Aczél Endre
- Részletek
- G-7
- 2012. július 29. vasárnap, 02:57
Az én olimpiám – 7.
2012.08.04.
Legnagyobb bánatomra kedvencem, Novak Djokovics nem lesz olimpiai bajnok. A teniszverseny férfi egyesének pénteki elődöntőjében 7-5, 7-5-re kikapott a britek (skót) favoritjától, Andy Murraytól, dacára annak, hogy a második játszmában három alkalommal is elvehette volna ellenfele adogatását. Rá nem jellemző módon ez nem sikerült neki, ami ugyancsak rá nem jellemző módon annyira kedvét szegte, hogy a végén, a saját adogató játékánál szinte föladta a meccset. Ellenfele érdemeként legyen mondva, hogy noha Djokovics csinálta a szebb pontokat, ő vészhelyzetekben úgy tudott koncentrálni, hogy amikor szükség volt rá, akár három foghatatlan adogatást is ütött egymás után. (A világ néhai legnagyobbjának, Pete Samprasnak volt hasonló fegyvere. Akkor ütött „ászt”, amikor kellett.)
Így aztán teniszben Federer-Murray döntő lesz, pontosan úgy és ugyanott, mint pár héttel ezelőtt: a wimbledoni centerpályán.
Federernek az argentin del Potro ellen talán egy fokkal nehezebb dolga volt, mint Murraynak Djokovics ellen (döntő szett: 19-17), de ez semmit se változtat azon, hogy a tenisz maga az állandóság a változásban. Mindig ugyanazok a nevek, szinte lehetetlenség beférkőzni a Federer-Nadal-Djokovics-Murray négyesbe. Vagy ha igen, mint del Potrónak most, az csak azért történhetett, mert Nadal sérülés miatt el se indult. A teniszben nincsenek meglepetések (Nota bene a nőknél sem: náluk a döntőt az idén váratlanul „visszatért”, versenyeit sorban nyerő Serena Williams és az orosz Sarapova vívja.) Megmondom miért. Mert ezek a játékosok úgy ismerik egymást, mint a tenyerüket. Miközben az atléták, ökölvívók, vívók, úszók stb. egy-egy „köztes” versenyt leszámítva csak világ- és Európa-bajnokságokon találkoznak egymással, a teniszezők gyakorlatilag hetente vagy kéthetente. Iszonyú tömegű verseny van, mindig ugyanazokkal a részvevőkkel és csak nagyon ritkán meglepetés-győztesekkel. Az ő esetükben nem lehet azt mondani, hogy „eddig ötször vívtak meg egymással s ebből háromszor X vagy Y győzött”, mert százszor vívtak meg. Igazán jellemzőnek mondanám, hogy az olimpiai verseny voltaképp Wimbledon repríze, legfeljebb akkor nem lesz 100 százalékos, ha történetesen Murray megveri Federert, azaz a pár héttel ezelőttihez képest fordított eredmény születik. Nem kevésbé jellemző, hogy a londoni olimpia rendezőinek nem kellett külön teniszpályát építeniük: a versenyzők voltaképp „hazamentek” Wimbledonba, ami egyetlen más sportág művelőiről se mondható el. (Ja, hogy miért fű, miért nem salak? A borítás ma már közömbös. Gyakorlatilag nincsenek salak-, fű- vagy ún. keményborítás-specialisták.) Annyiban azonban – jegyezzük meg – minden hagyomány felborult, hogy az olimpiai teniszversenyen a részvevőknek egyáltalán nem volt kötelező az amúgy itt nagyon is kötelező fehér ruházat. Ennélfogva Federer svájci hazájának fehér-pirosában, del Potro Argentína kék-fehérjében, Djokovics pedig Szerbia piros-fehér-kékjében pompázhatott.
Pars Krisztián (MTI-fotó: Kollányi Péter)
Őszintén szólva a teniszverseny „elvitte a napomat”. Más nem is nagyon érdekelt, illetve dehogy nem. Az tudniillik, hogy a William Hill fogadóiroda második magyar aranyérem-jelöltje, a kalapácsvető Pars Krisztián hogyan teljesít. Mivel remekül teljesített – már délben tudtam róla, hogy nem csak döntős, de a legjobb eredménnyel az –, levettem a szemem a ma beindult atlétikáról, lévén mi magyarok abban – Parstól eltekintve – mellékszereplők. És nyugtázzuk, hogy túl a magabiztos döntősségen, kalapácsvetőnk kapott egy remek hírt. A beloruszok visszaléptették háromszoros világbajnok atlétájukat, Tyihont (helyesen: Cihant, de mi az oroszos változatot ismerjük), éspedig azért, mert a doppingellenőrök – a NOB megbízásából – előszedték ennek a derék férfiúnak (és száz másnak) az athéni olimpián leadott vizeletmintáit, és találtak benne tiltott szert. Tyihon tehát nyolc év után bukott le, igaz, lebukott ő Pekingben is, de fellebbezés folytán visszakapta a bronzérmét. Itt Londonban Pars legerősebb ellenfele lehetett volna, de nem lesz. Úgy fest, ő épp úgy nem tud szabadulni a doppingtól, mint mondjuk – nem kevés sajnálattal – a magyar diszkoszvetők. Pars mindig „tiszta” volt. Várjuk tőle, mint a világ pillanatnyi legjobb kalapácsvetőjétől az aranyat. És imádkozunk azért, hogy már az első dobásával kiugorjon, mert az ilyesmi lesújtó lelki hatást tud gyakorolni az ellenfelekre. (Lásd Németh Miklós világcsúcsát Montrealban, 1976-ban.)
