bárki. Mindenkivel szót értettél. Emlékszem, milyen sokára épültél fel az infarktusod után. S azután már mindig nehéz volt az életed. Mindig megélhetési gondok is nehezítették amúgy sem könnyű utadat. Benzinkutas, nevelőtanár, segédmunkás, majd külföldön újságíró, hazatérve tudósító, majd kurátor. A sok igazságtalanság, méltatlanság és infarktus után az utolsó az Adriai-tengerben ért. Hatvannégy éves voltál.
2005.
Eörsi Pista, te is elmentél. Nem is lehetett hinni a lassan fogyó erődnek, vékonyodó alakodnak, sápadt arcodnak. Valami rossz optikai tükröt képzeltem oda, hiszen a szemed, a szemed nem változott. Mosolygó, pajkos, ragyog minden pillanatban. Semmi törés, semmi fátyol. Hogy csak fiad, Janó halála törjön meg. Pedig te voltál előttem az örök gyerek, a vidám, erejét soha el nem hagyó, a kétkedő, a kötekedő, a semmiben meg nem nyugvó, örökké saját igazságot kereső, ám nem lelő. Hetvennégy éves voltál.
Hiányoztok ti is, Bence Gyuri, Vásárhelyi Miki, Tardos Marci, Litván Gyuri, Liskó Ici, s a többiek …Hiányoztok. Alig maradtunk. Pedig majdnem minden a régi. Újra kiközösítve, elhazudva, lehazaárulózva. De nincs, aki nevettessen. És történetek sincsenek, mert már senki sem hallgatja őket.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