Őnála finoman szólva is kevesebb örömet hoztak nekünk hölgyvízilabdázóink, akik a csoportmeccseiket egy győzelem-két vereség mérleggel zárták. A kínos az, hogy a spanyolokat, akiktől pénteken elég simán – bár nagy nekibuzdulásokkal – kikaptunk, a múltban általában megvertük, miközben az oroszokat, akikkel most a sors az egyenes kieséses folytatásban hoz össze bennünket, egyáltalán nem. Összegezésül azt kell mondanom, hogy abban a három csapatsportban, amellyel jelen vagyunk Londonban (férfi és női vízilabda, férfi kézilabda) eddig több keserűségünk volt, mint örömünk. Az én szememben kicsit a kapkodás, ha nem a kétségbeesés jele, hogy Mocsai Lajos, a kézisek szövetségi kapitánya két sorsdöntő meccs (Spanyolország, illetve Szerbia) előtt hazaküldte „Charlie” Perezt és Gulyást, s behívta Laluskát meg Putics Barnát. Az ilyen „húzások” egy csapat lelkének nem szoktak használni.
A mieinknél maradva: lehet, hogy Cseh Laci „későn érő típus”? Azután, hogy föltápászkodott a mélyből, és „bronzos” lett 200 vegyesen, pénteken a 4x100-as vegyesváltó első embereként háton – ami gyöngébb száma, mint a pillangó vagy a gyors – egyéni rekordot javított és erősen hozzásegítette váltónkat a döntőbe kerüléshez. Gratula. Egyébiránt ennek a négyesnek ugyanaz a pontszerző, tehát 6. hely „néz ki”, mint ami könnyen borítékolható volt Kapás Boglárkának a 800 gyorson. Ennél többre már aligha visszük.
Az úszóversenyek pénteki napján az amerikaiak megint arattak – elvittek három aranyat, ebből egyet 100 pillangón megint a legyűrhetetlen Michael Phelps – amivel az összesített éremtáblázaton a kínaiak elé ugrottak. Ez ugyan az úszóversenyek végeztével nem fog sokáig tartani, de a világnak legalább annyi öröme van a dologban, hogy a kínaiakat ideig-óráig – mint a Wehrmachtot a II. világháború első három évében – sikerült feltartóztatni. Nekik egyébként 55 aranyat jósolnak a végére, jóval többet, mint az amerikaiaknak, s ebből azért 20 már megvan. (Nosztalgikus kérdés: hol vannak az oroszok meg a németek? Aha. Se Szovjetunió, se NDK.) Az éremtáblázat harmadik helyén különben Dél-Korea áll kilenc (!) arannyal, ami csak hárommal kevesebb, mint ennek az országnak, az egykori rendezőnek a csúcsteljesítménye (1988 – ott nekünk is 11 volt). Erre talán külön nem tértem volna ki, ha nem volnék kénytelen regisztrálni a dél-koreai vívósport hatalmas, de nem váratlan előretörését. A kardcsapatot úgy nyerték meg, mint Szilágyi Áron az egyénit, miáltal a női párbajtőr-egyéni aranyával együtt már két első helyük van vívásban! Ki gondolta volna ezt pár évvel ezelőtt? Mert az rendben van, hogy a koreaiak a legjobb íjászok, azok is voltak, de hogy vívók? Miközben mi még egy kardcsapatot se tudtunk Londonba küldeni. Sic transit gloria mundi. Ha nem tudnám, hogy a sport nemcsak születésekből, újjászületésekből is áll, végképp elszontyolodnék.
A Team USA (olimpia-online.blogspot.hu)
A végére feljegyzem, hogy a londoni küzdelmek – a nézők legnagyobb örömére, bár nem pénteken, hanem egy nappal korábban – cirkusszá váltak. Az amerikai kosárlabda-csapat a harmatgyönge, szánandó nigériaiaknak annyi kosarat dobott, szám szerint 156-ot, amennyit az olimpiák történetében soha senki. De nem a szám érdekes, hanem a produkció. Ami szépség, különlegesség, rafinéria, a csak az NBA-re jellemző tudás a kosárlabdában van, azt a Team USA itt bemutatta. Az amerikaiak egy percre sem fékeztek le, szórakoztatták a közönséget s közben önmagukat is. Élvezték, hogy ezen az estén minden bejön nekik: akárhányszor álltak neki hárompontost dobni (aminek a sikere egyébként NEM az ellenfél gyöngeségén múlik), annyiszor sikerült nekik. Szám szerint huszonhétszer, azaz összes találatuknak több mint a felét triplából érték el. Mit mondjak, fenomenális volt.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
